Valószínűleg nem kell bemutatni Dan Brownnak, Amerika jelenlegi elsőszámú bestsellerírójának könyvét. Híres és hírhedt, nagy vihart kavart, merthogy „komoly ideológiai kérdéseket feszeget”. Aki olvasta, tudja, hogy ez közel sem így van. A szerző felborzolta a kedélyeket, de amilyen homályosak a regényben megfogalmazott összefüggések, éppoly nehezen vehető komolyan a Vatikán tiltakozása. És míg az előbbi menthető azzal, hogy Dan Brown deklaráltan kalandregényt szándékozott írni, addig az utóbbi nehezen érthető.

A Da Vinci-kód ugyanis nem több, mint ami: egy jól megírt történelmi mese. Részben valós helyszínekkel és valós eseményekkel átszőtt romantikus mű. Ráadásul a nagysikerű könyvből készített filmváltozat, dacára a minőségi szereplőgárdának, még kalandfilmnek is nagyon amatőr, unalmas és bugyuta. A regény alaptézise, hogy Jézus királyi vérből származik, s az ugyancsak ősi királyi vérből származó feleségére, Máriára (Mária Magdolna evangélistára) hagyta egyháza létrehozásának feladatát, s ráadásul még közös gyermekük is született, egy leányzó, a vérvonal titkát pedig a Sion rendje őrzi évszázadok óta, nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Az apokrif irodalom meglehetősen gazdagon taglalja és elemzi ezt a változatot. Tény, hogy a történeti Jézus sokkal bonyolultabb figura, mint amit a keresztény hit utóbb belőle formált. Elég, ha csak arra a meghökkentő kijelentésére utalunk, amikor a János evangéliumban egy heves vita során közli, harmincéves létére ismerte a körülbelül 1200 évvel korábban élt Ábrahámot, személyesen találkozott vele, beszélt is, ami arra utal, mintha egy korábbi inkarnációjára emlékezne… A magyar olvasónak vagy nézőnek az sem okozhat meglepetést, hogy az elmélet szerint az egyházat a női istenségnek kellene irányítania, elvégre a magyarok Boldogasszony kultusza is megelőzte a kereszténységet. Míg azonban a regény végig e gondolat mentén építkezik, s a női szentség végigvonul a történeten, a filmben ez csupán mellékmotívum. Hogy miért vívta ki a könyv a római katolikus egyház haragját, viszonylag könnyen magyarázható: a regény alapvetése az egyház – de nem a kereszténység – szerepével szemben valóban nem éppen barátságos, bár a végső leütésben lényegében az erkölcsi és társadalmi igazságok tükrében az egyházat is felmenti (Vajon Jézus Krisztus lerombolná-e a kétezer éves művet?). A hatás, amit a regény kiváltott, azonban így is meglepő, tekintve, hogy hasonló súlyú kalandregények és fantasztikus művek százával születtek a múltban. A vihar oka inkább az lehet, hogy sokan olvasták. Méghozzá sok olyan ember, aki képes komolyan venni, lévén, hogy valószínűleg nem volt még mélyebb eszmefuttatásokat hordozó írásmű kezükben értékhiányos létezésük során. Sok olyan ember, aki erősen fertőzött korunk tüneteként nem érezte meg még a maga életében, mi fán terem a hit, az isteni áldás. A regény terjengős stílusára a belőle készített, dramatizált filmváltozat rádupláz. Az elnyújtott, unalmas forgatókönyvet egy jobb érdemű Akiva Goldsman jegyzi, aki már Oscar-díjat is kapott korábban az Egy csodálatos elme adaptált forgatókönyvéért, és igen komoly filmek szerzőjeként is ismert profi. A Da Vinci-kód filmváltozatánál ez a jelenség nem precedens értékű. A film ugyanis roppantul koncepciózus és komplex, már ha a koncepció lényege az volt, hogyan készítsünk sok tehetséges és tapasztalt ember munkájának közreműködésével pocsék mozit. A jobbnál jobb színészekből álló szereplőgárda tagjai, így például a többoscaros Tom Hanks, aki a főszereplőt, Robert Langdon szimbólumkutatót játssza, elvesznek a gyermeteg, primitíven leegyszerűsítő rendezés és forgatókönyv homályában. A harvardi tudós karakterének legizgalmasabb motívuma talán jól szabott zakója. Nem egyszer képtelenség visszatartani a derű hangjait, amikor Langdon professzor vérkomoly gesztusok és mimika – homlokráncolás, szemöldök összehúzás, szájlebillenés, bamba arc – tárházával támasztja alá az „oké” szócskát, vagy minden hatalmas volumenű felfedezést-kódfejtést három másodperc alatt elkövet, és olyan drámai bejelentéseket tesz ezek közben, minthogy: „kérem, ne csinálja”, vagy „te jó ég, ez hihetetlen, itt egy rózsa”. Merthogy a rózsa lenne a fő szimbólum, a kehely, vagyis Mária Magdolna, aki pedig a Szent Grál maga, és az egész arról szól, hogy őt keressük a bizonyos zárókő segítségével, meg persze a leszármazott is fontos. Szembetűnően rosszak a kameraállások, a mondott szöveg nemcsak komikus, de még a könyv tartalmának lényegét és összefüggéseit sem mutatja be érthetően, a szereplők jellemére javarészt direkt utalásokat hallunk, ahelyett, hogy magukból áradna emberi mivoltuk. Már-már gyanús, ha sok jó színész ennyire rossz munkát végez – Jean Reno (a rendőrkapitány) és Ian McKellen (a mániákus Grál-kutató) is Hanks sorsára jut, szinte szétalázzák művészi hitelüket -, a néző olykor már azon morfondírozik, hogyan lehet egy ekkora port kavaró film legizgalmasabb motívuma egy száguldó rendőrautó, vagy hogy mennyivel jobb lenne egy ötletes szerelmi komédiában látni együtt Tom Hankset és Audrey Tautou-t. A Da Vinci-kód filmváltozata egyszerűen unalmas és jelentéktelen, pedig érdemes munkával akár egy jó kalandfilmet is létre lehetett volna hozni Dan Brown közepes regényéből. Herbák Dóra