Az Artprice, a világ legnagyobb műkereskedelmi információs központja minden évben összesíti az aukciós leütéseket, és közzéteszi az év legértékesebb művészeinek névsorát. Sokáig úgy tűnt, hogy Picasso örökre bebetonozta magát az első helyre, most azonban megelőzte Andy Warhol, akinek tavaly összesen 422 millió dollár értékben adták el a műveit. A lista szerint 2007 nyertesei egyértelműen a kortárs művészek lettek, s a harmadik befutó, Francis Bacon egyik műve idén május közepén megdöntötte az eddigi kortárs rekordot is. Az 1992-ben elhunyt ír festő Hármasoltár című képét 86 millió dollárért, azaz 14 milliárd forintért ütötték le a Sotheby’s-nél. Nemrég megdőlt az élő művész képéért fizetett legnagyobb összeg rekordja is, 33,6 millió dollárért, vagyis 5,5 milliárd forintért kelt el Lucian Freudnak – Freud unokájának – a festménye a Christie’s árverésén. A teltkarcsú modellt ábrázoló, Big Sue-nak is becézett provokatív alkotás 1995-ben készült. Állítólag mindkét képet egyazon orosz milliárdos vásárolta meg. Összehasonlításképpen: a hazai aukciós műkincspiacon összesen 6-7 milliárd forint forog évente, miközben a valaha volt legnagyobb rekordot Csontváry Kosztka Tivadar A szerelmesek találkozása című műve érte el a maga 230 millió forintjával 2006-ban.

A Christie’s az 1970 után készült művekre alkalmazza a kortárs jelzőt, hazánkban azonban a hatvanas évektől készült alkotásokat is annak nevezik. Úgy tűnik, itt is kezd kialakulni a kortárs festmények gyűjtőköre, az árak rohamos ütemben növekednek, három-öt év alatt megtízszereződtek, és a piacvezető aukciósházak egyike, a Virág Judit Galéria nem várt, átütő sikert ért el a tavaly év végi árverésén. A második világháborútól az ezredfordulóig tartó időszak 63 alkotása került kalapács alá, és 28 alkalommal ért el milliós leütést. A zsúfolásig megtelt teremben duplán megdöntötték az eddigi kortárs rekordot, hiszen a kikiáltási ár kétszereséért, azaz tízmillió forintért kelt el a nemrég elhunyt Csernus Tibor 1987-ben festett Absolon című képe, és 9,5 millió forintot fizettek Nádler István 1968-ból való Avarmotívum című alkotásáért is – az ő legfrissebb képei láthatóak most a Ludwig Múzeum–Kortárs Művészeti Múzeumban.

– A gyűjtők egyre nyitottabbak, egyre bátrabban vásárolnak, és egyre inkább megbíznak a galériás rendszerben, amely szavatolja a kínált műtárgy értékét – mondja Sárvári Zita, a Virág Judit Galéria kortárs művészeti kurátora. – A galéria feladata, hogy érzékenyen, jó szemmel válasszon a kortárs művészek munkái közül. Elmúlt a kilencvenes évek aranykora, amikor az addig rejtőzködő, emblematikus művek özönlöttek a piacra. Ezek nagyrészt már gyűjtőknél vannak, és jó ideig ott is maradnak, így a klaszszikus és modern művekből a kínálat igencsak szűkös lett, s ez kedvez a kortárs művészetnek. Nyugaton már a hatvanas években megtörtént a váltás, és őrületes összegekért kelnek el a kortársak. A Virág Judit Galéria legutóbbi aukciójának éppen az volt a célja, hogy érzékeltessük a művészet folytonosságát, és hidat képezzünk a modern festészettől a kortárs művekig. Hasonlóképpen válogattuk állandó művészkörünket is, akik között vannak Kossuth-díjas, Munkácsy-díjas művészek és három alkotó az egészen fiatal generációból, Korodi Luca, Haász Katalin és Radák Eszter. Az aukciók közötti időszakokban őket állítjuk ki tematikus vagy egyéni tárlatokon. Így együtt széles spektrumát adják a magyar képzőművészet horizontjának és kiszolgálhatják a gyűjtők változatos igényeit. Rendezünk olyan vegyes kiállításokat is, ahol együtt mutatunk be elismert nyugat-európai és magyar festőművészeket, próbálván integrálni a magyarokat a nemzetközi kortárs színtérre. A hazai kortárs műpiac rákfenéje, hogy alapvető hiányosságok mutatkoznak a nemzetközi kapcsolatok építésében. Muszáj lenne megjelenni külföldi művészeti vásárokon, de ez több millió forintos, legtöbbször vállalhatatlan kiadást jelent egy galéria számára, viszont presztízskérdése az egész magyar kortárs képzőművészetnek. Például az áprilisban megrendezett bécsi Viennafairen is csak két magyar galéria szerepelt a 126 résztvevő között, pedig a kelet-közép-európai kortárs művészet meghatározó eseményéről van szó. Nem beszélve a nagyobb vásároktól, így a háromszáz résztvevős, a kortársak széles skáláját bemutató Art Baselen már két évtizede nem veszünk részt, bár az is igaz, a térségből csak egy lengyel és egy szlovén galéria jelent meg – az utóbbi bemutatott egyébként egy magyar művészt, Csörgő Attilát is. Külföldön több példa is akad arra, hogy a galériák ilyen, vagy más közhasznú tevékenységét támogatja az állam – kiállításrendezés, kiállítóterek létesítése, a művészek karrierjének építése, katalógusok kiadása stb. –, az osztrákok például a művészeti vásárokon való megjelenés költségeinek felét vállalják, míg a portugáloknál az egészet, felismerve, hogy az nem csak a galéria hasznát szolgálja.

Sokak szerint ez lehetne a kormányzat kultúrpolitikájában sokat hangoztatott Art and Business, vagyis a magánpénz és közpénz összefogásának a módja. Többek között ez a javaslat is elhangzott azon a beszélgetésen, amelyre a Nemzeti Kulturális Alap hívta a képzőművészeti szakma képviselőit azzal a céllal, hogy – mielőtt kialakítja az idei támogatási programot – kiderítse, szerintük milyen támogatási formák segíthetik legjobban a terület fejlődését. Ugyanis idén a szokásos háromszázmillió forintos kereten felül az NKA további százmillió forintot kapott e célra. Így a résztvevők igencsak meglepődtek, amikor Hiller István kijelentette, hogy ebből évi ötvenmillió forintot egyetlen alapítvány kap meg, saját gyűjteménye gyarapítására. Kovács Gábor bankár még tavaly vetette fel egy kortárs művészeti gyűjtemény létrehozásának az ötletét, amelynek lényege, hogy száz vállalkozó öt éven át évi egymillió forintot adományoz a Kovács Gábor Művészeti Alapítványnak (Kogart), amelyet kortárs alkotások megvásárlására fordítanak. Jóllehet, a program meghirdetésekor az alapító-tulajdonos még úgy nyilatkozott, hogy közpénzek nélkül, magánerőből hozzák létre a gyűjteményt, idén márciusban a minisztérium vállalta, hogy három éven keresztül minden, az üzleti világból az alapítványhoz érkező egymillió forintos adományt megtold félmillió, de összesen legfeljebb ötvenmillió forinttal azzal a feltétellel, hogy ebből évente öt-tízmillió forintot a Derkovits-ösztöndíjasok munkáinak megvásárlására fordítanak, és a galéria bemutatja az alkotásokat Budapesten, vidéken és külföldön.

Bár e vagyontárgyak elvileg nem kerülhetnek magánkézbe az alapítvány megszűnése esetén sem, nem közgyűjtemény részét képezik, így a kezdeményezés azonnal kiváltotta a hazai képzőművészeti szakma egyébként hiábavaló tiltakozását. „Úgy gondoljuk, hogy a kulturális tárca elsődleges kötelessége a rábízott közpénzből a közgyűjtemények támogatása, nem pedig ezek teljes ellehetetlenítése” – írta nyílt levelében a Műkritikusok Nemzetközi Szövetségének Magyar Tagozata (AICA) és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE). A magas támogatási összeg annak a fényében volt a legmegdöbbentőbb, hogy tavaly a magyarországi intézmények összesen 27 millió forintot kaptak kortárs gyűjteményük gyarapítására, amely összeg idén – a Kogarttal kötött megállapodással párhuzamosan – 50 millió forintra emelkedett. Egyébként egy-egy tehetősebb, aktív gyűjtő nagyjából 10-30 millió forintot áldoz évente vásárlásra, s több magángyűjtemény jóval nagyobb a Ludwig Múzeum anyagánál.

– Az Art and Business fogalma azt jelenti, hogy a gazdasági élet szereplői támogatnak akár állami fenntartású kulturális intézményeket és tevékenységeket, nem pedig fordítva, hogy az állam támogatja az üzleti világot kultúra címén – mondja Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum igazgatója. – Arra, hogy magánintézményt ilyen módon támogassanak, külföldön sincs példa. Azt gondolom, az államnak inkább azokat a közintézményeit kéne elfogadható szinten fenntartania, amelyeket évtizedek során felépített, s amelyek léte az utóbbi években bizonytalanná vált. Ebbe kéne bevonni a magánszférát.

A műkritikusok tiltakozásához csatlakozott 17 magyar kortárs műkereskedelmi galéria is, például a Deák Erika, a Godot, a Várfok, az OCTOGONart és az Inda Galéria, hiszen a nemzetközi gyakorlattól eltérően elenyésző támogatásban részesülnek, nem versenyképesek nyugati társaikkal szemben, így a hazai művészek is kívül rekednek a nemzetközi vérkeringésen. A hozzájárulást az állam a galériák profitorientált tevékenységére hivatkozva hárítja el, miközben szubjektív, nem szakmai megítélések alapján a műkereskedelmi palettának csak egyetlen tagját emeli ki és kirívóan magas összegű támogatásban részesíti. Ahogy azt egy neves műgyűjtő egy nyilatkozatában megfogalmazta: ez akkor is korrupciógyanús, ha nem korrupció.

Eközben a Fiatal Képzőművészek Egyesületéhez tartozó friss diplomások pedig ahhoz nem kapnak segítséget, hogy bekapcsolódhassanak a hazai kortárs képzőművészet kereskedelmi vérkeringésébe.

– A legprogresszívabb alkotásokat fölvállaló ACB Kortárs Művészeti Galérián kívül szinte alig jutunk bemutatkozási lehetőséghez – így Fenyvesi Áron, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület titkára. – Ezenkívül Magyarországon alig lehet műteremhez jutni, hiányoznak a jól működő műteremházak, amelyek létrehozására ugyan már történtek próbálkozások, de az ingatlanpiaci logika valahogy mindig felülírta az elképzeléseinket. Az elhagyatott gyárcsarnokok például tökéletesen alkalmasak lennének arra, hogy akár csak egy-két évig dolgozhassanak bennük a művészek. Mindezek következtében a diplomások csaknem kilencven százaléka elhagyja a pályát néhány éven belül. Aki Magyarországon ezen a pályán öt év elteltével is talpon tud maradni, az a tehetsége mellett mindenképpen jelentős kapcsolati tőkével is rendelkezik. Itthon hiányzik a jól működő, nemzetközi kapcsolatrendszer is, a külföldi kurátorok nem ismerik a magyar művészeket, így a válogatás alkalmával kevés az esélyük, hogy bekerüljenek a kiválasztottak közé.

A kortárs képzőművészet szereplői szerint az egész infrastruktúrát fejleszteni kellene, s a hierarchikus intézményrendszer minden szintjén, a nagyobb múzeumoktól a független helyeken és a szakembereken át a magángalériákig ki kellene építeni a nemzetközi kapcsolatokat azokkal a partnerekkel, akik ugyanabban a kortárs művészeti mezőben dolgoznak. Valamint egy olyan, szakmailag megalapozott gyűjtemény létrehozásának támogatására volna szükség, amely kontextusában mutatná be a magyar képzőművészetet.

– Az a helyzet, hogy a nemzetközi figyelem a nagy trendekre, az egyértelműen megragadható, komplex kérdésekre irányul – állítja Bencsik Barnabás –, nem nemzetekre, tehát a közép-európai régiót kontextusában kell bemutatni, benne a magyar képzőművészettel. Az ilyen tematikus gyűjtemények sok figyelmet kapnak, ezt szeretnénk felépíteni a Ludwig Múzeumnak, ami fontossá tehetné Budapest szerepét is. Ezt a működési költségünkből, az időszaki kiállítások rovására tudjuk kiszorítani, ezenkívül évente 20-30 millió forintot tudunk összegyűjteni pályázatokból és a németországi Ludwig Alapítvány nagyvonalú támogatásából.

Most még labdába rúghatnánk, a régióban nincs ekkora ilyen jellegű gyűjtemény se Kolozsváron, se Krakkóban, se Pozsonyban. De már Bukarest és Varsó is versenyben van. Ők hatalmas összegeket költenek a kortárs kultúrára, aminek jelentőségét a magyar kultúrpolitikamég nem ismerte fel.

—————-

Üzlet a művészetben

A műtárgyvásárlás befektetés, még ha szubjektív döntésen is alapul. A kortársak a piac kockázatosabb részét képezik, így a fokozódó érdeklődés mentén alakult egy különleges kezdeményezés egy honlap formájában, ahol elemzik az egyes alkotók „árfolyamát”. Amellett, hogy a galéria szakértelme garancia a gyűjtő számára, az ő szerepe a művészek befuttatása és piaci jelenlétének biztosítása is. Az együttműködés megállapodás kérdése, általában negyven százalék az az arány, amit a galéria eladásonként kap.

– A tehetségén túl a képek ára a marketingtől függ – mondja Golovics Lajos, a mukincs. com művészettörténésze. – A művész is egy márkanév. Akár a tőzsdén, itt is a nagy neveknek van nagy értéke, és itt is vannak éves kimutatások, értékelések az illető eladásairól. Dali, Warhol és a hozzájuk hasonlók tudatosan felépítették a saját nevüket. Hazánkban nagyjából ötszáz tehetséges művészből tíz-húsznak van esélye arra, hogy felépítse a karrierjét, jó kapcsolatok és jó kurátorok révén. Ezenkívül a piaci törvények itt is érvényesülnek egy bizonyos határig. Hiába tehetséges egy festő, ha például kevés alkotása van. Ilyen szempontból különbözik a piaci és a múzeumi művészet, de 30-35 év távlatából látszik, hogy ezek az értékrendek hosszú távon fedik egymást.