Szimbólumok szövete
Az idősíkok kezelésének technikáját kiválóan alkalmazó regény egy másik alapvető filozófiai kérdése, hogy vajon megvalósítható-e az egyén és a társadalom harmóniája akkor, ha maga a társadalom és annak kultúrája nincs összhangban a természettel, amelynek pedig a társadalom és a kultúra a részét képezi. Az író igen arányos szerkezetben megkomponált, szép vonalvezetésű története, amelyben nem kis szerepet kapnak az értekező prózai jellegű, ám dramaturgiailag mindig kifogástalanul a helyükön lévő párbeszédek, igen egyértelmű választ ad e kérdésekre.
Maga a történet egy olyan fiktív, archaikus kultúrába, a Kövek Közösségébe vezet el, amely minden különössége ellenére az otthonosság érzetét kelti az olvasóban. Egy, az áttekinthető és átélhető emberi kapcsolatok számára ideális, az archaikus vadászó-halászó társadalmakra jellemző ötszáz fő körüli csoportba, amelynek tagjai az ókori Athén cserépszavazásához hasonlatos módon kövek edényekbe vetésével, közösen határoznak a csoport életét érintő sorsdöntő kérdésekről.
A közösség életét a Sámán tekintélyének olyan mértékű tisztelete, és egyúttal olyan hiedelmek is meghatározzák, ami első megközelítésre aligha egyeztethető össze a mai demokráciaeszményünkkel. Ám be kell látnunk, hogy a hitszerű képzetek és a vezető áhítatos tisztelete éppenséggel nem mond ellent a demokratikus működés valóságának. Az athéni demokráciával ugyanis éppolyan jól megfért egykor Periklész sztratégosz egyeduralommal felérő csodálata és karizmatikus vezetői szerepe, mint a modern médiademokráciákkal a vezérkultusz (pártvezér, elnök, kancellár, miniszterelnök stb. kultuszának) gyakorlata.
Aligha volna célszerű itt a történet vázlatát leírni. Egyfelől azért, mert megfosztanánk az olvasót a várakozás feszültségétől, másfelől azért, mert a könnyebb érthetőség kedvéért lineárisan kellene foglalatát adnunk a regényben feltáruló háromszáz év eseményeinek. Ezzel azonban igen nagyot vétenénk a regény egyik legnagyobb erénye, az időstruktúra művészi kompozíciója ellen.
Maga az alaphelyzet azonban önmagában is igen ígéretes és figyelemre méltó. A Kövek Közössége – amely a regényben egyúttal az emberléptékű, tradicionális kultúra szimbóluma is – érintetlen elzártságban éli hétköznapjait a tőle néhány száz kilométerre fekvő Várostól, amely globalizálódó korunk fanyar metaforája. A kis falu alatt igen értékes gázmező húzódik, amelynek megszerzéséért kíméletlen és az eszközökben nem válogató hajsza indul.
Mindennek következtében a közösség, annak idilli kultúrája és az ott élők boldogsága veszélybe kerül. E veszélyt közösen igyekeznek elhárítani a falu és a város azon képviselői, akik számára az emberi kapcsolatok jelentik a valódi értéket, nem pedig a pőre profitérdekek.
A regényben felbukkanó szerelmi szálon túl a titokzatos származás, a cselszövések hálózata és számos más olyan elem is felbukkan, amelyek önmagukban is szórakoztatóvá tennék a regényt. Mindez azonban csupán ráadás az író igen gazdag szimbólumképzéséhez, morális közlésének súlyához, és a regényen végighúzódó, sohasem didaktikus, mindig az irodalmi kontextus szerves részét képező humánetológiai felvilágosító munkájához képest.
Ez utóbbit azonban – az írói szerkesztés arányossága és dramaturgiai pontossága okán – aligha érzékeli közvetlenül az olvasó, ha maga korábban nem foglalkozott valamennyit is e szaktudománnyal.
A regény már említett szimbólumgazdagságára jellemző a címet adó bábosok különleges, kétértelmű szerepe is. Az elsüllyedésre ítélt atlantiszi közösségbe ugyanis a bábosok – legalábbis kezdetben úgy tűnik – azért érkeznek, hogy művészetükkel is lazítsák az évszázados kultúra igen szoros szövedékű hálóját. Mindezt (látszólag) annak érdekében, hogy ezáltal is elősegítsék a közösség bomlását, a gázmezőket megszerezni igyekvő vállalatnak a falu kitelepítésére irányuló törekvését. A bábosok előtt is titok azonban valós szerepük, amely csupán a regény vége felé válik világossá. A bábosok így maguk is bábok.
A regény befejezése – amely távolról sem mentes bizonyos lírai szürrealizmustól és a mai magyar irodalomból gyakran oly fájóan hiányzó egészséges melankóliától – valójában könyörtelen egyértelműséggel teszi világossá egy mindenki által vágyott, de egy már aligha megmenthető kultúraforma baljós végzetét.
Szmodis Jenő