– Miért érzi fontosnak, hogy ilyen alaposan foglalkozzon a családja múltjával?

– Az ilyesmi sohasem kérkedés, arra való, hogy tartást adjon az embernek, ami a mai időkben különösen fontos. Érzem, és saját példámból tudom, hogy nincsen jövő múlt nélkül. Nekem ezek az ismeretek adtak erőt sok nehéz élethelyzetben: végigéltem az osztályharcos éveket, mikor államosították a családi birtokot, a csengőfrász éveit, mikor úgy feküdtünk le minden este, hogy a hátizsák és a bakancs ki voltak készítve, hogy ha jönnek értünk éjjel, meglegyen minden, ami szükséges. Szerencsére nem vittek el, mert apám egyetemi tanár volt, és a visszakapott birtokrészt felajánlotta az államnak, ezért elnézték neki a származását. De én sem úsztam meg. Miután kitűnő érettségivel bekerültem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre – ilyen eredménnyel nem utasíthattak el –, ötödéves koromban, 1959-ben az egyetemek egyesítésekor, mikor bűnösöket kellett találni, 1956-os magatartásomra hivatkozva kirúgtak. Nehéz testi munkát végezve nem is a kenyeremet kerestem, hanem próbáltam újra elfogadtatni magam. Ólombányában dolgoztam, munkatelepeken, közben kitanultam az ólomkeretes ablakok készítését, kezem nyomát viselik a kolozsvári Szent Mihály-templom ablakai, és csak így, élmunkásként kerülhettem vissza az egyetemre, két évet veszítettem. Magyarként ezután sem volt könnyű, alig tudtam elérni, hogy ne a Regátba helyezzenek, hanem magyar területre, de nagyon nehéz körzetekbe kerültem, ahol igencsak meg kellett dolgozni, hogy előre tudjak haladni. Aztán sok nehézség, küzdelem és verseny vizsgák sora után Kolozsváron lettem pszichiáter. Ez is csak úgy sikerülhetett, hogy az írásbelin nem vették észre, hogy magyar vagyok, mert az névtelenül ment, és akkor már olyan jól tudtam románul. De megszüntették az állásomat, és kihelyeztek bűnöző elmebetegek intézetébe, ahol viszont politikai pszichiátriát akartak végeztetni velem. Ez volt az a pillanat, mikor beadtam az áttelepülési kérelmemet. Egyébként családi hagyomány volt, hogy bárki, aki kikerült tanulni vagy dolgozni Erdélyből, visszament utána, persze nem csak a mi családunkban volt ez így, én voltam az első, akinek el kellett jönnie, de én is csak akkor, mikor már teljesen ellehetetlenültem. Azonban mindig úgy éreztem, hogy ha át is jöttem, kötelességem, hogy innen is őket, szülőföldemet, az erdélyi magyarságot szolgáljam, meggyőződésem, hogy ezzel a magyarországi magyarságot is szolgálom, mert a magyarságot csak egyetemesen, összmagyarságként tudom elképzelni.

– Saját családjának történetéről mennyit érdemes itt elmondani?

– Röviden csak annyit, hogy a Pusztakamarásról szétszóródó Szász család története dédapámmal kezdődött, aki hat fiúgyermeknek és egy leánynak adott életet. Leszármazottai sajnos mostanra már szerte a világon megtalálhatók. Kiadás előtt áll a Magyarok Pusztakamaráson című kötet, amelynek egyik fejezetét engem kértek fel megírni, mivel a mi családunk indította el a települést azon az úton, amelyen hírnevet szerzett magának. Dédapám virágoztatta fel a Kemény család ottani, ötezer holdas birtokát, ezért épült oda kastélyuk, így került oda Kemény Zsigmond, akit szép kort megért dédanyám haláláig ápolt, ő gondozta a hagyatékot is, és ők vitték oda a Sütő családot is. Nagyapám öccse volt Sütő András keresztapja, így velük rokoni kapcsolatot ápoltunk, éppen András bátyám volt az egyik biztatóm, hogy próbálkozzak a tollforgatással. Az anyai ág pedig Madách Imrével, sőt még Balassi Bálinttal is rokonságot ápol, a feleségem révén pedig Wass Alberttal vagyunk rokonságban. Édesapám bár mezőgazdász lett, de egész életében, bárhol dolgozott is, a tudományos dolgozatok végső formába öntésére jó stílusérzéke miatt mindenütt felkérték.

– Orvosi munkája mellett ön is elég komolyan foglalkozott irodalommal is, újságírással is. Csak a család adta ehhez az indíttatást?

– Részben a családi kötődések, de a középiskola is jócskán tett hozzá ehhez a vonzalomhoz. Hogy a kolozsvári Református Kollégiumban milyen élénk irodalmi élet folyt, azt jól mutatja, hogy például az én osztályomból, ahol huszonnyolcan tanultunk, tizennyolcan valamilyen módon kapcsolatba kerültek az írással. Közéjük sorakoztam fel én is később, bár mint orvos eleinte csak szakirodalommal foglalkoztam. Aztán, ahogy Magyarországra kerültem, főleg, miután idejöttem Leányfalura ezelőtt huszonkét évvel, főleg az elmúlt évtizedben, mióta nyugdíjas vagyok, a szépirodalommal is egyre közelebbi viszonyba kerültem. Már előtte is mocorgott bennem valami, például idén lesz ötven éve, hogy minden adventkor küldök a barátaimnak egy irodalmi igénnyel megírt levelet, kissé episztola jellegűt. Kezdetben még rövidebb volt, csak egy levelezőlap, azt is én kellett megrajzoljam, mert karácsonyi lapot sem lehetett kapni – ez még a romániai időkben volt. Akkor negyven-ötven embernek küldtem csak, mára odáig jutott a dolog, hogy most éppen ötszázat adtam fel, már várják is a barátok. Ezekből született egy kis kötet, első megjelent könyvem, Adventi levelek címmel. Aztán rábeszéltek, hogy Magyarországra visszahonosodott erdélyiként írjam meg életem és a családom történetét, ami korrajz is lett egyben, és Trianon sodrásában címmel jelent meg 2001-ben, a következő évben pedig már második kiadását is megérte – akkor még vásároltak könyvet az emberek. Irodalomtörténeti tevékenységem pedig abból ered, hogy egész gyerekkoromat áthatotta és meghatározta az, hogy a kolozsvári Hitel című nemzetpolitikai lapnak az írói és szerkesztői között éltem. A lap ugyan megszűnt a háború után, de ezek az emberek naponta látogatták továbbra is a házunkat, gyönyörű gyerekkori emlékeim azok a séták, amelyeket Kolozsváron a vasárnapi istentisztelet után tettünk olyanok társaságában, mint Kós Károly vagy Szabó T. Attila. Nyilvánvaló, hogy ezek az élmények egy serdülő gyerek személyiségét formálják. Ezért is éreztem kötelességemnek, hogy a Hitelt visszahozzam a köztudatba, hogy az irodalomtörténetben végre helyére kerüljön. Sok év kutatómunkájával összegyűjtöttem minden adatot, a személyes emlékek mellett a családi levéltárban fellelhető anyagokat. Százötven kötetet kijegyzeteltem, és ezek alapján írtam meg azt a kis könyvet, ami visszahelyezi jogaiba a Hitelt, és amelynek a Beszédes hallgatás címet adtam. Röviden csak annyit mondanék a folyóiratról, hogy Tamási Áron szerint a második világháború előtti erdélyi magyar értelmiség legkomolyabb teljesítménye. Akkor jelent meg, mikor felnőtt az első olyan magyar értelmiségi nemzedék, amelyik már beilleszkedett a kisebbségi létbe. Ugyanis Trianon után jó darabig olyannyira képtelenségnek tűnt az új helyzet, hogy csak rövid ideig tartó állapotként tudtak rá gondolni. Ezt a felfogást Kós Károlyék törték meg a Kiáltó szóval, de utána is kellett még idő, hogy rájöjjenek, ki kell dolgozni egy hosszú távú nemzetpolitikai elképzelést, ami ugyanakkor illeszkedik az összmagyarság távlati elképzeléseibe. Most jelent meg a Nemzetstratégia második kötete, amelynek egyik fejezetét én írhattam meg. Ezzel végre látok az asztalra letéve egy olyan átfogó távlati tervet, amit bármelyik kormány magáévá tehet, és kellene is, hogy tegyen, ahhoz, hogy az azóta még nehezebbé vált helyzetben a magyarság megmaradása ne csak vágy legyen.

– Számos kötete között jelentek meg versei, összegyűjtött egészségpolitikai írásai is, naplójegyzetek, esszék, nemzet- és kisebbségpolitikai írások, 2007-ben a Magyar Írószövetség is tagjai közé választotta, tagja lett az Irodalomtörténeti Társaságnak, mindezek mellett egy múzeumot is létrehozott saját lakásában, egy emlékszobát, ahol igyekezett a Hitel szellemi műhelyét eredeti formában bemutatni.

– Örökre hálás leszek ezért Makovecz Imre barátomnak, nem egyszerűen azért, mert megtervezte a házat, hanem azért a biztatásért, amit adott, mert azt mondta, mikor panaszkodtam, hogy nekem ehhez nincs erőm, hogy majd meglátom, hogy a feladathoz meglesz az erő is. Tényleg lett, és remélem, hogy az utódaim is fenn tudják majd tartani, mert ma kevés a remény arra, hogy valamilyen közgyűjtemény ilyesmit fenntartson. Ennek a gyűjteménynek a darabjait 1977-től folyamatosan hordtam át Erdélyből, amit hivatalosan nem lehetett, azt pedig átcsempésztem, például a bútorokat szétszedve, deszkák közé rejtve, nem is akarom részletezni, mert fél napig is mesélhetném, lényeg az, hogy ez a folyamat tizenöt évig tartott, de végül sikerült. Együtt van az anyag, így hagyom hátra végrendeletileg, és remélem, hogy a nyolc unokám között lesz olyan, aki gondját viseli. Mert ebben csak az érzi jól magát, aki benne is lakik, és olyan helyzetben van, hogy fenn tudja tartani, és megengedheti magának, hogy időnként fogadja az érdeklődő csoportokat, ahogy én is teszem.

Boros Károly