– Gyermekként rengeteg helyen lakott, ami annak ellenére, hogy nagy megterhelést jelentett – nyilatkozataiból kitűnik -, hihetetlen élményekkel és tapasztalatokkal is gazdagította.

– Sajnos a szüleim korán elváltak, én pedig egyik szülőtől a másikig költözve éltem az életemet. Döntő fontosságú az volt, amikor édesapám magára maradva végiglátogatta barátait Erdély-szerte, és kapott náluk egy-egy szobát, vagy színt, ahol kedvére faraghatott. Ezekre az útjaira, kirándulásaira mindig magával vitt engem is, így lehetőségem nyílt arra, hogy már kiskoromban megismerjem szülőhazám hegyeit-völgyeit, városait és falvait Máramarostól Brassóig. Mindezek mellett megismertem az erdélyi nép múltját, kultúráját, szenvedéseit és örömeit. Amit ezeken az utakon megtanultam, később döntő fontosságúvá vált az életemben. Közben persze én is rajzolgattam, faragtam, székely kapukat díszítgettem, és kisebb szobrokkal foglalkoztam. Persze egyiket sem felkérésre készítettem, csupán a magam örömére. Édesapám ezek közül egyet-egyet megdicsért és nagyon jónak tartott.

– A gyermekkora hamar véget ért, hiszen kitört a II. világháború. Kamaszként hogyan élte meg a háború borzalmait?

– A háború utolsó hónapjaiban édesapámat behívták katonának és a hadtestparancsnok utasítására az egész családnak el kellett hagynia Kolozsvárt. Egy délután alatt kellett felpakolnunk egész addigi életünket egy teherautóra. Feltettük rá édesapám faragott bútorait, asztalait, ágyát és néhány szobrát, majd elindultunk bele a nagyvilágba, a semmibe. A front elől menekülve először Dabasra, majd Pestre jutottunk. Sajnos édesapámat továbbvitték Dániába, ahol fogságba esett. Én közben végigéltem a háború minden borzalmát. A Bajza utcai gyermekotthonba kerültem, ahol tizennégy évesen én voltam a legidősebb. Egyszer éppen lefeküdtünk a pincében, amikor négy katona berontott farkaskutyákkal és ránk gyújtotta az egész helyiséget és a fából készült lépcsőt. Lángolt és füstölt minden, csak a vészkijáratot áttörve tudtunk menekülni, ki hálóingben, ki pedig pizsamában. Legalább tizenöt fokos hidegben és nagy hóban futottunk egészen a Szív utcáig, ahol végre befogadtak egy pincébe. Ott álltunk fél lábon étlen és szomjan négy napon keresztül, amíg vissza nem tudtunk menni az otthonba. Azt azonban már lebombázták, így egy hátsó épületben húztuk meg magunkat, amelynek ablakából láttam egész Budát lángolni. Az ostrom után repülőgépek jelentek meg, amelyek piros ejtőernyőket dobtak le. A nagy zajra felkeltem a priccsről, amelyen feküdtem és az ablakhoz mentem. Abban a pillanatban beszakadt a mennyezet az ágyamra. Ilyen borzalmak után egész áprilisban a Nyugati pályaudvaron lestem a vonatokat, amíg végre egy tehervonat elindult Erdély felé. A marhavagonban három és fél napon keresztül utaztam egy sajthéjjal és egy rossz zsákkal, amíg végre újra Kolozsvárra érhettem, vissza a kisebbségi sorsba. Ekkor már sejtettem, hogy az eljövendő idő nem lesz könnyű számunkra. De a fantáziám semmi nem volt ahhoz képest, amik következtek, és amiket az erdélyi magyarság a román megszállás alatt végigszenvedett és szenved azóta is. Amikor az úgynevezett béke kitört, a tanáraim felküldtek a piarista templomba, hogy a béke tiszteletére húzzam meg a város legnagyobb harangját. Két barátommal próbáltunk harangozni, de félrevertük. Ezt még ma is jelképesnek tartom.

– A háború után rögtön egyértelmű volt, hogy édesapja, Szervátiusz Jenő nyomdokaiba lép és ön is a szobrászattal kezd el foglalkozni?

– Egyáltalán nem. Az átélt borzalmak hatására abban az időben sokan, köztük én is, orvosnak készültünk, amit nagyon komolyan vettem. Gyakorlatoztam klinikákon, boncolásokat néztem, injekcióztam azokat a szegény betegeket, akiknek nem volt pénzük orvost hívatni. Érettségi után a marosvásárhelyi orvosi egyetemre mentem el felvételizni, ami sikerült is. De aztán közölték, hogy apám kispolgár származása miatt mégsem vehetnek fel. Osztályellenség voltam. Kiheverve a sikertelenséget Kolozsváron háztetőket kezdtem el rajzolni szénnel. Édesapám szerint Nagy István-os, tömör, drámai rajzok voltak ezek. Annyira kedvet kaptam a művészethez, hogy már nem is bánkódtam az orvosi pálya miatt. Így kerültem be a kolozsvári főiskolára, ahol elvégeztem a szobrász szakot. Az államvizsga után kezdtem el a szakmával való komolyabb ismerkedést, hiszen addig főleg csak szigorú tanulmányokat készítettem. Ekkor kellett megalkotnom magamnak azt, amit meg akartam valósítani, és amit a szobrászat segítségével el akartam mondani.

– Milyen hatással volt önre édesapja, mennyire tudott elszakadni az ő művészetétől annak érdekében, hogy a saját maga útját járhassa és alakíthassa?

– Mivel édesapám mellett nevelkedtem, az ő műterme volt az én gyerekszobám. Ám ezeket az emlékeket és amit később tanultam tőle, el kellett felejtenem ahhoz, hogy az ő művészetét tiszteletben tartva tudjam a magamét kialakítani. Ez azért volt különösen nehéz, mert magyar művészként az akkoriban egyre erőteljesebben kibontakozó román nacionalizmusban semmilyen anyagi támogatást nem kaptam, mindent a magam erejéből kellett elérnem. Ezért voltam két évig a bábszínházban esztergályos, ahol csak gondolatban alkottam szobrokat. Azt mindenesetre elhatároztam magamban, ha magyarnak, különösen, ha erdélyi magyarnak születtem, akkor ennek a népnek szentelem a művészetemet. Soha nem akartam nemzetközi, kozmopolita, internacionális, vagy bármikor és bárhol megjeleníthető alkotásokat létrehozni, hanem jellegzetesen magyart, s minden olyant, ami ehhez a néphez kötődik. Leginkább a drámához volt hajlamom, s hittem, hogy a bennem lévő drámai erőket az anyagra rá tudom kényszeríteni, az emberekből katarzist kiváltva felszabadító erőket tudok teremteni. Annak a népnek ugyanis, amelynek szolgálatába állítottam művészetemet, történelmi drámákban, tragédiákban bőven volt része. Mindezek mellett döntően hatott rám nagyjaink, így például Ady, Szabó Dezső, Móricz és Kodály jelenléte. Őket nagyon szerettem, szinte azt is mondhatom, mestereimnek tekintettem.

– Egy közös alkotásuk is van édesapjával, mégpedig a Tamási Áron-emlékmű Farkaslakán.

– Amikor Tamási Áront eltemették, írók keresték meg édesapámat, és felkérték az emlékmű elkészítésére. A Hargitáról hozattuk hozzá a követ, hiszen apám velem együtt mindig arra törekedett, hogy már az anyag is, amiből a műalkotás elkészül, hordozza az eszmei gondolatot. Így találtunk rá arra a talán évezredek óta a vándorok pihenőjeként szolgáló, ezért Úrasztalának is nevezett vulkanikus kősziklára, amit két traktorral húzattunk le a hegy oldalából Farkaslakára. Amikor aztán az előkészületekkel végeztünk, édesapám súlyosan megbetegedett, nem merte egyedül vállalni a kő megfaragását. Az emlékművet két év megfeszített munkájával, aszkéta módon, kizárólag kézzel faragtuk, hiszen se villany nem volt, se gépeink nem voltak. Azt szerettem volna, hogy az emlékmű kizárólag az ő alkotása legyen, de egy délután, amikor elmentem valahová a Gyimesbe élelemért, beleírta mind a kettőnk nevét a kőbe. Neki ez nagy örömet jelentett, mindig is szerette, ha egy műteremben dolgozunk, egy gondolatot szolgálunk.

– Ezen az emlékművön kívül milyen szobrokat készített Erdélyben, egyáltalán kapott megrendeléseket, hagyták dolgozni?

– Csupán Szamosújvárt van egy kis szökőkutam, aminek elkészítését pályázat útján nyertem el. De ezen kívül Erdélyben egyetlen munkám sincs, nem kaptam soha megbízást. Csak nemrégiben ajándékoztam Csíkmadarasra egy emlékművet, amit egy ottani 48-as alezredes, Kis Ferenc tiszteletére állítottak, valamint Csíkszentdomokosnak egy Márton Áron-emlékművet. Ez utóbbi elkészítésére eredetileg Csíkszereda kért fel, de ott megakadályozták a felállítását.

– Az 1970-es évek végén hozta meg súlyos döntését arról, hogy elhagyja szülőföldjét.

– Én Erdélyből eljönni soha nem akartam. Mindig a rémálmaim közé tartozott, hogy valamikor esetleg el kell hagynom a szülőföldemet. Aztán elterjedt az a hír, hogy a román állam az ott élő magyarságot el akarja adni Kanadának és minden más módon is próbál megszabadulni tőlünk. A Securitate is folyamatosan zaklatott, csak azért, mert magyar voltam és magyar művészként dolgoztam. Ezenkívül vállaltam az erdélyi és az anyaországi magyarság között a híd szerepét. Így kerültem kapcsolatba többek között Csoóri Sándorral, Sára Sándorral, Bessenyei Ferenccel és Sinkovits Imrével. Ezt persze nem nézték jó szemmel a hatóság emberei, folyamatosan figyeltek, ijesztgettek egészen addig, míg olyan lelkiállapotba kergettek, hogy nem tudtam tovább ott maradni. Hosszú évek után 1977-ben rászántam magam arra, ha ott nem maradhatok, akkor itt próbálom folytatni azt a művészetet és azt az életet, ami Erdélyt szolgálja. Mindenem ott maradt, mindenem elveszett. Szobraimat nem engedték meg elhozni, a román állam elkobozta őket. Alkotásaimat azonban a jogos tulajdonomnak tekintettem, így a szigorú rendelkezések ellenére csak egyetlen út maradt a megmentésükre, mégpedig az, hogy a kisebbeket egészben, a nagyobbakat pedig elfűrészelve és darabokban juttattam át a határon.

– És azóta is folyamatosan faragja a székely piétákat, egészen addig, amíg az erdélyi emberek sorsa jobbra nem fordul…

– Igen. Döbbenetes élmény volt számomra a madéfalvi veszedelem, az, hogy tömegesen mészároltak le ártatlan székely embereket, azért, mert védték az ősi jogaikat és a szabadságukat. Egy egész falunak kellett Gyimesbe, Moldvába, Bukovinába menekülnie. Ennek az eseménynek a drámája annyira megfogott, hogy többször megfaragtam. A madéfalvi veszedelmet én székely piétának nevezem a szobrászatban. Pontosan nem is tudom hányat faragtam már. Érdekes, hogy a veszedelem a XVIII. század derekán történt, de minden újabb és újabb piétámba az éppen aktuális évszám került, jelezve, hogy a székelyek gyilkolása, irtása a mai napig is jelen van. Ma is aktuális a madéfalvi veszedelem borzalma.

– Egyik leghíresebb szobrát, a Tüzes trónt még Erdélyben készítette el, de egy kiállításra áthozták Magyarországra, s azóta a Magyar Nemzeti Galériában van kiállítva.

– Ezen nagyon sokat, négy és fél évet dolgoztam. Tüzes trónnak nevezem, bár Dózsa György kivégzését ábrázolja, de igazi belső lényege a magyarság sorsa, és ezen belül is az erdélyi magyarság szenvedése. De magában hordozza a XX. század szenvedéseit, a hidak robbantását, a világháborúkat, az atombombát és az egyéni sorsomat. Az elmúlt század nagyon szörnyű időszak volt, különösen a magyarok számára. És én mindezt bele akartam sűríteni. A többi szobromat már itt, Magyarországon készítettem. Legelőször a csongrádi Életfát, majd Pásztóra egy Rajeczky Benjámint, Orosházára pedig egy világháborús emlékművet. 1996-ban állítottam fel a Magyar Oltárt, amit szeretnek és tisztelnek az emberek, hiszen ősszel, Mária napján szabadtéri misét tartanak előtte. De más nagyméretű alkotásaimat is említhetem, például a győri Boldogasszonykövet, amit egy 22 tonnás carrarai márványtömbből faragtam a millennium tiszteletére, s azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Nagyasszony elfogadja Szent István felajánlását, megáldja őt és a magyar népet. Esztergomba a Hídoltalmazó Boldogasszonyt készítettem el az új híd felavatásának tiszteletére azért, hogy védje és oltalmazza a hidat, ne tudják többé elpusztítani. Az ottaniak már csodatévő Máriának tartják, csodákat tulajdonítanak neki. Egy művésznek pedig az a legnagyobb öröm, amikor a műveket nem műítészek, hanem az emberek számára készíti, azok elfogadják és megértik a benne lévő üzenetet, magukénak tekintik.

– A kezdetektől arra készült, hogy az említettekhez hasonló, monumentális szobrokat farag majd?

– Igen, és mindig ebben tudtam magam igazán megvalósítani. Úgy éreztem, hogy van adottságom arra, hogy a monumentális művészettel foglalkozzam. Sajnos erre nagyon ritkán volt lehetőségem. Ha nincs mecénás, helyette fegyverek vannak, akkor hallgatnak a múzsák, mint napjainkban is. Így kénytelen vagyok a magam számára, a magam mecénásaként kisebb méretekben, kisebb szobrokban alkotni. Persze fejben, rajzban és makettekben mindig nagy méretben gondolkozom.

– Nem olyan régen hozták létre a Szervátiusz Alapítványt és a Szervátiusz Jenő-díjat. Kiket szeretnének ennek keretében támogatni és elismerni?

– A XX. század elején még létezett magyar művészet, de a háború után olyan mértékben jelentkezett a liberalizmushoz kötődő avantgárd szemlélet, ami szerintem lerombolta az addigi kultúrát és követhetetlen, burjánzó káoszt teremtett a művészetben. Ez az áramlat elsodorta a magyar művészetet is, mindenki ezt a Nyugatról importált, tőlünk teljesen idegen valamit követi, utánozza. Én úgy döntöttem, hogy nem állok be a sorba, hanem a magyar hagyományokat fogom folytatni és átültetni a mai valóságba. Feleségemmel, Klára asszonnyal arra gondoltunk, hogy meg kell keresni azt a kevés alkotót, aki hozzánk hasonlóan gondolkodik, és fel kell támasztani újra a liberális neoavantgárd által elpusztított magyar művészetet. Ez a Szervátiusz Alapítvány célja, s ennek keretében adjuk át az édesapámról elnevezett Szervátiusz Jenő-díjat. Eddig Győrffy Sándor Karcagon élő szobrász kapta meg, aki hajlandó magyar szellemben gondolkodni és a magyar kultúrát szolgálni. A díjat a későbbiekben szeretnénk kiterjeszteni az egész Kárpát-medencei magyarságra.