Szombat esti gáz
– Honnan ered a könyv ötlete, és miként kerültetek munkakapcsolatba egymással?
SZABÓ ANNA ESZTER: – Az első közös munkánk az Egyetemista lány támogatót keres című könyv volt, és az egész úgy jött, hogy dolgoztam egy cikken ezzel a témával kapcsolatban a Színház- és Film-művészeti Egyetemen, és a tanárom javasolta, hogy megérdemelne egy könyvet a dolog, majd bemutatott Szilvinek. Én még iskolába jártam akkoriban, tapasztalatlan voltam, így jól jött a segítség, a közös munka pedig annyira jól működött, hogy ez már a harmadik közös kötetünk.
NAGY SZILVIA: – Most egyébként kicsit más volt a munkamegosztás, mert eddig egymással párhuzamosan kerestünk forrásokat, ugyanazokat a folyamatokat jártuk végig, most pedig Anna beszélt a fiatalokkal, én pedig megírtam, feldolgoztam az interjúalanyok történeteit. Annához egyébként most közelebb is áll a téma.
SZABÓ ANNA ESZTER: – Igen, mert éppen most született gyermekem, ezért is foglalkoztatott a dolog. Nyilván még kevésbé aktuális, hiszen egy négy hónapos csecsemő a szabadidejében még nem drogozik és nem jár orgiákba. Az ötlet egyébként onnan ered, hogy az Egyetemista lány támogatót keres című könyvünk megírásakor sok lány nyilatkozta, hogy eddig is összevissza szexeltek mindenkivel, most legalább fizetnek érte – nagyon megdöbbentünk akkor ezen a hozzáálláson, és bele akartunk látni a mélyébe.
– A könyv már címében is azt sugallja, hogy egy mindennapos képet fest a jelenlegi ‑fiatalságról, miközben igencsak szélsőséges példákat sorakoztattok fel benne. Valóban ilyen rossz lenne a helyzet?
SZABÓ ANNA ESZTER: – Azt többször kiemeljük a kötetben, hogy nem a fiatalok változtak, hanem a világ, amelyben élnek. Sokkal több a kísértés, egy tinédzser, akinek még nem alakult ki a saját személyisége, sokkal könnyebben kerül veszélyes helyzetekbe.
NAGY SZILVIA: – Nem az volt a cél, hogy szélsőséges példákat mutassunk be, hanem sokkal inkább az, hogy figyeljenek oda a szülők a gyerekeikre, ismerjék meg őket. Ha sokat beszélgetnek, foglalkoznak velük, sokkal könnyebb lesz észrevenni a változásokat, amikor mások lesznek a barátai, netalán elkezdenek drogozni, anorexiásak vagy éppen depressziósak lesznek.
SZABÓ ANNA ESZTER: – Azért kellenek a szélsőséges példák, mert a szülők sokszor nem ismerik a lehetséges veszélyeket, hogy milyen kockázatokat rejt az internet, mi történhet, ha a gyermek elmegy az éjszakába. Az a legkisebb gond, ha megiszik egy felest, ennél sokkal rosszabb dolgok is előfordulhatnak. Ha titkolózás és szégyenérzet jellemzi a családi kapcsolatokat, megeshet, hogy csak akkor eszmél fel a szülő, amikor már nagy a baj. Ezért kell jobban megismerni a gyermekek világát. Tudom, hogy nehéz, mert sokszor több műszakban dolgoznak a szülők, és amikor hazaérnek és megkérdezik a kamasz fiúkat, hogy mi volt aznap a suliban, és ő erre azt feleli, hogy semmi, nem firtatják tovább. Energiát kell fektetni a kommunikációba.
– Két rossz dolog történhet: ha a szülő egyáltalán nem ‑figyel a gyerekére, vagy ha túlzottan rövidre fogja a pórázt, ami csak lázadáshoz vezethet. Nem tartotok attól, hogy ez a könyv az utóbbi hatást éri majd el szélesebb körben?
SZABÓ ANNA ESZTER: – Az konkrétan szerepel is a könyvben, hogy annál rosszabbat nem is tehet a szülő, minthogy bezárja négy fal közé a gyereket a könyv elolvasása után. Ki kell alakítani egy olyan bizalmi viszonyt, hogy meg tudják beszélni például azt, hogy elmehet bulizni, de haza kell érnie egy megbeszélt időpontra. Tudja a szülő, hogy hova megy a gyerek, ahogy azt is, hogy nem fogja otthagyni az italát sehol őrizetlenül, nem fog idegenektől sem elfogadni egyet, és különböző szintetikus dizájner drogokkal sem kísérletezik. Szerintem az a természetes hozzáállás, ha mernek erről beszélni: mindenki volt kamasz, mindenki lázadt valami ellen, és aki elvárja a gyerekétől, hogy másként viselkedjen, az képmutató.
– Már a hetvenes években is fogyasztottak drogot a ‑fiatalok, külső mintákat követtek és szabadosabb nemi életet éltek. Biztos, hogy azóta rosszabbá vált a helyzet?
NAGY SZILVIA: – Nem velük van baj, csak más információk áramlanak feléjük, és más impulzusok érik őket. Amíg a fűről lehet tudni, hogy mi van benne, addig a dizájnerdrogok esetében nem, mert hétről hétre változik az összetételük, és mindig újabb és újabb kerül piacra. Korábban is voltak problémák, de megváltozott a világ, és még nem nőtt fel benne elég generáció, hogy legyen elég tapasztalata a pszichológusoknak, a tanároknak, a szülőknek vagy bárkinek, hogyan kellene jól csinálni.
SZABÓ ANNA ESZTER: – Erre jó példa a könyvben szereplő egyik lány, aki azzal szórakozik, hogy pornóképeket küldözget magáról a fiúismerőseinek. Gondoljunk bele, hogy ez hogy nézett volna ki tíz-tizenöt éve: az analóg képeket el kellett volna készíteni, előhívatni, berakni egy borítékba, és feladni postán. Most pedig csak egy kattintás az egész. Ha valaki mutogatnia akarja magát, deviáns, akkor most nincs korlát számára, régen jóval körülményesebb lett volna. A valós és a virtuális világ kezd összemosódni: az otthon az anyukájával összebújva tévét néző kislány a Facebookon úgy mutatkozik, mint egy prosti – és ezt a különbséget ő nem feltétlen érzékeli. Vagy ott van Miley Cyrus, aki a Disney Channel sztárjaként indult, imádták a korosztálytársai, aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott, spanglit szív a színpadon, szexet imitál, miközben a rajongói ugyanazok maradtak.
– Sokszor igencsak degradálóan írtok a riportalanyaitokról, nem lett volna szerencsésebb egy távolságtartóbb hozzáállás?
SZABÓ ANNA ESZTER: – Érdekes, hogy így érzed, mert igyekeztünk minden döbbenetet és prüdériát száműzni. Mi is fiatalok vagyunk, akárcsak ők, mégis hatalmas generációs szakadék tátong köztünk – ennek jártunk utána, ezt kívántuk bemutatni. Nem degradálunk senkit, a veszélyforrások mellett azonban nem lehet elmenni. Ezek a fiatalok jó adag önkritikával rendelkeztek, amikor beszélgettünk, akkor tudták például egyes fiúk, hogy több időt foglalkoznak a hajukkal, mint egy lány. Nagyképűen, de vállalták. Tényleg kíváncsi voltam, hogy mit miért csinálnak: mehetett volna kérdezz-felelek szinten is a kutatás, de akkor nem lettek volna benne a gondolataink a könyvben.
– Budapesten vagy vidéken rosszabb a helyzet a ‑fiatalok szempontjából?
SZABÓ ANNA ESZTER: – Ezt így nem lehet megmondani, mert a lehetőségek egészen mások a két helyen. Vidéken inkább az alkohol- és szerencsejáték-függőség jellemző, míg a fővárosban hangsúlyosabb a kábítószer. Aki falun él, például kisebb eséllyel jut kokainhoz, esetleg a létezéséről sem tud. Szörnyű történeteket hallottunk mind vidékről, mind Budapestről, de a városokon kívül talán azért nehezebb, mert sokkal több szülő küzd effektív kenyérproblémával, így kevesebb idő jut a gyerekre.
– Huszonéves fiatalként elég sok szórakozóhelyen jártam már – ha nem is a Hajógyári-szigeten, ami külön világot képvisel –, azonban még egyszer sem találkoztam droggal a normálisabb klubokban, ezért is volt furcsa olvasni a könyvet…
SZABÓ ANNA ESZTER: – Az a történet, amelyben az egyik barátnőmet beginázták, pont egy kulturált és népszerű szórakozóhelyen történt, de ezeket az eseteket nem nagyon lehet észrevenni, mert fű alatt történnek. Legfeljebb azt láthatod, ha már nagyon a szer hatása alatt állnak az áldozatok.
NAGY SZILVIA: – Illetve sok esetben megkapják a szert a fiatalok, de utána kiviszik őket és nem látod, hogy mi történik két sarokkal arrébb.
SZABÓ ANNA ESZTER: – Nagyon nehéz is harcolni ellene, mert az ellenség gyakorlatilag láthatatlan. Ha kiderül egy ilyen eset, akkor a rendőrség végignézheti a biztonsági kamerákon azt a hat-hétszáz embert, aki a helyszínen tartózkodott, de annak esélye, hogy megtalálják az elkövetőt, gyakorlatilag nulla. Rengeteg fiatallal beszéltünk, és gyakorlatilag mindegyik tudott mondani egy történetet arról, hogy vagy őt, vagy valamely ismerősét bedrogozták. Ez nem egy reprezentatív kutatás a fiatalok drogfogyasztási és szexuális szokásairól, hanem egy riportkönyv, amely próbál egy korosztályos lenyomatot nyújtani 2013 Magyarországáról.
– De ugyanígy ritkán látni aktív drogfogyasztókat is. Velük mi a helyzet?
SZABÓ ANNA ESZTER: – Ahhoz azért elég bénának kell lenni, hogy úgy drogozzanak, hogy mások is észrevegyék. Illetve a dizájnerdrogokat még otthon beszedik, elszívják vagy elmennek a mosdóba vele, mert azért mindenki fél a lebukástól.
NAGY SZILVIA: – Olyan minden nap előfordul tizenévesek között, hogy ki-mennek a szórakozóhelyről elszívni egy spanglit. Egy csík kokain azért persze már ritkább nyilvános helyen.
– Milyen megoldásokkal lehetne javítani a helyzeten?
SZABÓ ANNA ESZTER: – A gyereknek jóval többre van szüksége annál, mint-hogy apu és anyu azt mondja, hogy a drog az rossz.
NAGY SZILVIA: – A prevenciós programok sem válnak be. Talán az hatékonyabb megoldás lehetne, ha az iskolák behívnának egy exdrogost, hogy beszéljen a tapasztalatairól, ahelyett, hogy egy rendőrt, aki felsorolja a fű káros hatásait, hogy hány év börtönt lehet kapni a fogyasztásáért.
SZABÓ ANNA ESZTER: – Hitelesnek kell tűnni: nálunk egy idős néni tartotta a prevenciós órát, és messziről látszott rajta, hogy soha semmilyen kapcsolata nem volt a kábítószerekkel, csak könyvekből ismeri azokat. Abból kell kiindulni, hogy a gyereket érdekelni fogja az alkohol, a drog és a szex, valamilyen formában ki is fogja próbálni, de nem mindegy, hogy milyen körülmények között, és hogy mennyire van tisztában vele, mi micsoda. És ha elmondja otthon, hogy kipróbálta a füves cigit, akkor nem szobafogságra kell ítélni, mert ha őszinte, akkor nagyobb esély van arra, hogy később nem az ambulancián köt ki. A tiltás csak az ellenkező irányba terel.
Német Dániel