Irodalmi kávéház kialakítása, a jelmez- és díszletraktárak teljes felújítása és a magyar szerzőket előnyben részesítő műsorprogram következetes folytatása – Nemcsák Károllyal, a József Attila Színház újabb ciklusra kinevezett igazgatójával, a múlt héten bemutatott Othello címszereplőjével beszélgettünk.

– Szeptember 19-én A helyet az ifjúságnak című zenés vígjáték premierjével megkezdődött az új évad. Mit várhat még a közönség az ősz során?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem egyszerűen új évad kezdődött, hanem folytatódott az előző, ráadásul a nyarunk is nagyon mozgalmas volt, hiszen végig felújítási munkálatok folytak. Három évvel ezelőtt bruttó kétszázötvenmillió forintot kaptunk az épület részleges rendbetételére, amelyből több ütemben mostanra sikerült egyes részeit valóban teljesen megújítanunk, illetve mindenhol biztonságossá tennünk a házat. Az első évben a szörnyen lerobbant állapotú öltözőkkel kezdtünk, tavaly leszigeteltük a tetőt, kicseréltettük a nyílászárókat és a nézőtéri székeket, idén pedig, leglátványosabb elemként, a bejárat és az előcsarnok felújítására is sor került. Közben pedig nem egyszerűsödött az életünk: megadta magát a kazán, az év elején meghalt Katona János színész kollégánk, aztán egy öltöztető hölgy hagyott itt bennünket, végül jött Rékasi Károly motorbalesete. Így amikor az évadkezdő Pozsonyi Piknik rendezvényünkről, a hagyományos utcabálunkról vagy az új bemutatóinkról beszélünk, az már az abszolút kellemes része az életünknek, azt jelenti, hogy a szokásos napi problémákat leszámítva sínen vagyunk.


– Rékasi Károly, akire ön az egyik alapszínészeként tekint, több hónapos kiesése miben változtatott az eltervezett menetrenden?

– Például a múlt héten bemutatott Othellóban, amely ha úgy nézzük, rá lett kitalálva, Jago szerepét egyelőre Szalma Tamás vette át. A múlt évad végén már színpadkészre próbált Bűntény a kecskeszigeten című darab bemutatóját pedig jó néhány héttel csúsztatni kellett, bízva Károly felépülésében. Kétélű fegyver ez: azért a huszonöt-harminc fős, ma már szinte igazi társulattá érett csapatért, ami az utóbbi években kialakult a színház körül, valódi felelősséget érzek, igyekszem személyesen rájuk szabni a darabokat, szerepeket, ám így, ha valaki valamiért kiesik, majdnem pótolhatatlanná válik.


– Miközben akármi is történik, a munka nem állhat le, nemrég megkezdődtek a próbái két másik bemutatónak is: Hunyady Sándor A három sárkányát Valló Péter, az Angyalföldi balladát Verebes István rendezi. Utóbbi egy musicalszerű, zenés darab a Korál együttes dalainak felhasználásával, a tavalyi, Republic-dalokra épülő Hattyúdal című előadás sikere nyomán tűzték műsorra?

– A Hattyúdal még teljesen véletlenül, tulajdonképpen egy jogprobléma megoldásaként született. Gondok akadtak ugyanis a film zeneszerzőinek jogutódjaival, és amikor Verebes Istvánnak ezt elmeséltem, azt mondta, rendben, csináljuk meg másként, úgyis régóta dédelgetett vágya, hogy Cipő, illetve a Rebuplic dalait színpadon lássa. Remek előadás lett belőle, és igen, ennek nyomán jött most az Angyalföldi ballada ötlete is, miszerint van egy irodalmi alapanyag, jelen esetben Kertész Ákos A sikátor című novellája, amit zenés formában viszünk színpadra.


– Személyes szempontból is tartogatott kihívásokat ez az időszak, hiszen 2016. január 31-én négy színházigazgatónak, köztük önnek is lejár a mandátuma. Egyedüliként pályázott újra a József Attila Színház vezetésére, szeptember 30-án újabb öt évre bizalmat is kapott. Mik a további tervei?

– A munkának, pláne egy ekkora és 1984 óta ennyire elhanyagolt épület esetében, soha nincs vége, szeretném a külső-belső építkezést tovább folytatni. Rengeteg pótolandó technológiai hiányosságunk van még, ebből a szempontból a mai napig csak egy tanyaszínház vagyunk például a Nemzeti vagy a Madách technikai felszereltsége mellett. De meg kell oldanunk a ház külső szigetelését vagy az egyelőre az alagsorban lévő, így folyamatosan beázásoktól, csőtörésektől fenyegetett jelmez- és díszletraktáraink bővítését is. Azonkívül szeretnénk egy közösségi teret létrehozni a főbejárattól balra lévő épületrészben. Egy körülbelül száz négyzetméter alapterületű irodalmi kávéházat tudnánk itt kialakítani. Ez egyrészt méltó folytatása lenne az impozáns előcsarnokunknak, másrészt nem kellene a vidéki vendégeinknek kapunyitásig az utcán várakozni. Ráadásul a már működő kulturális programjainkat, például az Újnyugat szerkesztőségével közösen futó Legendák nyomában című sorozatunkat szintén be lehetne ide vinni, nem beszélve a különböző felolvasóestekről, zenés délutánokról. A házon belül szerencsére már nincs ennyi átalakítanivaló: nyugalom van, stabil alkotói légkör. Sőt, ma már gazdaságilag is vagyunk olyan helyzetben, hogy bizonyos emberi erőforrások pótlása, például hogy kell még két díszítő, könnyebben megoldható, mint mondjuk négy éve.


– A sikert leginkább a nézőszámon szokták mérni. Ebben is tapasztalható előrelépés?

– A számok mindig csalóka dolgot mutatnak. Mi az állami dotációt illetően a tizenegyedik helyen állunk a tizenhárom budapesti fenntartású színház között, nézettség tekintetében viszont a negyedikek vagyunk – az ötszáznyolcvan fős nézőterünkön átlag háromszázhatvan ember ült esténként. Biztos lehetne több is, de azért azt látni kell, hogy a programunk sem bulvárszínházi, ebből a szempontból talán van egy pici elmozdulás a József Attila Színház régebbi műsorpolitikáját illetően. De ezt az irányt be kell vállalni, pláne hogy eleve így pályáztam a vezetői pozícióra. És töretlenül azt vallom, hogy nekünk elsősorban Molnár Ferencet, Jókait, Tamási Áront és Hunyady Sándort kell játszanunk, nem feltétlenül Neil Simont. Ami nem azt jelenti, hogy csak magyar darabok lehetnek a színpadunkon, de az előnyt mindenképpen nekik adnám. Azért is, mert a színház – egy vígjáték vagy egy zenés darab sem – nem pusztán a szórakozásról szól. Hanem valamiféle pici értékközvetítésről, iránymutatásról is – pláne ebben a morálisan szerteszét esett világban. Már csak ezért sem fogok versenyezni kívülről talán sikeresebbnek látszó bulvárszínházakkal, nem fogom a programunkat úgy alakítani, hogy az ötszáz forintos akciók és mézesmadzagként elhúzott sztárnevek révén ugyan tele legyen a ház, de olyan darabok kerüljenek műsorra, amelyek az én ízlésemmel nem egyeznek. Inkább elviselem az ellenzéki politikusok szidalmát a nézettségünkről – ehhez már úgyis régóta hozzá vagyok szokva.


– Még akkor is ragaszkodik ehhez a koncepcióhoz, ha a felsorolt írók nem feltétlenül tűnnek ma már fontosnak, aktuálisnak?

– A jó és örök érvényű művek, a keletkezésük idejétől függetlenül, mindig aktuálisak, anélkül hogy túlzott erőszakot kellene tennünk rajtuk. Mert az ember alapvetően mindig ugyanolyan, ahogyan hihetetlenül ismétlődő, periodikus az életünk, a történelem is. Néha belepillantok a Szomszédokba, és akkor is azt látom, hogy a problémáink alapvetően ugyanazok, csak most a sokszorosába kerül tíz deka parizer. Egy nagy különbség van, amit Horváth Ádám fogalmazott meg nagyon találóan: hogy míg ha a nyolcvanas években azt mondtuk a Szomszédokban, hogy felemelték a parizer árát húsz fillérrel, az egy probléma volt, de nem politikai kérdés. Ma viszont az, hiszen ha drágább a parizer, akkor rosszul működik a kormány, rossz helyzetben van a gazdaság, és különben is, mindenki lop. A világunk teljesen átpolitizálódott, pont ezért nagyobb a színház felelőssége is: a fogás nélküli, egyre virtuálisabb világban adhat valami kis kapaszkodót. Mert fájó látni, hogy egyre többen fáradnak bele az életbe, hárítanak, menekülnek a problémákkal való szembesülés elől. Jó példa erre a Szakcsi Lakatos Béla–Csemer Géza-féle, tavaly bemutatott Cigánykerék című darabunk, ahol hiába a nagyszerű történet, a gyönyörű zene, az, hogy két cigány ember reálisan és fantasztikusan beszél a cigányság életéről, sokan, ha meghallják, hogy cigány meg hogy nyolcadik kerület, rögtön elzárkóznak a dologtól.


– Pedig csak ki kellene jönni a belvárosból, itt zajlik az egész a szemünk előtt… Nemcsak itthon, egész Európában jellemző, hogy a problémákat hátratolva, az egyéni felelősséget hárítva csak ringatózunk önnön nagyszerűségünk tudatában.

– Mert már nem látjuk a fától az erdőt: meggyengültünk, esünk szét, nincs belső erőnk, hitünk. Emiatt aztán a pesszimizmusra való hajlamunk is még inkább felerősödik, a gondolkodásunkat egyre kevésbé tudjuk pozitív irányba terelni. A színház, az élő műfaj közösségteremtő varázsa viszont éppen ez ellen hat, különböző, akár a legsötétebb élethelyzetekre is megoldási lehetőségeket kínálva. De azt is megmutatja, hogy mennyi szépség van körülöttünk, és hogy milyen sokrétű a világ. Például itt az Othello, amely egyszerre egy gyönyörű, tiszta szerelmi történet, és szól a más bőrszínű, identitású, kultúrájú emberek megjelenésével kapcsolatos konfliktusokról, a különböző generációk egymáshoz való viszonyáról. Vagy arról, hogy az emberi gyarlóság, hiúság, féltékenység, irigység hogyan működik, miként válik egy kis méregcsepp mindent elöntő gyilkos folyammá. Én mint címszereplő éppen ezért nem is maszkírozom át magam, mert nem a más bőrszín, sokkal inkább a más kultúra, legmélyebben a másik ember elfogadása és az ezzel kapcsolatos konfliktusok állnak a mi értelmezésünk középpontjában.


– Irigységből, féltékenységből, szurkálódásból önnek is bőven kijutott, egyszer, amikor az igazgatói székbe került, tavaly pedig, amikor a felesége, Darvasi Ilona vezette Turay Ida színház állandó játszóhelyet kapott a József­városban.

– Ezt megszokja az ember, egy idő után fel sem veszi, pláne nem magyarázkodik a semmiért. Most ott tartunk, hogy az új pályázati kiírásnál már nem nagyon próbáltak fogást keresni rajtam. Igaz, nem is volt mit, és ez igazolhatja az elmúlt négy év rengeteg munkáját. Azzal meg nem tudok mit csinálni, hogy idehívok néhány újságírót, körbevezetem őket, megmutatom a felújításokat, majd egy sort sem írnak az egészről. Vagy hogy a Face­bookon leszúr valaki, hogy most már aztán igazán döntsem el, hogy hova tartozom. Csak azért, mert nemrégiben, az átalakulás után nyilatkozni mertem pár mondatban a Hír TV-nek. És pont ez a baj: hogy a hasonló reakciók vagy a József Attila Színházról megjelent írások egy része nem a szakmával foglalkozik, hanem mondjuk az én, tagadhatatlanul inkább a mostani kormány ideológiájával szimpatizáló világnézetemmel, gondolataimmal. Én meg erre azt szoktam mondani, hogy mindenkire nagyon büszke vagyok, aki vállalja a nézeteit. Akkor is, ha azok nem azonosak az enyémmel. Nem is kell annak lenniük, csak veszekedés helyett inkább vitatkozzunk! Pláne most, amikor egyáltalán nem egy politikai, hanem egy annál jóval veszélyesebb helyzetet kellene közösen megoldanunk. A pártok politikát csinálnak belőle, miközben tönkremegy a déli országrész, és még örülhetünk, ha nem egész Európa.

Farkas Anita