– Milyen fegyvernemnél szolgált az édesapja?

– A vezérkarnál katonai hírszerzéssel és elhárítással foglalkozott, a közel-keleti osztályt vezette, ami itt nem az arab világot jelenti, hanem Romániát. A Mária Terézia laktanyában laktunk 1944-ig, ahol élénk társadalmi életet éltünk, ugyanis édesanyám festőművész volt, igen kiterjedt baráti körrel, kedvelte a társaságot, és jó előadókészsége miatt is sokan szerették. Zenészek, festők, írók, költők, szobrászok jártak hozzánk gyakran, az akkori művészvilág java része megfordult a lakásunkban. Ebben a társaságban sok olyan ember is megjelent, akik az akkori rendszerrel nem értettek egyet, esetleg később üldözöttek lettek, akadtak köztük baloldaliak is, zsidó származásúak is. Ezek a művészek édesanyámnak nem egy alkalommal listát adtak át azzal a kéréssel, hogy édesapám segítsen a rajta lévő embereken, hogy ne kelljen mondjuk bevonulniuk munkaszolgálatra. Sokakon segített így a családunk, 1944 őszétől még két katonaszökevény és egy zsidó férfi is rejtőzött nálunk, ami nem volt éppen veszélytelen egy olyan beosztású katonatisztnek, mint édesapám. A háború után egyikük Amerikába ment, meglehetős jómódban élt ott, hívott is ki minket, hogy menjünk, mesés ajánlatokat tett, de szüleim nem akarták elhagyni Magyarországot. Egyébként a családban szinte minden férfi katonatisztként szolgált: két nagybátyám ezredes volt, bátyámat a Bolyai Akadémián avatták hadnaggyá, műszaki tiszt lett, engem is fölvettek az elemi iskola után Kőszegre a katonai reáliskolába, de egy betegség megakadályozott, hogy katonai pályára lépjek. Édesanyám nem is bánta, annál is kevésbé, mert helyette a művészetet választottam, keramikus lettem, és szabadúszóként éltem az életemet.

– Egyenesen a művészetet választotta érettségi után?

– Nem egészen. 1947-ben érettségiztem egy elég jó nevű iskolában, a Trefort utcai gimnáziumban, és bár édesanyám az orvosi egyetemre szánt, meg kell mondanom, hogy nem tartoztam a legjobb tanulók közé, ezért nem vettek föl. Viszont kitűnően sportoltam, és hogy ne kelljen elmenni katonának, jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára. Föl is vettek, de a következő évben már kezdődtek a Mindszenty-ellenes gyűlések az egyetemeken, én pedig katolikus ember lévén a hercegprímás mellett szerveztem kisebb gyűlést, aminek az lett a következménye, hogy harminckét társammal együtt kizártak az ország összes felsőoktatási intézményéből. Ennek ellenére lettem iparművész, meg annak ellenére, hogy nem sokkal ezután, 1951-ben kitelepítették a családot az Alföldre. Addigra édesapám már jó pár helyen dolgozott: erdészetben, kőművesek mellett, kitanulta a kárpitos szakmát, és így tovább, sokféle kenyérkeresetet megpróbált. Érdekesség, hogy édesanyámra nem vonatkozott a kitelepítés, mert a művész ismerősei kijárták neki a mentességet, ennek köszönhettük, hogy legalább a lakásunk megmaradt.

– Milyen körülmények között éltek az Alföldön, hogy emlékszik a kitelepítés időszakára?

– Hajdúságba kerültünk, ahol mezőgazdasági munkából éltünk, és egy kulákcsaládnál laktunk, Szabó bácsiéknál, akikkel igen jóban lettünk, nagyon derék emberek voltak. A falusiak is megszerettek, mert gyorsan tudtunk alkalmazkodni az új körülményekhez, sok hasonló sorsú családdal ellentétben, akik nem tudtak leszokni a dzsentri viselkedésről. Mi szerényen viszonyultunk a falubeliekhez, megkedveltek minket, ha hét végén kimentünk a vásárba, mindenki ingyen adott nekünk babot, borsót, vagy ami éppen termett. De én nem voltam ott sokáig, mert még abban az évben behívtak munkaszolgálatra, ami lényegében katonai kényszermunkának számított. Fogalmunk sem volt, mennyi időre vonulunk be, hova visznek, tartottunk attól, hogy esetleg a Szovjetunióba, de a legrosszabb az volt, hogy azzal fogadott a politikai tiszt, hogy velünk nem kell elszámolni, mert mi a népköztársaság ellenségei vagyunk, nem pedig katonák. Jól sportoló fiatalemberként megfelelő testi erővel, jó idegzettel kerültem be, ezért elég jól bírtam, de voltak, akiket nagyon megviselt: ketten öngyilkosok lettek, néhányan függelemsértés miatt börtönbe kerültek. Az adott erőt, hogy mindig arra gondoltam, ez is elmúlik egyszer, és úgy állok bosszút rajtuk, hogy túlélem ezt az egészet. Ma sincs bennem semmiféle gyűlölet azokkal szemben, akik a családomat és jómagamat ilyen helyzetbe hoztak. Mindig előrenéztünk, igazából az foglalkoztatott bennünket, hogyan tudnánk változtatni, hogy ne maradjon úgy, ahogy volt a kommunista diktatúra évtizedeken keresztül.

– Hogyan alakult a család sorsa az ötvenes évek után?

– Szerény körülmények között éltünk, édesapám segédmunkásként dolgozott, mint említettem, édesanyám viszont festőként viszonylag hamar újra rangot szerzett magának, így erkölcsileg is, anyagilag is kicsit könnyebb lett a helyzetünk. Édesanyámat kétszer terjesztette fel Kossuth-díjra a szakma, de a politikai vezetés nem akarta megadni neki ezt a kitüntetést. Bátyám, aki a Bolyain valójában mérnöki végzettséget szerzett, mérnökként élte végig az életét. Nekem mint iparművésznek akadtak igen jó és rettenetesen nehéz időszakaim, de végül is örülök neki, hogy nem katonatiszti, hanem polgári foglalkozást választottam, sőt szabadúszó lettem: nem volt főnököm, párttitkárom, bélyegzőórám, munkaidőm, de előfordult, hogy nem volt jóformán egyetlen fillérem sem. Például emlékszem, egy alkalommal hétvégén moziba készültünk a feleségemmel, és kiderült, hogy nincs pénzünk. Már éppen letettünk a mozizásról, mikor észrevettük, hogy a szekrény lábai alatt vannak kétforintosok, azzal volt megemelve, hogy ne billegjen. Kivettük őket, így tudtunk elmenni moziba. Aztán olyan éveket is éltünk, mikor anyagilag nagyon jól ment, sikerült sokat utaznunk, szinte az egész világot bejártam. Az Egyesült Államokba éppen annak az embernek a meghívására utaztam el, akit 1945 januárjáig bújtattunk, Ausztráliában pedig hónapokat töltöttünk a feleségemmel. Egy jó barátom hívott meg, hogy egyetlen fiunk elvesztése feletti fájdalmunk némileg enyhüljön.

– Mi történt a fiával?

– Szegény tizenhét évesen kapott leukémiát, még másfél évvel meg tudtuk hosszabbítani az életét, de már ez is kész csodának számított az orvosok szerint. Sokat küzdöttünk érte, hetvenezer márkát gyűjtöttem össze a németországi csontvelő-átültetési műtétjére, ami éppen hetven százaléka volt a szükséges összegnek, de így is elvállalta az orvos. A betegsége alatt még letett a fiam három nyelvvizsgát, jogosítványt szerzett, és semmi olyan járulékos betegséget nem kapott meg, amit a kezelés következményeként szoktak kapni. Végül is az alapbetegséget nem tudta legyőzni szegény. Nagy tragédiája ez az életemnek.

– Fel tudta dolgozni lelkileg?

– Teljesen nem tudtam, de úgy segített rajtam a sors, hogy jött a rendszerváltozás.

– Hogyan változtatta meg az életét ez a fordulat?

– Soha nem politizáltam, de gyerekkorom óta érdekelt a politika, sok újságot elolvastam, az érdekesebb dolgokat gyerekként kivágtam és fölragasztottam, de mindig csak a politikai témákat. Rendszerváltozáskor azonban politizálni kezdtem. A feleségemmel végigjártuk itt, Budapest második kerületében az összes alakuló párt gyűlését, hogy lássuk, melyik rokonszenves. Meg kell mondjam őszintén, mi az SZDSZ-t találtuk a leghatározottabban kommunistaellenesnek, eljártunk a gyűléseire, többször föl is szólaltam ott, és egyszer csak 1990 őszén felkértek, hogy legyek önkormányzati képviselő. Egyéni képviselőként óriási fölénnyel jutottam be, de mindössze húsz percig, ismétlem, húsz percig voltam tagja az SZDSZ-képviselőcsoportnak, mert az alakuló ülésen egy joghézagot kihasználva csaltak, és ezzel megváltoztatták az önkormányzatban az erőviszonyokat. Nyomban kiléptem. Egy darabig független képviselő voltam, aztán az MDF-esek hívtak, és mikor Csurkát kizárták, én is mentem utána. Sokat dolgoztam a MIÉP-ben, megbecsültek, kerületi elnök lettem, tagja az országos elnökségnek, pártigazgató, tehát, ha szabad ezt mondani, fényes pályát futottam be a pártban. Bizonyára országgyűlési képviselő is lettem volna 1998-ban, de nem vártam meg. Mindig elvi politikát folytattam, elvek szerint éltem, ezért nem viseltem el azokat a bajokat, amelyek elsősorban Csurka István élettársa miatt voltak tapasztalhatók. Szépen minden tisztségemről lemondtam, és kiléptem. Negyvenketten léptünk ki egy taggyűlés után, a miénk volt az ország legnagyobb MIÉP-szervezete itt, a második kerületben. Többen a kilépettek közül 1999-ben megalakítottuk a Honfoglalás 2000 egyesületet, amely kulturális, közéleti tevékenységet folytat. Történelmi, kultúrtörténeti kiadványaink jelennek meg, ezekből él az egyesület, és ezekből fizetjük ki a következő évi kiadványaink költségeit. Jelentős részüket eljuttatjuk a határon túlra ajándékként, például minden moldvai csángó faluba elküldtük a Magyarország igaz története című CD-t, Tőkés püspök úr is elvitt rengeteget Erdélybe, Felvidékre. De beleártjuk magunkat a politikába is, fennállásunk óta huszonhét tüntetést szerveztünk, többek között a Vasárnapi Újság védelmében. Egy évvel ezelőtt pedig Nemzeti Szociáldemokraták néven megalakítottunk egy pártot, mert úgy láttuk, hogy párton kívüli szerveződéseknek nincs semmiféle ráhatásuk a politikára Magyarországon. Ez nem fából vaskarika, mert a kisemberek védelmét nagyon is összhangba lehet hozni a nemzeti érdekek védelmével. Elegünk van már abból, hogy az országot jobb- és baloldalra osztják mesterségesen, ennek véget kell vetni.

Boros Károly