Felmenői közül senki nem foglalkozott kézművességgel, értelmiségi családból való, édesapja orvos, édesanyja tanárnő. Ma már Nagyvázsonyban él, de a Nyírségben született, Kisvárdán.

Írta: Boros Károly

– Az jó messze van innen a Dunántúl közepétől.

– Mindig tetszett ez a környék. Két évvel ezelőtt kirándultunk ide a Balaton-felvidékre a feleségemmel, megláttuk ezt a házat egy ingatlanhirdetésben, és beleszerettünk.

– Hogyan fogadták a falubeliek?

– Kelet-Magyarországhoz képest sokkal zárkózottabb ez a környék, nem tudom, miért, talán a nyugati hatás… A magyarokra jellemző nyitottságot itt nem érezni. Amíg ott éltünk, közel volt a határ, sokat jártunk Erdélybe, Kárpátaljára, ott annál inkább. De mifelénk is nagyon nyitottak az emberek, ahhoz voltunk szokva. Itt meg a faluban senki hozzánk sem szólt, meg sem kérdezték, hogy te honnan jöttél, miféle ember vagy – ez kicsit furcsa volt. Nehéz itt beilleszkedni, de úgy látom, a falubeliek nem is vágynak arra, hogy közelebbi kapcsolat alakuljon ki, néhány családot kivéve. Úgyhogy szűk körben, de mégiscsak megtaláltuk itt a helyünket.

– Értelmiségi szülők gyermekeként hogyan talált rá erre a mesterségre?

– Debrecenben érettségiztem éppen tizenötévvel ezelőtt, és mert nem nagyon tudtam eldönteni, mi legyek, beiratkoztam Budapesten egy szakiskolába, ahol még oktatják a szíjgyártó-nyerges szakmát. Érdekesnek látszott. Meg is szerettem a bőrt, próbáltam megélni belőle. Eleinte javítgattam, mint mindenki, de lassan rájöttem, hogy használhatatlan az a tudás, amit az iskolában szereztem. Mert egyrészt nem piacképes, hiszen a kézzel végzett munkát nem fizeti meg senki úgy, hogy meg is lehessen élni belőle, másrészt szakmailag sem volt minden teljesen helytálló, amit kaptunk. Sajnos. Miközben próbáltam saját lábamon megállni, jelentkeztem egyetemre több helyre is, el is kezdtem a tanulmányokat, de nem fejeztem be, mert jött egy olyan állásajánlat Kanadából, amit nem lehetett kihagyni. Két évre szólt, éppen ennyit lehetett halasztani az egyetemen, gondoltam kimegyek.

– Hogyan jutott ehhez az ajánlathoz?

– Megélhetési gondok miatt összevissza keresgéltem a világban, összesen kétszázötven levelet küldtem szét cégeknek, és két címzett válaszolt. Az egyik Amerikából, a másik Kanadából, Ontario államból, ez utóbbi tűnt jobbnak. Két és fél évet töltöttünk kint a feleségemmel, és úgy érzem, hogy a szakmai tudásom alapjait ott szereztem meg. Ez a cég Észak-Amerika legjelentősebb nyerges vállalkozása, egy német fickó alapította 1985-ben. Akkor ott még nem nagyon készítettek angol típusú nyerget, mindet Európából vitték be. Ő észrevette a hatalmas lehetőséget, mikor a német olimpiai csapattal kint járt, és belevágott. Teljes sikerrel. Óriási piac, rengetegen tartanak lovat, és az európai márkának ott nagy a presztízse.

– Mennyi tapasztalata volt, mikor odament?

– Két nyerget készítettem addig életemben, az egyik a vizsgamunkám volt, a másikat meg otthon próbáltam összehozni, mielőtt kimentem. Ennek ellenére elég magabiztosan jelentem meg a műhelyben, és bizony szembesülnöm kellett azzal, hogy szinte semmit nem tudok. Kezdve onnan, hogy el kellett felejtsem, hogyan varrtunk itthon, a segédmunkán át egyáltalán mindent. Szakmai szempontból így hatalmasat fejlődhettem, volt lehetőségem egy-egy munkafolyamat többszöri próbájára és a fejlődéshez, ez a gyakorlati rutin elengedhetetlen. Ez volt az én nagy szerencsém.

– Tanította valaki?

– Igen, egy dél-amerikai, ecuadori indián mellé kerültem, ő is ott tanulta meg a szakmát, azután angol és kanadai mestereim voltak.

– Felesége is ott dolgozott?

– Ott, ő kantárokat, hevedereket készített, meg más hozzávalókat. Egyébként történész, a reformkor a szakterülete, és van tanári diplomája is, de ebből a tudásból még nem sikerült eddig megélnie. Most elvileg itt dolgozik a cégnél, különben gyesen van. Most várjuk a második gyereket, úgyhogy megint gyesen lesz. Nyögjük persze, mint minden ilyen törpe vállalkozás. Döbbenetes, hogy milyen akadályokat gördítenek az ember elé.

– Miféléket?

– A járulékemelésekről most nem beszélek, de van itt a faluban egy varroda, körülbelül negyven főt alkalmaz, tehát hozzánk képest komoly cég. Ugyanazokat a feltételeket szabja a hatóság nekünk is, ha egy, esetleg két alkalmazottat szeretnénk tartani, mint nekik: nemenként külön öltöző, vécé, személyzeti étkező. De volt már gond abból is, hogy nem volt írásban lefektetve a természetes és mesterséges megvilágítás aránya a műhelyben luxban kifejezve. Valószínűleg szemet szúrt nekik, hogy nem akarunk tönkremenni, és nem a munkaügyi hivatalban akarunk sorban állni segélyért, hanem önállóan szeretnénk létezni a saját lábunkon. Nem nehéz felismerni emögött azt a szándékot, hogy senki ne legyen önálló, mert akkor nem lehet függésben tartani. Az ilyen ember veszélyes nekik. Most gondolkozunk egy nyerges szövetség megalakításán, úgy érzem, annak lenne értelme, hogy szövetségben, összefogva nagyobb eséllyel tudjuk az érdekeinket érvényesíteni, talán munkamegosztással, a kapacitások bővítésével több megrendeléshez is juthatunk. Majd meglátjuk… Az egész országban ezt tapasztalom, hogy a magyar ipart módszeresen le akarják építeni. De látom, hogy az egészségügyben is mi megy. A bátyám szemészorvos, most küldték el a Rókus kórházból – összesen hétszáz embert bocsájtottak el, ebből háromszáz orvos.

– Vidámítanék egyet a beszélgetésen, ha nincs ellenére. Ahogy a nóta mondja, Szép asszonynak, a jó lónak nincs párja / Mer’ a jó ló, ha bús vagyok, vigasztal, / a szép asszony dunnájával betakar. Vigasztalódjunk kicsit a lovakkal. Hogy a lovasnak miért fontos a nyereg, az világos, de a lónak fontos-e?

– Szerintem sokkal fontosabb a lónak. Tudniillik az a szerepe, hogy a lovaglás során felvegye a ló izomzatának mozgását. Nem túlzás azt mondani, hogy minden nyereg töri egy kicsit a lovat, mert merev a váza, még a faragott fanyeregnek is. Ezért kezdtek el különféle műanyagokkal kísérletezni. Sokféle rugalmas váz van a piacon, mi is éppen most dolgozunk ki egyet egy vázkészítővel közösen. Fogja meg ezt, két összetevőből álló rugalmas gyantaanyag – még szaga is van, mert nem kötött meg teljesen -, és ebben üvegszál háló van, de kísérletezünk az üvegszál helyett kevláranyaggal is. Szerintem új korszakot nyitunk ezzel a nyeregkészítésben, mert annyira jól igazodik a ló felépítéséhez, hogy semmilyen eddigi megoldás nem tudja megközelíteni. Még nem vagyunk a végén, de jól haladunk, és az év vége felé talán kezdődhet a piacra vezetés. Nagyon fontos a ló kímélése, mert ha már ráül az ember, legalább kímélje, amennyire lehet, hiszen nem úgy teremtette a Jóisten azt a szegény állatot, hogy embert hordjon a hátán. Egyébként is úgy látom, hogy sajnos manapság az ember kihasználja a lovat, amennyire csak tudja.

– Én azt hallottam egy állatidomártól, hogy semmilyen állatot nem lehet természetével ellentétes dolgokra megtanítani.

– Látott már lóbetörést?

– Nem.

– Szerintem ahogy még ma bánnak sok helyütt a lovakkal, beleértve a lovaglást is, az az állatkínzás egyik módja. Mondjuk a betörésnek is többféle formája van, de általában a félelem készteti a lovat engedelmességre. És hány olyan versenyzővel fut össze az ember, akiknek ezek a szempontok, amelyeket ecseteltem a nyeregről, egyáltalán nem számítanak. Ilyesmit nagyon nehéz átvinni valakinek a szemléletébe. Nehéz elfogadtatni, hogy lovagláskor nem csak arról van szó, hogy elektrosokkos sarkantyúval ugratjuk az akadályt…

– Ilyen is van?

– Persze. Most már van olyan sarkantyú is, amelyiken nem is látszik, hogy ilyet tud, és versenyen is alkalmazzák. De a felkészítés során elképesztő, ahogy néha bánnak a lóval, hogy elvégezze azt a mozgássort, amit feladatul szabtak neki.

– Nem az lehet emögött, hogy ma már a legtöbben a szó valódi értelmében nem lovas emberek, nincs lelki kapcsolatuk az állattal, csak testi?

– Valószínű. Biztos, hogy ez lehet.

– Mintha hiányozna ember és ló viszonyából mindaz, ami égi.

– Sokan érezhetik ugyanezt, mert már vannak irányzatok, amelyek ezt az eredeti kapcsolatot kísérlik meg előtérbe helyezni idomításkor. Betörés során nem alkalmaznak semmiféle fenyítést, szemben az általánosan elterjedt szokással. Mindent szelíden érnek el nála, és sikeres a módszer. Vannak olyanok is, akik nem is használnak nyerget, sőt kantárt sem, csak kötőféket. Így sokkal szabadabb a ló. Az állat, a természet legyőzése nyugati szemléletet tükröz, a vele való együttélés keletit. Ez a két irány kezdettől fogva különvált, már az ókorban megmutatkozott a különbség, ugyanis nem mindegy, miért harcolunk. Tudniillik a harc miatt ültek lóra az emberek, magának a nyeregnek a fejlődése sem más, mint hadiipari fejlesztés. Az, hogy az eredeti szemléletünk kezd visszatérni, reményt ad nekem, hogy az a harc is, amelyben ma élünk, amiről az elején beszéltünk, egyszer eredményt hoz.