Sorskérdéspillanatkép

Hamisítatlan, elkerülhetetlen küldetéses magyar értelmiségi sors Csoóri Sándoré (1930. február 3., Zámoly – 2016. szeptember 12., Budapest.) A református parasztcsaládba született költőt, írót a második világháború után ifjú emberként származása okán megérintette a szocialista utópia, ám annak könyörtelen gyakorlati megvalósulása hamar elhozta a kijózanodást. Már 1953-ban megjelent első versei is elütöttek a kor politikailag lelkes rímfaragványaitól, költeményeinek hangvétele akkoriban realista volt – tehát kritikus, már amennyire ez abban az időben lehetséges volt. Ez a költői hang idővel formálódott, Csoóri Sándor verseire jellemzővé váltak az erőteljes, asszociatív metaforák, az álomszerű képek. A versek mellett írt regényt és filmforgatókönyvet is, utóbbira példa a Sára Sándor rendezte Nyolcvan huszár.

Mint a magyar irodalom megannyi jelese, Csoóri Sándor is a sajtóban talált megélhetést, 1953-54-ben az Irodalmi Újságnál dolgozott, majd az Új Hang versrovatát szerkesztette. 1956 után évekig munka nélkül volt, csak az 1960-as évek elején tudott elhelyezkedni a Budapesti Műszaki Egyetem neves lapjánál, a Jövő Mérnökénél. 1968-ban a Magyar Filmgyáró Vállalat, a Mafilm dramaturgja lett egészen 1988-ig, amikor – magyar sorsvállalás – az amúgy ízlése, lelki alkata ellen való politika világába sodródott.

Neveltetéséből, élettapasztalataiból fakadóan a közéletben a szociografikus népi írók örökségét éltette-formálta tovább, különös tekintettel Illyés Gyulára. Az ebből következő nemzeti felelősségvállalás törvényszerűen vezette a főleg irodalmi körökből rekrutálódott népi-nemzeti ellenzék soraiba, amelynek afféle összekötője lett az akkori kultuszminiszter, az SZDSZ-világ útját egyengető Aczél György állampártbeli ellenlábasának tekintett Pozsgay Imre felé. Ennek ellenére többször tiltották el írásai megjelentetésétől, besúgók hada figyelte minden lépését. 1987-ben részt vett a nevezetes lakiteleki találkozón, amelyen megszületett Magyar Demokrata Fórum. A mozgalom elnökségi tagja lett, ő vitte a Fórumba Antall Józsefet. 1988-ban többedmagával megalapította a Hitel című irodalmi-közéleti folyóiratot, melynek olyan munkatársai voltak, mint Ágh István, Czakó Gábor, Cseres Tibor, Csurka István, Domokos Mátyás, Döbrentei Kornél, Görömbei András, Nagy Gáspár, Sütő András, Szécsi Margit, Utassy József – a népi szellemi élet színe-java. Érdekesség, hogy akkoriban még Esterházy Péter is a Hitel köreihez tartozott – hogy azután a gengszterváltást vagy módszerváltást követően gyorsan dezertáljon a dualizmus liberalizmusa óta átjárhatatlan front túloldalára, a kultúra életfalatjainak porciózásában magának kizárólagos jogot vindikáló Aczél-SZDSZ-világba.

És ezzel helyben is vagyunk. E néma szellemi élethalálharc foglalata Csoóri Sándor Nappali hold című esszékötete (Püski Kiadó, Budapest, 1991.) Ez a legerősebb műfaja, ebben a szociografikus népi irodalom legjobb örökségét gondozta egyszerre megfontolt és szenvedélyes líraisággal.

A kötet írásai a magyar létküzdelem lenyomatai. Később a benne fölvetett gondolatok részben politikává izmosodtak, hiszen Csoóri Sándor 1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetsége elnöke volt, ebbéli minőségében bábáskodott az először 1992 karácsonyán megszólaló Duna Televízió megszületésénél.

A könyv egyik fontos írása a felvidéki magyarság nagy harcosa, Duray Miklós Kutyaszorító című, 1983-ban New York-ban az akkor ott élő Püski Sándor kiadójának gondozásában megjelent kötetének Kapaszkodás a megmaradásért című előszava. Ebben Csoóri az elszakított, idegen államok uralma alá kényszerített, akkoriban idegen kommunista diktatúrát is nyögő magyarok elnyomatása mögött három fő problémát azonosított: az egypártrendszert, a magántulajdon felszámolását és a magyar közösségeket lelkileg, nyelvileg, erkölcsileg védő keresztény felekezetek megroppantását.

„A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és intézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet. Amit a román király sose mert volna elkövetni, azt a szocializmus világnézetére hivatkozó pártvezérek szemrebbenés nélkül elkövették: olyan kimagasló erkölcsiségű püspököket börtönöztek be indok hiányában is tíz-tizenöt évig, mint például Márton Áron”

– írja Csoóri, és hozzáteszi:

„Soroljam tovább a romboló okokat? A civilizáció gyorsan fölzárkózó, ördögi szerepét? Azt, hogy a szocialista sovinizmusnak semmi sem jött úgy kapóra, mint a lendületes iparfejlesztés, városfejlesztés, a munkaerő-mozgatás kényszere? Korszerűsíteni még véletlenül sem a nemzetiségi vidékeket kezdték. Onnan csak munkaerőt kellett nagy erővel és nagy tudatossággal elszivattyúzni. S amikor ez megtörtént s az elmaradott vidék nemzetiségi lakossága távoli munkahelyekre szegődött el, akkor már elkezdhették fejleszteni a vidéket is, hiszen üzemvezetőket, mérnököket, szakmunkásokat úgyis a többségi népből kellett odaköltöztetni. Ezek a gondosan telepített üzemek, gyárak szilárd hídfőnek bizonyultak eddig, ahonnan – a fejlődésre hivatkozva – végzetes támadást lehetett indítani az egy tömbben élő nemzetiségek szekértábora ellen. Egy-két évtized elég volt ahhoz, hogy az olyan történelmi hajzatú városok, mint például Kolozsvár, arcot és lelket cseréljen.”

Ezen előszó miatt Csoórinak veszett gyűlölettel esett neki a csonka-magyarországi kommunista diktatúra Aczél-meghatározottságú kultúrpolitikája. Egy véresszájú propagandistával, Hajdú Jánossal gyalázkodó cikket írattak az Élet és Irodalomba, ebben a gengszterváltás után szocialista parlamenti képviselővé avanzsált sajtóbriganti gyakorlatilag a terrorizmus népszerűsítésével vádolta meg a mindig, szenvedélyében is szelíd szavú Csoóri Sándort, akinek útlevelét bevonták, írásait pedig hosszú időre letiltották.

Erkölcsi revíziót! című, 1988-ban írott esszéjében már nemzetpolitikai programot hirdetett, a magyar ügy nemzetközi üggyé tételét szorgalmazta Csoóri:

„Meggyőződésem, hogy a trianoni taglóütéstől földre került nemzedékek sokkal jobb szellemi s lelki föltételek mellett élték át a nemzet és a kisebbségi magyarság tragédiáját, mint mi, mostaniak a magunkét a második világháború után, különösen a hetvenes-nyolcvanas évekre elfajuló romlást, amely egy hamis békekorszak ördögi remekműve. A sújtástól akkor ők, a régiek csak az eszméletüket veszítették el ideig-óráig, a tudatukat nem. A negyven éve zajló képmutatások, ideológiák s államok közti szocialista trükkök káoszában mi épp a tudatunkat és reményeinket engedtük elsorvadni. (…) Így nekünk csak egy lehetőségünk maradt: revíziót békében. Első lépésként ez mindenképpen erkölcsi revíziót jelent. Erkölcsi revíziót a kisebbségek ügyében. Javasolnunk kell, hogy a világ hatalmi erői s kormányai vizsgáljanak fölül minden olyan nemzetközi megállapodást, amelyből kimaradt a kisebbségek joga. A létüket s fönnmaradásukat egyedül biztosító közösségi jog alkotmányerejű törvénye.”

Bátor látlelet Mi a magyar, ma? című, ugyancsak 1988-ban született írása:

„Bármilyen elképesztő és mulatságos: Magyarországon hosszú időn át én úgy lehettem csak magyar, mintha egy álarcosbál meghívottja lettem volna. Amikor tíz-tizenkét éven át minden erőmmel a népművészet, a táncház, egyszóval a népi kultúra reneszánszán munkálkodtam, s a Népszabadság elhíresült munkatársa azzal gúnyolt, hogy a csűrdöngölő megtanításával akarom a magyarságot az új reformkorba eljuttatni, csak kevesen tudták, hogy a népi kultúrával én a hiányzó magyarságtudat alapozását akartam elkezdeni. A közös érzelmek, a közös nyelv, a számtalan változat ellenére is azonosnak mondható hagyomány újraélesztését. Úgy gondoltam: ha közvetlenül nem vallhatok arról, hogy egy elnemzetietlenítő rendszerben ki vagyok, hát vallok közvetetten. Továbbá, ha az Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban élő magyarokról egy szisszenést se lehet közvetíteni, akkor elő kell venni az énekeiket. Mert a mezőségi népdal is magyar, és a Nyitra környéki, a Kalotaszeg vidéki, s a beregszászi is az. (…) Remélem, ha majd egyszer az ötvenhat utáni ellenzék történetét is megírják Magyarországon, a korszak tárgyilagos elemzői nem felejtik el, hogy a kis létszámú, de igen jelentős radikális ellenzék föllépése előtt, megjelent már a színen egy kulturális ellenzék, amely a rendszer megváltoztatásának a menetrendjét nem a társadalmi szerkezetek megjavításával, s nem is a Párt megreformálásával akarta elkezdeni, hanem a magyarság szellemi-lelki önérzetének a talpraállításával, az elapadt erkölcsi erők föltöltésével. Mert azt gondolta ez a népi kultúra álarcában föllépő csapat, hogy az embert mindig nehezebb átalakítani, mint a társadalmat, mint a rendszert, tehát a robbantó munkát vele kell kezdeni; továbbá azt, hogy a magyar történelem legsötétebb veszedelmei nem a levertségünkből származtak soha, hanem abból, ha mi veszítettük el magunkat.”

Igen, önmagunk elvesztése a leghalálosabb veszedelem, ami érhet minket. Márpedig a hiteles önismerettel párosuló öntudat, nemzeti létünk történelmi értelmének megértése a Kádár-rendszer lélekgyaluló, elsilányító évtizedeiben szétfoszlott. Foszlatták elszántan eleget. És amikor úgy tűnt, végre lehetőség nyílik a váltóállításra, kiderült – újra -, hogy e művelet elvégzésére mások is igényt tartanak. Csoóri így írt erről eredetileg a Hitelben folytatásokban megjelent Nappali hold című esszéjében, összevetve az 1956-os összmagyar eufóriát az 1989-90-es változásokat kísérő puszta tudomásul vétellel:

„…pártok születtek, kikiáltottuk a köztársaságot, megalakult az új parlament, és a szovjet csapatok is elkezdték lassú kivonulásukat az országból. 1956-ban tomboltunk, sírtunk örömünkben, holott csak az ígérete hangzott el távozásuknak! Hogyan lehetséges mégis, hogy ezekben a sikeres időkben a nemzet egyszer se tudott megállni valamelyik fordulónál vagy valamelyik magaslaton, s jó mélyet lélegezni a változások levegőjéből? Ezzel a lélegzettel – vérszerződés helyett – egységesülni, hogy utána a különbözés természetes határai mentén szétváljunk ismét. Sokan ezt nemhogy nem igényelték, talán zavarta is volna őket. Együtt a nemzet? Miféle idejétmúlt óhaj ez? Volt, aki ki is fejezte viszolygását: eddig a szocializmust kellett bálványozni, újabban majd a nemzetet kell? (…) A fülemnek olyan ez a hang, mint a porcelántányéron megcsikorduló kés hangja. Egy szót se szólnék, ha valamilyen újabb kori erkölcsi elnyomorodás végösszege volna ez a vélemény. De be kell vallanom, hogy én nem erkölcsi elnyomorodást érzek mögötte, hanem egészen másfajta érdeket, illetve világérzékelést. Mondhattam volna agressziót is. Hiszen mióta az eszemmel tájékozódom, észre kellett vennem, hogy magyar vagyok. Szégyenkeznem kellene, hogy magyar vagyok. Szégyenkeznem, de nem a saját belátásom alapján, ami lehetne természetes is, hanem a kívülről irányított sugalmazások miatt. ’Mi az, hogy magyar?’ – hallottam fölényesen visszakérdezni még magas értelmiségi körökben is. És mi az, hogy hazafiság? Könnyek? Himnusz? Az ember már magánérzelmeit is rühelli, hát még az ilyen közmarhaságokat. Csak hívő hallgathat el úgy hangos ateista társaságban, ahogy ilyenkor én el szoktam csöndesedni. Tudniillik, akinek gondot okoz a maga megkeveredett, összevissza rugdalt magyarsága, az nem így fogalmaz. Ha támad is, elsősorban önmagát támadja. Ellenben, akinek csak a másiké okoz gondot, az mindig gunyoros, kötekedő, cinikus, kíméletlen s az ilyennek nincs mit válaszolni. Élnek, miért is ne élnének sokan az országban, akik unják az örök magyar sirámokat: Mohácsot, Nagymajtényt, Világost, Trianont és még ezer másféle csapást. Lehet is unni őket, ettől persze még nem tűnnek el a megoldhatatlan gondjaink közül. Különös, de addig, amíg a magyarsághoz természetes módon lehetett idomulni – akár beleolvadással, akár szellemi azonosulással – ezek az öröklött magyar nyavalyák nem zavarták, nem idegesítették – legalábbis érzékelhetően nem – például a századok óta velünk élő svábokat, cipszereket, sőt még a kiegyezés után betelepült zsidóságot sem. (…) …de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ’asszimilálni’ a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.”

E néhány szelíd mondatért nyilvános autodafé, verbális lincselés lett Csoóri osztályrésze.

„Száznyolcvannál több írásban támadtak rám. Sokáig nem tudtam, kibírom-e a halálos kőzáport”

– vallja a gyűjteményes kötet előszavában. Pedig Csoóri nem tett egyebet, csak kimondta, leírta, amit látott. A közel kétszáz, egyszólamú gyűlölettől fűtött átkozódás Csoórit igazolta, pedig jajkiáltása akár egy értelmes, higgadt közbeszélgetés kezdete is lehetett volna. Helyette üvöltő ledorongolással igyekeztek erkölcsileg, intellektuálisan kiteríteni Csoóri Sándort. Pedig

„…ha egy nemzet önmagában, belül, a lelkében erős, erős más kapcsolatában is. Rossz kedvvel mondom, de ki kell mondanom: mindaddig gyötrelmesen roncsol például a zsidóneurózis Magyarországon, ameddig a magyarságneurózis szétzülleszti tartásunkat”

– így Csoóri Válasz Mécs Imre nyílt levelére című, 1989. november 23-án született írásában, melyben az SZDSZ-es politikus három nappal korábban a Magyar Nemzetben megjelent, ájtatoskodva revolverező szövegére reagált. Mécs ugyanis arra szólította fel Csoórit, hogy utóbbi kvázi vonassa vissza a Magyar Demokrata Fórum által az azóta hamisan négyigenesnek elnevezett (helyesen: három igenes és egy nemes) népszavazás bojkottját. Emlékeztetőül: az MDF bojkottot hirdetett, fölismerve, hogy az SZDSZ által 1989 novemberére megszervezett népszavazása sunyi párttaktika, hiszen a szavazólapra erőltetett négy kérdésből háromról (a Munkásőrség feloszlatásáról, az állampárt munkahelyi szervezeteinek megszüntetéséről és a pártvagyonnal való, egyébként mindmáig elmaradt elszámolásról) már korábban döntés született, így csak a negyedik, a köztársasági elnök közvetlen választásának megakadályozását célzó kérdésnek volt tétje, ezzel sikerült ugyanis a népszerűsége csúcsán lévő Pozsgay Imrét elütni az államfői tisztségtől, és később a jellemtelen SZDSZ-es pártkatonát, a jogtipró, áruló Göncz Árpádot jelölni e posztra, megfúrva és eltérítve így a rendszerváltást.

Csoóri Mécs Imre szemforgató nyílt levelére válaszolva fölemlíti, hogy

„az 56-os forradalom utáni helyzetben Kádárék két madárijesztő fogalmat állítottak föl elénk riasztásul: az ellenforradalmiság fogalmát és a nacionalizmusét. Egyformán bűn volt mind a kettő, de az utóbbi – a történelmi képzettársítások miatt – még visszataszító jellemhibának is számított. Ugyan mit jelentett 56 után a magyarság ’nacionalizmusa’? Semmi mást, mint a forradalmat leverő szovjetek elleni indulatot. Kommunizmusellenességet, s egyúttal a megtaposott nemzet föltápászkodásának az igényét. Inkább védekezést, mint támadást. Mégis ez a fogalom különös röppályát futott be máig. Aki ’nemzeti’ volt itt nálunk, afféle szégyenbélyeget kapott a homlokára. (…) Tudniillik ez rögtön fajiságot, idegengyűlöletet, antiszemitizmust jelent. A főbűnök mindegyikét. Pedig mit akartak legmakacsabbul éppen a nemzetiek? Azt, hogy a személyiségét vesztett nép találjon végre magára. (…) Minden irányból tüzeltek ránk: a párthatalom figyelőállásaiból is, de nagyon sok szabadelvű ’urbánus’ barátunk ablakából is. (…) A legélesebb mondatot az én mellemnek szegezte egy kitűnő ember: ’Sándor, vigyázzatok ezzel az erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat.’”

Ez a „kitűnő ember”, ma már tudjuk, George Soros volt, aki többek között ezzel az „érveléssel” igyekezett összehozni az MDF-SZDSZ-nagykoalíciót, amelyben természetesen az SZDSZ lett volna éceszgéber, az MDF pedig hitelesítő pecsétként szállította volna a magyar népi tömegek szavazatát. Hogy ebbe az MDF, többek között elnökségi tagként Csoóri nem ment bele – nos, ez is oka volt a rá zúduló gyűlöletkampánynak, ami akkor, ott csírájában elfojtotta a történelmi traumák becsületes kifakasztásának lehetőségét. Ki tudja, meddig.

A Nappali hold ma is fontos olvasmány, nem csak azért, mert a rendszerváltoztatás-gengszterváltogatás korának hiteles naplója, hanem azért is, mert a pillanatképben felvillan a teljes XX. századot meghasító és kimondhatatlanná dermedésében is máig rianó, empatikus őszinteségért kiáltó sorskérdés és magyar létünk teljes megvalósításának esélye.