„Soha nem akarok igazságot tenni”

– Szeptember 11-én mutatja be a Thália Színház a Lövések a Broadwayn című musical-vígjátékot, ami Woody Allen 1994-es filmjének saját maga készítette színpadi átirata, és a múlt század 20-as éveinek pezsgő New York-i világába repíti vissza a nézőt. Jutalomjáték egy rendezőnek?

– Érdekes, mert amikor még a Thália művészeti vezetőjeként Schell Judit először megmutatta nekem ezt a darabot, elég szkeptikus voltam. Ahogy azonban mind többet foglalkoztam vele, rájöttem, hogy a Lövések a Broadwayn az egyik, ha nem a legjobb Woody Allen-történet. Még akkor is, ha a sztorija nem túl bonyolult. De Woody Allennél épp ez a csavar; a felszín egyszerű vígjátéka mélyén mindig van egy karc, ebből születik egy újabb poén vagy humoros helyzet, ami teremt egy újabb karcot, és így tovább.

– Hogyan lehetett mindezt a Tháliára „adaptálni”?

– Talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy a színház utóbbi tíz évének legnagyobb vállalása ez a bemutató. A swingkorszak nagy slágerei, amiket szintén maga Woody Allen válogatott össze, Závada Péter magyar fordításában szólalnak meg, nagyzenekari kísérettel, tánckarral, ahogy egy igazi musicalhez kell. Ehhez csatlakozik a látvány. Az óriási LED-falon folyamatosan pörgő animáció olyan, mintha a Sin City színes-vicces változata lenne. Miközben persze nagyon ügyeltünk arra is, hogy ez a sok show-elem még véletlenül se menjen a mondanivaló rovására, és megmaradjon a Woody Allen-féle állandó idézőjel. A Lövések a Broadwayn egyszerre komédia és musicalparódia, egy másik olvasatban pedig végtelenül szomorú történet, aminek az elején még azt énekli a főszereplő, hogy „enyém a világ”, a végén pedig kénytelen elismerni a középszerűségét.

– Színházi emberként önt is gyakran foglalkoztatja ez a gondolat: elég jó vagyok-e, tudok-e valami olyat adni a közönségnek, amit soha sehol nem látott még, ami bekúszik az agyába, a zsigereibe?

– Hogyne. Minden egyes nap, sőt minden egyes próbán körülbelül kétmilliószor élem át a saját tehetségtelenségem. Amikor csak a közhely jut eszedbe, nem pörög az agyad, akkor úgy érzed, nincs menekvés a szürkeség elől. Ez a mi szakmánkban egy állandó belső harc, aminek a tényét vagy elfogadod, vagy beleőrülsz a tudatba, hogy csatákat nyerhetsz ugyan, de a háborút biztosan nem.

– Segíthetnek az apró győzelmek. Volt már olyan, hogy többé-kevésbé elégedetten dőlt hátra?

– Nyilván hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha. A Miskolci Nemzeti Színházban rendezett Woyczek, a Tóték vagy a Producerek esetében akadtak néha olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy igen, most sikerült átugranom magam. De ezek a megelégedettségek inkább pluszenergiát adnak, ami feltölti az elemeimet a folytatáshoz.

– Energiából pedig úgy tűnik, hogy nincs kevés, hiszen amellett, hogy immáron hatodik éve igazgatja a miskolci színházat, rendez otthon és szerte az országban más teátrumokban is. Ez is egyfajta belső kényszer, minél többféle közegben minél több inspirációt szerezni?

– Ha valaki figyelte a pályámat, tudhatja, hogy voltam matematikus, színész, majd lettem rendező, igazgató, és a színházon belül is sok műfajt kipróbáltam. Egyszerűen ilyen természet vagyok, nyughatatlan, zizegős, és túl az ötvenen nem is hiszem, hogy a jövőben megváltoznék. Az igazi terepem, amiben a legjobban érzem magam, az a rendezés. Az igazgatásra ezzel egyenértékű szolgálatként gondolok, amiben az a feladatom, hogy a lehető legjobb körülményeket teremtsem meg a nálunk dolgozóknak. Annak, hogy évente egyszer vagy kétévente háromszor máshol is csinálok előadásokat, csak az előnyeit látom; kondícióban tartom magam, az új emberektől nyert új impulzusokat meg vissza tudom utána forgatni Miskolcon is. És ami nagyon fontos, hogy a bolt a távollétemben sem marad soha gazda nélkül. A jól felépített struktúrának köszönhetően, vagyis hogy az öttagú művészeti tanácsunk a kezdetektől igen demokratikusan működik, nyugodtan hagyom ott a rács kulcsát a kollégáimnak.

– A Miskolci Nemzeti Színháznak pedig mintha egyre nagyobb respektje lenne a nézők és a szakma körében egyaránt. Ennek mi lehet az oka?

– Kopogjuk le. Én is azt látom, hogy mind többen járnak hozzánk, és nemcsak a városból, hanem Egerből, Debrecenből, Nyíregyházáról, sőt akár Budapestről is. De a bázis nyilván a miskolci közönség, ami semmihez nem hasonlítható. Ez nem egy udvariassági formula vagy üres frázis, sok helyen dolgoztam már szerte az országban, ezért van összehasonlítási alapom. Hihetetlen értő és színházszerető emberek lakják a várost, köszönhetően valószínűleg annak is, hogy a miskolci volt Magyarország első kőszínháza, ami 2023-ban éppen kétszáz éve fog működni.

– Miközben még mindig sokan szürke iparvidékként gondolnak erre a környékre, tele kilátástalan sorsú emberekkel.

– Nagy kár, hogy még mindig ez a kép él a fejekben, mert az elmúlt években Miskolc alaposan megváltozott. Az egykori „acélváros” nagy része kivirágzott, már-már békés, mediterrán, európai kultúrváros lett belőle a hegyeivel, a strandjaival, a színházával, a szimfonikus zenekarával, a filmfesztiváljával. Ebben a színháznak mint kulturális zászlóshajónak nagy súlya van. Akkor nyugodtam meg igazán, és fújtam egyet hat év igazgatás után, amikor egy rólunk írt kritikában azt olvastam, hogy „ilyen az, amikor egy városnak van színháza, és egy színháznak van városa”. Persze, jegyzem is meg rögtön, ez nem egyedül az én érdemem. Kell hozzá a már említett művészeti tanács, amiben öt ember látásmódja, gondolkodása, ízlése és világlátása összecsapásából remek dolgok születnek, és kell az igazi erőnket adó remek társulat, beleértve a színészeken kívül az ének- és balettkar tagjait is. És lehet, hogy nálunk nem csupa Cristiano Ronaldo játszik egy csapatban, de az biztos, hogy olyan emberek, akik között, divatos szóval, mindenféle kombinációban jól működik a színpadi kémia.

– Hogyan tudtak a járvány után újraindulni?

– Egy matematikus barátom előre figyelmeztetett, hogy egy ilyen helyzet után óhatatlan a visszaesés; a színházak esetében több hónapnak el kell telnie ahhoz, hogy szép lassan visszaszivárogjanak a nézők. Ez így is történt, május elején elkezdtünk játszani, és június közepéig elég foghíjas volt a nézőtér. De tudtam, hogy ha nyáron sikerült felhívnunk a figyelmet arra, hogy megint nyitva vagyunk, ősszel könnyebb lesz, ennek érdekében minden felületen, most először még a miskolci buszok, villamosok oldalain is hirdettük magunkat. Úgy tűnik, sikerrel, hiszen a bérleteink elég szépen fogynak. Négy új premierünk is lesz, a Mágnás Miskát Székely Kriszta, a Bolha a fülben-t Rusznyák Gábor, a Kazimir és Karoline-t, illetve Vinnai András Vojager című darabját Keszég Lászó rendezi. Ezek mellett bemutatjuk a májusban elmaradt Déjá vu-t is Szabó Máté, valamint Szomory Dezső Hermelinjét Mohácsi János rendezésében.

– A következő év elején pedig egy kifejezetten merész és országos szinten is párját ritkító vállalkozásra készülnek.

– Valóban, a Veron című kortárs magyar operát visszük színre, aminek a zenéjét Selmeczi György, a librettóját a halála előtt közvetlenül Szőcs Géza írta Hunyady Sándor Bakaruhában című novellája nyomán. A tervek szerint ez a Kolozsvári Magyar Operával közös koprodukció lesz, és január 22-én, a magyar kultúra napján látja először a közönség. A választás nem véletlen, a kolozsvári opera a legrégebbi magyar színház, 1792-ben alapították, ezután jött Miskolc 1823-ban. A két idős testvér most összefog, és együtt mutatja meg a soha el nem fogyó erejét.

– Közben októberben startol az ön által rendezett Kabaré is a Vígszínházban. Két éve Tatabányán állította színre ugyanezt a musicalt, mi izgatja ebben a darabban ennyire?

– Ez egy örök történet. A művészet, a politika, a társadalmi mozgások, a különböző szélsőségek megjelenése minden korban foglalkoztatja az embereket, gondoljunk csak a Mephisto című filmre. A Kabaré ennek egy könnyedebb változata, persze csak a felszínen, a csodálatos, gyönyörű zenék, a csillogás és fény takarásában. De közben nagyon fontos kérdéseket feszeget. Például azt, hogy mit jelent és meddig tart a művészet szabadsága. Mindig azt képzeltem, hogy ebben a mulatóban, ahol a darab játszódik, a művészet néha tényleg átcsap, átvedlik szabadosságba. Hogy ez egy ellenreakció-e arra, hogy közben kint, az életben meg egy szabad Berlin csúszik át egy diktatórikus, fasiszta Berlinbe, vagy épp fordítva, a túlzott szabadosság váltja ki a rend iránti sóvárgást, ami aztán szintén átcsúszik valami vállalhatatlan dologba, nem az én tisztem eldönteni. Egy biztos, a két hely közt teljesen ellentétes mozgás van, és annak, aki ott dolgozik a mulatóban, ez egy dupla koncentrikus kör, vagy inkább egy „körkörös rom”, hogy Borges egy novellájának címét idézzem. És ott áll ennek az egésznek a közepén ez a csodálatos lány, Sally Bowles, aki bent keresi az önazonosságát, színésznő akar lenni mindenáron, kint meg keresi a szerelmét, mert közben boldog is akar lenni mindenáron. És amikor már náci katonák járnak Berlinben, akkor sem mond le az álmairól; valami hihetetlen, csodálatos, isteni kitartás van benne.

– Hova helyezi most a hangsúlyokat a tatabányai bemutatóhoz képet?

– Akkor még sokkal egyszerűbbnek láttam a képletet. Úgy képzeltem, hogy van ez a zárt, de nagyon szabad világ, a mulatóé, ahova kívülről feszegetve a falat, betör a fasizmus, és egyszer csak ellehetetleníti az egészet. Ma már árnyaltabban gondolkodom. Nemcsak kívülről feszül valami befelé, de belülről is feszül valami kifelé, miközben talán már nem is feltétlenül az a lényeg, hogy mi történik a világban.

– Hanem?

– Hogy mi lesz a sorsa az egyes embereknek. Sallynek, aki makacsul kitart a színpad mellett; Cliffnek, aki egy pillanat alatt felméri a jövőt, és elmegy Amerikába, Ernstnek, aki a fasizmus kiszolgálásában találja meg a saját lehetőségeit, és így tovább. Ők barátok voltak, és a köztük lévő kötelékek úgy szakadnak szét a politikai hatások miatt, hogy már nemhogy barátság nincs, ők sincsenek ott tovább. Ezért találtam ki a vonatot is, ami erős szimbólumként körbe-körbe fut az egész előadás alatt: fel lehet rá szállni, és elmenni; nem kell rá felszállni, és itt lehet maradni; és persze alá is lehet ugrani. Hogy ki mit választ és miért, erről szól a Kabaré.

– Mintha lenne ebben egy kis áthallás is a mai, politikai értelemben is igen szétszabdalt világunkra.

– Ha valaki azt akarja kiérteni ebből az előadásból, hogy innen menekülni kell, mert mindenkit bekebelez a NER, az ugyanolyan érvényes lehet, mintha azt látja benne igazolódni, hogy íme, hova is fajult mára a művészet, a művészek világa. Nekem nem dolgom, és nem is akarok soha igazságot tenni, pláne nem ítélkezni bárki felett. Csak az szeretném elmesélni néhány megrendítő személyes sorson keresztül, hogy a felelősség mindig közös. A színház pedig, ahogyan azt Rudolf Péter is mondta a Víg évadnyitóján, a politika fölött áll, vagy legalábbis kellene, hogy álljon. És nem a színházaknak kéne figyelni arra, mit és kikkel játszanak, hanem pont fordítva: a politikusoknak kéne iszonyatosan figyelni arra, hogy a színház milyen görbe tükröt tart nekik. Jobb világ lenne, abban egészen biztos vagyok.