– Hogyan indult a pályáján?

– Igazi falusi kislányként kerültem Budapestre, egy olyan világba, ami mindennek mondható, csak őszintének nem. Márpedig engem őszinteségre és egyszerűségre neveltek, s arra, hogy gondolataimat bátran merjem kimondani. Nagyon sokáig egyedül voltam itt, magamnak kellett megtapasztalnom, mi az, amit érteni lehet egy bókból, egy beszédből vagy egy kritikából, hogyan kell létezni a város útvesztőiben. Ha akkor a Nemzeti Színházban nem olyan csodálatos emberségű művészek közé – mint például Agárdy, Sinkovits, Bessenyei, Sík Ferenc – kerülök, bele is rokkantam volna ebbe. De átlendített ezen, hogy éjjel-nappal dolgoztam, és óriási, megfejtendő szerepek sokasága vett körül.

– Az Advent a Hargitán kapcsán felröppent a hír, hogy sokan már nagyon fiatalon Kossuth-díjra terjesztették volna fel, ám mostanáig váratott magára az elismerés. A díjaknak van jelentősége egy művész számára?

– Nem szerettem volna huszonévesen megkapni a Kossuth-díjat, hiszen ez tényleg egy életpályáról kell hogy szóljon. Most sem gondoltam, hogy ezt a gyönyörű kitüntetést én kapom meg. Várni rá, bosszankodni azon, hogy jön vagy sem, botorság. Elveszi az ember energiáit. Elég kielégülés az, amikor fölcsattan az első taps, de addigra is annyira elfárad az ember, hogy ott sem érez semmit, csak örül annak, hogy másoknak talán tudott nyújtani valamit. Ebben a világban egyébként azért lehet fontos egy díj, mert szinte illegalitásban dolgozunk már. Amikor kezdtem a pályámat, azért kerültünk címlapokra, mert eljátszottuk Hamletet, Rómeót és Júliát, mert volt teljesítmény mögöttünk. Ma a politikusok és a celebek vannak előtérben, a média legtöbbször percembereket mutogat, az ifjúság elé ilyen példaképeket állítanak. Mi pedig szinte titokban végezzük a munkánkat, mert a tudósítások negatív hírekről és botrányokról szólnak, nem színházi előadásokról. Míg mi huszonévesen a legnagyobb szerepeket játszhattuk el tévéjátékokban, és talán utolsó generációként így ismertekké válhattunk, ma a fiatal, nagyon tehetséges színészeket a televízión keresztül sem ismerheti meg a közönség. Sőt, még a színházi osztály is megszűnt a Magyar Televízióban, nem közvetítenek és archiválnak színházi előadásokat. Ugyanez a helyzet a rádióval is, ahol szintén csak a régi felvételeket ismétlik. Raksányi Kutyu bácsi mondata volt, hogy félig illegalitásban dolgozunk, és hogy vádolja a mindenkori kormányt azért, hogy a fölesküdött hivatásunkat nem végezhetjük. Szinte megakadályoznak bennünket a munkánk végzésében, vagyis a kultúra terjesztésében azáltal, hogy ennyire leszűkülnek a lehetőségeink.

– Ezzel együtt eltűnt a színház közvéleményt formáló hatása is, gyakorlatilag perifériára szorult.

– Itt van például a már említett Advent a Hargitán. Kétszázszor játszottam, és nemcsak az én életemben volt nagy jelentőségű dolog, hanem társadalmat formáló erő lehetett. Hiszen 86-ban ki mert még beszélni Erdélyről, a szórványmagyarság problémáiról, a kirekesztettségükről, nyomorukról? Be is tiltották természetesen. Nemrég vetítette le a Duna TV, kicsit féltem is, hogy talán aktualitását vesztette. Erről szó sem volt, sőt. Egyrészt van benne egy csodálatos, balladisztikus szerelmi történet, ami mindig is élni fog, másrészt pedig már tágabb értelmet nyert, a magyarság megmaradásáról is szól. Persze egy diktatúrában mindig nagyobb fontossággal bírnak a művészetek, de nekünk mégiscsak az a dolgunk, hogy megpróbáljuk a ma problémáit is színre vinni, és fontos lenne, hogy megint nagyot szólhasson a színház. Most azonban már érezhetően kevesebb a néző, a sovány fizetésből élő értelmiségi réteg nem engedheti meg magának a színházba járást, meg kell hogy gondolja, hova teszi a pénzét.

– A Nemzeti Színház próbálkozik a jelen bemutatásával, bár meglehetősen sajátos szemszögből.

– Az is helyes, ám alternatív próbálkozás, így nem biztos, hogy ott lenne a helye. A Nemzeti szerepe ugyanaz kellene hogy legyen, mint régen, hiába mondják mindig, hogy ma már minden színház nemzeti. Hiszen annak az egy Nemzetinek kiemelt szerepköre és támogatása van. Vigyáznia kellene például a szép magyar beszédre ebben a hihetetlen nyelvrontó világban. Műsoron kellene tartania a nagy klasszikusokat is, mert nem nőhetnek fel generációk azok ismerete nélkül. Nem porosan, múzeumjelleggel, de mennie kell a Bánk bánnak és a Tragédiának. Hazafias öntudatra kellene nevelnie a fiatalokat, megismertetni a múltunkat, a történelmünket, a kortárs drámákat, érthető, élvezhető formában. A köldöknéző színház ellen vagyok, mert azt érzem, túlságosan belterjes lett a színházi világ, a kritikusoknak próbálunk megfelelni, tíz megmondó embernek, és nem a közönségnek játszunk. Pár ember irányítja a szakmát, és más nem kerülhet „tűzközelbe”. Van pár kedvenc, akiket ajnároznak, ezzel el van intézve a dolog, sokan már nem olvasunk kritikát és újságcikket, mert minden átpolitizálódott, és előre tudni, ki mit ír, kiről. És az is előfordult, hogy akik vitatták, hogy kell-e egyáltalán Nemzeti Színház, az első adandó alkalommal megpályázták a pozícióit.

– Ma egyre több színház szórakoztatást és zenés darabokat kínál. Ezeknek nagy a nézőközönsége, de mitől mások ezek, mint a televízió üres műsorai?

– Kétségbeejtő, mennyi a zenés darab, hogy a próza szinte visszaszorul a stúdiókba. A gatyaletolós színház és a musical jól megy ma, mert csak nézni kell, ahogy csillog-villog, profin táncolnak és énekelnek, de közben – tisztelet a kivételnek – nem történik semmi. Egy szép, kosztümös Shakespeare- vagy Moliere-darab már nem adható elő nagyszínpadon, mert aggódnak, hogy nem térül meg. Én nem hiszem el, hogy a néző csak mulattatásra, üres szórakoztatásra vágyna, hiszen a katarzisra ma nagy szükség lenne. Csak épp a megtisztulás nagy munkával jár, bele kell gondolnom az életembe, szembesülnöm önmagammal, és ezt eltolják maguktól az emberek. Pedig ez a fajta tükörtartás lenne a színház igazi szerepe.

– Elképzelhető, hogy ma egy gyerek már nem is ismeri a katarzis fogalmát, épp ezért nem tud mihez viszonyítani. Mert nem lát, nem olvas olyat.

– Nem tudom, van-e kulturális koncepció ma, vagy lesz-e holnap. Hogy ne csak egy Petőfi-vers szerepeljen egy iskolai irodalomkönyvben, hogy nemzeti tanterv szülessen a kötelező minimumismerettel a magyar történelemből és irodalomból. Vagy olyan „világpolgárokat” akarnak nevelni, akik azt sem tudják, van-e hazájuk, vagy akiknek szégyen feltenni a zászlót a házukra egy nemzeti ünnepen. Egészségtelennek tartom, ha valaki nem tudja, hol született, kik az ősei. Amerikában bugyikat és melltartókat készítenek „nemzetiszínű anyagokból”, és mindenki természetesnek veszi ezt. Itt kötelező kitermelni ezt a furcsa világpolgárt, akinek annyi a lényege, hogy buta legyen és fogyasszon. Egyre többen látják mégis, hogy ennek a vedd és vidd életnek nincs értelme, nem néznek televíziót, próbálnak nem behódolni a fogyasztás kényszerének.

– A felelősségteljes, értékes pályákon, mint az orvosé vagy akár a színészé, egyre nagyobb a felszínesség és az elhivatottság hiánya. Miért vállal vajon valaki ilyen hivatást, ha nem azt teszi, ami annak lényege lenne?

– Érdekes, hogy sokáig pont orvos akartam lenni, persze később rájöttem, hogy nem bírom a vért. Nem tudom, mi lehet a motivációja annak, aki nem veszi komolyan a felelősséget, a hivatását. Igazán nagy színészeink nevelők voltak, felelősséget éreztek az ifjúság iránt, a tiszta beszéd megtartásáért, a hősök igazi felmutatásáért. Sokkal komolyabb ez a hivatás, mint amire ma használják. Nem megyek el egy szappanoperába, mert nincs benne egy eljátszható figura, mert nincs jól megírva, mert nem akarok együtt játszani egy pornószínésznővel. Nem vállaltam el zöldborsóreklámot, de ha valaha elvállalok is ilyesmit, azért lesz, hogy például Ősi római katolikus temploma tetejének felújítását tudjam segíteni. Tudni kell nemet mondani azért, hogy az arcunkat hitelesen tudjuk megőrizni. Gazdag vagyok ennyi szereppel, ragyogó nőalakok gondolataival. Senki nem visz magával utánfutót a túlvilágra, csak azt, ami a szívünkben van.

Herbák Dóra


KUBIK ANNA

1957-ben született Ősiben.

1981-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Kazimír Károly és Iglódi István tanítványaként, majd azonnal a Nemzeti Színházhoz szerződött.

1991-től a Budapesti Kamaraszínház, majd a Művész és a Thália Színház tagja.

1999-től ismét a Nemzeti Színház, 2000-től a Pesti Magyar Színház művésze.

Kitüntetései többek között: Jászai Mari-díj, Magyar Művészetért Díj, Érdemes Művész, Sík Ferenc-emlékgyűrű, Magyar Örökség-díj, Alternatív Kossuth-díj.

Főbb szerepei: Tünde (Csongor és Tünde), Júlia (Rómeó és Júlia), Melinda (Bánk bán), Gertrudis (Bánk bán), Réka (István, a király), Titánia (Szentivánéji álom), Hermione (Téli rege), Aase anyó (Peer Gynt), Sin asszony (A szecsuáni jó ember).