„Szenvedélyesen szeretem az életet”

– Az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum kezdeményezésére indult el a Csimborasszó nevű program, amely kortárs költők verseinek megzenésítését tűzte ki célul az ön zenei menedzselésével. Gyereklemez, -dal, -klip rengeteg van, mitől új ez a kezdeményezés?

– A vers közös kincs, az irodalom pedig nemcsak identitásunk és hazánk, hanem kaland és felfedezés. Eszerint is kell vele bánnunk; legyen szórakoztató már gyerekkorban is, pontosabban igenis szóljon a gyerekek nyelvén. Ezért is gondolom, hogy a kötelező irodalomnak is némiképp a mához kell idomulnia, hiszen nem Ady, Mikszáth, Pilinszky vagy Jókai az igazi lényeg, mondom ezt a négy felsorolt csoda rajongójaként, hanem az, hogy már zsenge ifjakként fejest ugorjunk a magyar irodalom mesés kútjába. Az igazi cél az olvasás megszerettetése, utána jön minden más. Ami a feladatom és misszióm ebben a programban, hogy minél több kortárs gyerekvers kapjon zenei köntöst, ezzel vers és zene is könnyebben kerülhet bele a véráramunkba.

– Ez viszont csak egy nagyon kis szelete a rendkívül szerteágazó tevékenységnek: 1993 óta zenekarvezetője az Anima Sound Systemnek, mellette tanít, cikkeket és verseket ír, regényt az édesapjáról és Bob Dylanről, közösséget épít – akár egy reneszánsz ember. Honnan ez a folyamatos, a világot megérteni, megfejteni akaró belső nyugtalanság?

– Mindig is kereső és kísérletező ember voltam. Könnyen kötök barátságot, ugyanúgy imádom a szülővárosomat, Szombathelyet, amihez ezer szállal kötődöm, mint Martonvásárt, ahol ugyan csak pár éve élek, de máris gyökeret eresztettem. Tanítottam az általános iskolában, városi lapot szerkesztek, őszre művészeti fesztivált szervezek a környék gyönyörű településein, Válon, Tordason, Gyúrón, Tabajdon és Alcsútdobozon a női szenzibilitás, a szakralitás, az ökológia és a modernitás jegyében. Nem belső nyugtalanságom van, hanem szenvedélyesen szeretem az életet, minden pillanatát áldottnak érzem. Ráadásul a családi nyugalomban és a természet közelében nekem jobban megy az alkotás is. A reggeli retekszedés, kapálás vagy egy nagy erdei séta után jobban esik az írás, a komponálás, a telefonálás, az online oktatás.

– „Szeretek szabad lenni” – mondta egy korábbi beszélgetésben. Hogyan őrizhető meg az alkotó-emberi szabadság ma, amikor mindenki mindenkit folyton skatulyáz, és örök szekértáborok harcolnak egymással? Van, aki bírja, van, aki belehal a hasztalan háborúba, mint szegény Térey János.

– A címkézést, fiókba rakást úgy lehet megúszni, hogy mindig önmagadat képviseled, és ha önmagad vagy, akkor szabad is vagy. Nem hiszem, hogy az alkotó embernek az úgynevezett világi hatalmaknak kellene megfelelnie, de a szekértáborok közti utálkozás valóban nagyon unalmas már. Én kifejezetten szeretek beszélgetni olyanokkal, akikkel elvileg nem értek egyet sok mindenben. Abból lehet tanulni, fejlődni, akkor lehet érvelni, meggyőzni, elfogadni. Ennek ilyen egyszerűnek kellene lennie. Térey János erre valóban jó példa. Ő egész életében egy művelt, önazonos, markáns belga volt a flamandok és a vallonok szorításában. Hiába vesztettük el, most látni, valóban még halálában is szétcincálják azok, akik nem értek fel hozzá soha.

– Régebben azért ön is nagy ideoló­giai harcos volt, amit az Anima Sound System korai konceptlemezei is mutatnak. Köztük az egyik legsikeresebb Shalom, ami radikálisan szabadelvű gondolatokat közvetített. Egykori lázadások, amelyek mára elnézéssé, ha úgy tetszik, a korral természetesen megjövő konzervativizmussá szelí­dültek?

– Ahogy mondtam, mindig fontos értékem volt a szabadság, ma talán még jobban az, sosem voltam „harcos”, és most sem lettem „konzervatív”. Egy Clash-, Stockhausen- és Bowie-rajongó, szabadsághívő katolikus vagyok. Egyáltalán mi az, hogy harcos és konzervatív? A felszabadítási mozgalmakat vezető papok és szerzetesek Dél-Amerikában harcosok vagy konzervatívok? Lelki atyám, Jácint atya, aki tábori lelkész, közben roma felzárkóztatást csinál, ételt oszt és tanít és Ferenc pápa elkötelezett híve, harcos vagy konzervatív? Egyik sem. Normális emberek sokféle tulajdonságból vannak összegyúrva, és tudnak egymással beszélni. Nekem nagyon sok konzervatív barátom van, sőt radikális nemzetiek is, akik meg az én úgynevezett alternatív értékeimet tisztelik. Sosem érdekeltek a színek és elfogultságok, csak az identitásban gyenge ember fél beszélgetni a mást gondolókkal.

– Különösen érdekes, hogy a diplomamunkáját még a kilencvenes évek elején a Neue Slowenische Kunst és a Laibach kapcsolatáról írta, utóbbi egy 1980-ban alakult avantgárd zenei-művészeti csoportosulás, amelyet gyakran vádoltak fasizmus-nácizmussal többek közt wagneri „ihletésű” zenéjük vagy militáns megjelenésük miatt. Szokatlan választásnak tűnik. Mi izgatta bennük ennyire?

– Az a radikális humor, játékos politika és fantasztikus kreativitás, ami a mai napig jellemzi őket. Ártatlan pop­slágerekben keresik a totális diktatúrák üzeneteit, Queent fordítanak németre. Halálosan szórakoztatónak találtam és találom ma is, hogy minden politikai és popkulturális közhelyből viccet lehet csinálni. A Lai­bach már negyven éve nevetségessé tette a politikai korrektséget, ami amúgy – mármint a politikai korrektség mostanra teljesen leharcolt fogalma – egy normális világban fontos iránymutató lenne, hiszen egymás tisztelete, elfogadása nagyon fontos erény. Hogy világvallást csináltak belőle, az viszont horrorisztikus vicc. De nem viccesebb és szomorúbb, mint ha valaki címkézetten keresztény-konzervatívnak hirdeti magát, közben meg méltatlanul viselkedik.

– Ön viszont nem fél azt sem kimondani, hogy az élete két sorvezetője Isten és a család. És éppen a politikai korrektség árnyékában hogyan lehet ma ezekről a dolgokról valóban hitelesen beszélni úgy, hogy az ember ne legyen gúny tárgya, de ne is riasszon el senkit a túlzott „ájtatossággal”?

– A hit magától értetődő lételem, nem kell ezt ragozni, túlbeszélni sem. Ebből van nagyrészt a kreativitás, a több dimenzió keresése, az ön által nyughatatlanságnak nevezett valami, a jobbítani vágyás. Próbálni kell jobb emberré válni, aztán ha orra esel a nagy igyekezetben, akkor tudni kell felállni és magadon nevetni. Az ájtatosságnak semmi köze a valláshoz, körülbelül annyira semmi, mint az egyháznak a pedofíliához. Kifejezetten unom az egyházat érintő vádakat. Miközben persze nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az egyház nem is csak szentek gyülekezete, hanem olyan csetlő-botló embereké, akik médiumként hordoznak üzenetet. Ezért nem számít ad absurdum egy pap emberi minősége, mert közben meg Krisztus testét szolgáltatja ki a hívőknek. Ez egy kicsit olyan, mint hogy az sem érdekel, hogy egy zseniális és őszinte író milyen ember. Ezra Pound és Knut Hamsun fasiszta, illetve náci volt, ezért rosszabb írók lennének? Dehogy. Így van ez az egyházzal is. Olyan üzenetet közvetít a maga néha béna módján, aminél jobbat nem találtak ki az emberiség történetében. A kreatív szakralitás pedig ott van a modernizmusban is, Dosztojevszkijtől a dadaista Hugo Ballig, Messiaentől Pilinszkyig. Arról nem is beszélve, hogy Jézusnál humorosabb szereplője nincs a történelemnek. A misék csillagjárása, Bach, a virágaim, a dolgozószobámból látható park és erdő, a zene és a láthatatlan kötelék, amelyre fűzve mi, emberek mindannyian egyek vagyunk, nekem épp elég istenbizonyíték. Ehhez képest minden politikai vita vicc és elhanyagolható. Írtam évtizedekkel ezelőtt politikai publicisztikákat vagy tényfeltáró riportokat egyik és másik oldal jogsértéseiről, fontos pillanatok voltak az életemben, de ma inkább szentekről szóló cikkeket írok a jezsuiták lapjába. Forradalmibbnak érzem.

– És ott van még Pilinszky János, Szerb Antal, Bob Dylan, David Bowie – a másik forradalmi névsor az életében. Mi köti össze őket?

– Mindegyikük másért fontos, mindegyikhez máskor „nyúlok”, bár tény, hogy elég sűrűn. Egyértelmű, hogy Pilinszky a fő felelőse a transzcendens iránti szomjamnak. Most Törőcsik Franciska színésznővel, akivel egyébként is több közös irodalmi műsorunk van, készítettünk is egy Pilinszky-estet a Budapesti Tavaszi Fesztiválra, amit sok helyre el szeretnénk majd vinni, sőt iskolákban is előadjuk majd ősszel az Petőfi Irodalmi Múzeum támogatásával. Szerb Antal a legnagyszerűbb sármőr a magyar kultúrában, élete és halála szimptomatikusan magyar csoda. Az meg, hogy miképp hagyták megölni-meghalni, nagy magyar szégyen. Dylan a legszebb protest songokat és vallásos dalokat írta a popkultúrában, elég lazán párosította a költészetet és az utcanyelvet, bizonyítva, hogy úgynevezett mély és magas irodalom nem választható el egymástól. David Bowie pedig igazi Dylan-tanítvány, tőle leginkább az örök kísérletezést tanultam meg.

– Mindeközben a sokféle zenei világból táplálkozó, mindig új utakat kereső Anima Sound System is töretlenül működik, még ha nem is olyan hangosan, mint az ezredforduló idején.

– Nincs nagy égzengés körülöttünk, pedig többet dolgozunk, mint bármikor. Idén húszéves a Gipsy Sound Clash című lemezünk, új dalokkal és rengeteg feldolgozással, remixszel és re-edittel ünnepeljük, valamint a The Big Gipsy Sound Clash Rework című új albummal. Készítettünk közös dalt a Romano Drom vezetőjével, arra forog hamarosan egy kisfilm is Kostil Luka rendezővel. Szilveszterkor megjelent a Tekerd-remixlemez, rengeteg fiatal alkotóval, közben kijött a Shalom vinilen, sőt lesz a korábbi albumainkból egy hagyományos vinilsorozat. Közben elkészült egy Bob Dylan-feldolgozáslemezünk is, sok-sok vendéggel, Szabó Benedektől VENI-n át Győrffy Ákosig. Ennek megjelenéséről nem döntöttünk, de egy dal bizonyára kijön május végén, a mester nyolcvanadik születésnapjára. Közben meg készülünk a koncertekre, live actekre, irodalmi estekre. Nem unatkozunk.

– „Gyere, pörögj, míg bírsz”, ahogyan már a Tekerd című dalban is szólt a ref­rén húsz évvel ezelőtt?

– Nyitott vagyok mindenre és mindenkire, mert hiszem, hogy az előítéleteink a másik meg nem ismeréséből fakadnak, és ahogy már mondtam, nem fiókokban és oldalakban gondolkodom, hanem emberben és alkotásban. Szabadabb, műveltebb, érzékenyebb, előítélet-mentesebb világot szeretnék, és ebben nem változtam egy jottányit sem harminc éve. Sokat vagyok Erdélyben, most éppen a Covid miatt nem tudok menni, elvonási tüneteim is vannak miatta, de ott lehet igazán elfogadást, empátiát és szolidaritást tanulni mindannyiunknak. És ebből az alapállásból jönnek a művek is, mindegy, hogy regény, interjúkötet, lemez, előadás, egyetemi szakkollégium vagy városi lap. A lényeg mindig ugyanaz.