Szarmaták-e a lengyelek?
Hogyan formálta egy ókori iráni nyelvű pusztai kultúra a lengyel nemesi tudatot? Erre az izgalmas kérdésre ad választ az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark és a lengyelországi Tarnówi Regionális Múzeum nemrég megnyílt kiállítása. A tárlat augusztus végéig látható Ópusztaszeren, ősztől pedig Székelyudvarhelyen.
Számtalan szarmata régészeti emlék maradt fenn a Kárpát-medencében, de kevés közöttük a művészeti tárgy. Ezért különösen értékes az a több mint 300 jászkarajenői csontfaragvány, amelyek között vélhetően vallási témájú alkotások éppúgy akadnak, mint gyógyerejűnek tartott darabok vagy épp a közismert malomjátékhoz hasonló szórakozási kellékek. Ezekből is válogat az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark és a Tarnówi Regionális Múzeum Szarmaták: mítosz és valóság – Az ókori szarmaták régészeti hagyatéka és az újkori lengyel nemesi képzelet című, május közepén megnyílt kiállítása.
– A szarmata a kelet-európai sztyeppeövezet iráni nyelvű népeinek gyűjtőneve. Három csoportjuk ismert: az alánok, a roxolánok és a jazigok. Utóbbiak Krisztus után 10-20 között érkeztek a Kárpát-medencébe, az Alföldre. A nomadizáló életmódot feladva letelepedtek. Egyes elméletek szerint a Dunántúlig terjeszkedő Római Birodalom külpolitikájának tudatos döntése volt, hogy köztük és a dákok között ütközőzónát hozzanak létre – mondja Szabó Dénes Kristóf régész, kurátor. Majd hozzáteszi, vitatott, hogy a középkorban betelepült jászok a szarmata jazigok utódai-e.
A tárlat első része a művészetre és a hitvilágra fókuszál, eredeti tárgyak és tárgymásolatok segítségével ad keresztmetszetet a Kárpát-medencében mintegy 400 évig fontos szerepet játszó kultúráról, mely abban az időben meghatározó volt a Duna–Tisza-közén, a Tiszántúlon és a Temesközben.
A szarmata lovasság jellegzetes viselete volt a bőrre szegecselt vas- vagy csontlemezkékből készített pikkelypáncél, amelyet az őket legyőző Traianus császár római diadaloszlopának ábrázolásáról ismerhetünk hozzávetőlegesen. A késő szarmata korban tipikus fegyverük volt az úgynevezett meóti típusú rövid kard, és ugyanilyen jellemzőek voltak a szarmata tárgyi kultúrára a szürke kerámiák, amilyeneket alföldi szántásoknál ma is gyakran kifordít az eke.
Halottaikat fejjel délnek, rönkből vájt fakoporsóba temették, de a kurgános, vagyis halomsíros temetkezés is rendszeres volt. 1931-ben tárták fel a szentes-nagyhegyi sírt, amelyben egy IV. századi fiatal papnő földi maradványait találták meg különösen értékes, kultikus célokat szolgáló fejdíszével. Ennek aranyozott gipszből készült veretmásolatokat felvonultató részleges rekonstrukciója is látható Ópusztaszeren.
A szarmaták körülbelül 400 éves Kárpát-medencei jelenlét után beolvadtak a fölemelkedő Hun Birodalomba, majd maradékaik vélhetően betagozódtak az avar társadalomba. Emlékezetük mégsem tűnt el a történelemből, hiszen a XVI–XVIII. században erőteljesen formálta a lengyel nemzettudatot. Erről Magyarországon keveset tudunk, pedig 1521-ben egy lengyel polihisztor, Maciej Miechowita közzétette Tractatus de duabus Sarmatiis (Értekezés a két Sarmatiáról) című munkáját. Ebben a lengyel nemességet a szarmatáktól származtatja, Lengyelországot pedig Sarmatia néven említi. A lengyel nemesi szarmatizmus afféle ideológia volt, amely alapján a terjeszkedő Oszmán Birodalommal és a szintén feljövőben lévő orosz birodalmi ortodoxiával, de a krími tatársággal szemben is meghatározta magát a kor függetlenségért küzdő lengyel nemessége, amely a korabeli lengyel népesség tizedét tette ki. Ennek nyomán divatba jött a sztyeppei népeket idéző keleties, hosszú kaftános öltözködés, hajviselet, sőt harcmodor. Ez nem csak a fegyvereken, lószerszámokon azonosítható, a szarmata pikkelypáncél szintén újraéledt a XVII. század második felében a lengyel karacenavért formájában, többek közt III. (Sobieski) János király is ilyet viselt. Mindezt jól mutatják a kiállításon felvonultatott lengyel nemesi portrék is.