– Az ön családja mivel foglalkozott?

– Édesapám faipari szakember volt, technikumot végzett, és egész életében az udvarhelyi fafeldolgozó vállalatnál szolgált. Patak felelősként kezdte, ami egy fiatalembernek nagy tisztesség, aztán erdőmester lett, végül részlegvezető. Kisgyermekként el-elkísértem. Ültem úgy a nyakában, hogy medvét láttunk, egyszer pedig egész málnabokrot hozott az erdőből, hogy kedveskedjen, mert rossz idő volt. Már az ő édesapja is a faiparban dolgozott, de elmondható, hogy a Gyergyói-medencében az emberek nagy többsége a fából él, ahhoz értenek, ma is arrafelé vannak a legjobb ácsok. Csomafalváról a férfiak mindig elvándoroltak munkáért, lévén, jóval kevesebb a munkahely, mint a munkavállaló. Ez nemzedékeken keresztül beleivódott az emberekbe, ezzel magyarázható, hogy az ottaniak élelmes emberek, talpraesettek. Az járja róluk, hogy ha azt mondják nekik, be kell meszelni az eget, nem arról regélnek, hogy miért nem lehet, hanem két kérdésük van, hogy mikorra, és milyen színűre. Az én családomra is ez a jellemző. Édesapám édesanyja Csata lány, az ő családjuk vízimalmot működtetett, jó módban éltek, mondhatjuk, hogy annak idején az államosítás, a kollektív bevezetése rendesen sújtotta őket. Édesanyám Köllő lány. Abból az ágból nőtt ki, amelyikből Köllő Miklós szobrászművész is való. Feleségem gyergyóremetei, s ha megnézzük, azt látjuk, hogy ebből a két településből van legtöbb fiatal Magyarországon munkát vállalni. A több évszázados örökség, hogy mindig a megélhetés után kellett menni a férfiembernek, a mára is rányomja a bélyegét. A hatezres Remetéből legalább ezer fiatal keresi a kenyerét ma odaát, de lehet, hogy keveset mondok, s a másik faluból is több százan. Ez a szívósság eredményezi, hogy a Gyergyói-medencében ma ez a két falu húz legjobban.

– Mikor került Székelyudvarhelyre?

– Nyolcéves koromban költöztünk ide, tehát az első két elemit még a szászfalusi iskolában végeztem, Csata Ignác tanító bácsi volt az, aki megtanított írni, olvasni. Szép emlékek kötnek a falumhoz, sokat vissza is jártunk, főleg iskolai szünetekben az unokatestvérekkel játszani, de teljesen udvarhelyinek tartom magam, mert minden, ami az életben tudatos volt, már itt ért. Harmincegy éve élek ebben a városban. A Tamási Áron Gimnáziumban végeztem a középiskolát matek–fizika szakon, ami akkor menőnek számított, ilyen helyről az embernek jó esélye volt továbbtanulni. Brassóba mentem, a faipari egyetemre, de előtte még le kellett tölteni egy rövid katonaságot, kilenc hónapot, amit én a marosvásárhelyi tűzoltóságnál teljesítettem. Nálunk az volt a szokás, hogy nem hivatásos tűzoltók szolgáltak, hanem sorkatonák. Éppen akkorra esett ez, mikor 1987 őszén Brassóban a traktorgyári munkások elégedetlenségükben az utcára vonultak. Kisebbfajta forradalom tört ki, és mivel nem létezett karhatalom, a tűzoltóságot használták tömegoszlatásra. Mi persze nem tudhattuk, mi történik, csak azt vettük észre, hogy egyik napról a másikra megváltozott a kiképzés: nem tűzoltást gyakorolunk, hanem tömegoszlatást. Nem függ össze a kettő, de ugyanakkor a családomat is meghurcolták. Figyeltek is engem, három katonatársamat szervezték be, később megtudtam egyiküktől, ki volt a másik kettő. Házkutatásokat tartottak a családomnál fegyvert és valutát keresve, ami természetesen nem volt valós vád. Mindezek mögött az állt, ahogy később összeraktuk a képet, hogy nagytatám, aki akkor már elég idős volt, ki akart állni a kollektívből, szervezkedett odahaza néhány társával, hogy álljanak ki.

– Hogyan kóstolt bele a politizálásba?

– A brassói magyar diákszövetség vezetője voltam 1991-től két évig. Elég nagy lélekszámú közösségnek számított. Brassó a nyolc nagy egyetemi központ közül a harmadik volt Kolozsvár és Temesvár után. A nyolc szervezetnek volt egy országos ernyőszervezete, annak is vezetője voltam egy évig, soros elnöke, 1993-ban. Ezalatt kezdődött el az RMDSZ-szel a tárgyalássorozat, éppen a brassói kongresszuson. Megállapodtunk, hogy a fiataloknak helyet kell adni a szövetség különböző intézményeiben. Tizenöt százalékban határoztuk meg a kellő arányt, akkor azt hittük, ez eredmény. Mára kiderült, hogy nem volt az, de akkor annak tűnt. Így a Szövetségi Képviselők Tanácsában megalakíthattuk a diák frakciót, annak vezetője lettem, ott találkozhattam igazából a közélettel. Szerintem akkor volt a csúcson az RMDSZ, történetének legjobb éve volt 1993. Ezután kerültem Magyarországra diákként, Sopronba jártam a faipari egyetemre doktori képzésre 1996-ig. Még brassói diákkoromban hoztam össze a két egyetemet, a brassóit, és a sopronit, hogy testvérintézmények legyenek. Azalatt a három év alatt, amíg a doktori képzés tartott, párhuzamosan jártam Budapestre is, a közgazdaság-tudományi egyetemre mérnökközgazdász képzésre. 1996 nyarán érkeztem haza huszonhét évesen, és ősszel polgármesterré választottak. Azóta főállásban ezt a munkát végzem.

– Hogy lehet, hogy ilyen fiatalon elfogadták polgármesternek?

– Ez a város nyitott szellemiségű, gondolkodó város, és bátor. Azt is mondhatom, hogy a többi székely település előtt tíz-húsz évvel jár mindig, és ez látszik is rajta. Amit Gyergyóban vagy Csíkszeredában megtermeltek, azt mindig az udvarhelyi kereskedő adta el. Így van ez most is. Ennek köszönhetjük a város gazdasági fejlődését, meg annak is, hogy mindig többet akart, mint ami adatott. Úgy érzem, azért is választottak meg már harmadszor, mert volt bátorságom ezt a közösségben rejlő vágyat kidomborítani. Engem már mint független jelöltet választottak annak idején az RMDSZ jelöltjével szemben, és azóta az a kívánság, hogy a magyarság politikai képviseletét ne egyetlen erő lássa el, kiteljesedett. Most legutóbb az európai parlamenti választásokon Tőkés László sikerében be is érett. Ennek a törekvésnek az élére más település polgármestere nem is állhatott volna, ezt határozottan állítom. Ezt csak az udvarhelyi szellem tudta kiküzdeni. Biztosan a gondviselés rendezte így – hiszek a Szentlélek munkálkodásában –, hogy Udvarhely lett ilyen szempontból a főváros.

– Egész Romániából több millióan dolgoznak külföldön, így Erdélyből is sokan, Székelyföld sem kivétel. Nem veszélyezteti ez az itteni magyar közösség fennmaradását?

– Sokan elmentek, de már kezdenek visszaáramlani, és egyre többen. Székelyföld addig Székelyföld, amíg az itteni őslakosság lakja. Valamennyiünknek küldetése van, és ha a Jóisten bennünket ide adott, akkor kötelességünk valamennyiünknek itt helytállni, itt családot alapítani, és úgy szolgálni a családunk boldogulását, hogy azáltal a közösség felemelkedéséhez is hozzájáruljunk. Nincs egyéni boldogulás a közösség boldogulása nélkül. Hiába van meg egy családnak mindene, ha a közösség körülötte szegényedik. Ez az a szolgálat, amire mindenhol, de itt különösen szükség van.

– Önnek hány gyermeke van, és mire szánja őket, ha megnőnek, bár talán korai a kérdés, hiszen nyilván iskolások még?

– Még iskolába sem járnak, úgyhogy tényleg korai a kérdés. Van egy négyéves kislányom, Ágnes Borbála, az ő hangját hallhatta itt kint, mert a napköziből most hozta el az anyukája, és van egy féléves kisfiam, most szintén itt van, aki a nagytatájának a nevét kapta, ő is Jenő. Szép családom van, és mint családapa is arra kérem a Jóistent, hogy adjon minden megszületett és megszületendő gyereknek jó egészséget és boldog gyermekkort, hogy ők is tudják majdan közösségüket szolgálni.

– Láttam kint egy nagyobbacska gyermeket is.

– Az a titkárnő gyereke.

– Egész családiasan működik az irodája.

– Ilyen napok is vannak, ez így van jól. Egyébként ez a jobbik olvasata, amit ön lát, a rosszabbik az, hogy a gyereknek időnként be kell jönnie, hogy láthassa az apját. Ezt otthon inkább így látják. Sosem tud az ember olyan arányt kialakítani az időbeosztásában, ami mindenkinek megfelel. De olyan szellemiségben él a család, hogy kétféle kérdés van, amit föltehetünk magunknak a sors kihívásaival kapcsolatosan. Az egyik, hogy miért éppen én? Ezt akkor teszi fel az ember, ha ki akarja húzni magát a feladat alól. A másik, és így igyekszem nevelni a gyermekeimet, hogy miért ne én vállaljam azt a szolgálatot? Ha ilyen példát tudunk állítani a gyerekeink elé, már ha egyáltalán lesznek gyerekek, akkor mindenképpen jó úton járunk. Azt hiszem, ez az egyetlen lehetséges út nemcsak itt Székelyföldön, hanem az egész Kárpát-medencében.

Boros Károly