– A kritikák nem szoktak ilyen egységesen rajongani egy filmért. Mit gondol, minek köszönhető ez?

– Nyilván az ember azzal áltatná magát, hogy ugyanazért tetszett mindenkinek, amiért neki, amiért éveken keresztül dédelgette magában. De a nézők olyan reakciókkal lepnek meg, ami nekem eszembe sem jutna. Nem lenne túl szimpatikus, ha most a saját vélt vagy valós erényeimet próbálnám meg felsorolni.

– Négy éven keresztül írta a forgatókönyvet, az elég hosszú idő.

– Ez azért bruttó négy év. Közben készítettem rövidfilmeket, dolgoztam pénzért is, nem folyamatosan készült. Kicsit romantikusan hangzik, mintha a vallásról beszélgetne az ember, de valóban nem én foglalkoztam a történettel, hanem ő nem hagyott békén engem. Minden ember ismeri azt az érzést, legalábbis remélem, amikor egyértelművé válik, hogy most a dolgát teszi, hogy amit csinál, az jó, van értelme, és tudja, mi lesz a vége. Ilyen érzés évekig kitartani valami mellett. Megvan az a kamaszos romantikája is, hogy még ketten vagyunk, a sztori és én, senki nem tudja, hogy mire készülünk, és lehet dugdosni is egy kicsit. Tényleg olyan, mint egy szerelem.

– Ezért lett író a színészi pálya helyett?

– Rájöttem, hogy a színészet ugyanolyan fellángolás, mint kamaszkorban annyi minden. Aztán elkezdtem keresni, hisz mégiscsak szeretnék építeni, adni, valahogy kommunikálni, megmutatni magam. Ilyenkor evidens, hogy az ember leül és ír, ahhoz csak toll kell és füzet. Aztán egyszer csak úgy terelget a sors, hogy nincs választás. Utólag nyilván szerénytelenségnek hangzik, de amikor elmentem a filmrendezői felvételire, nem gondoltam rá, hogy felvesznek, csak kíváncsi voltam. Aztán teljesen egyértelműnek tűnt, hogy ez lesz az utam. De azért sejtem, hogy a történet maga fontosabb számomra, mint a film.

– A film főhőse, Malkáv Tibor egyszerre nyomozó és gyilkos is, közben pedig egy nehéz emberi problémákat hordó személy, aki mégis szinte azonnal szimpatikus lesz. Miért szeretjük meg ennyire a szinte lehetetlen figurákat?

– Nem gondolom, hogy lehetetlenebb, mint bármelyikünk. Pont azt szerettem volna hangsúlyozni a filmmel, hogy mindannyian követünk el kisebb-nagyobb bűnöket szűkebb vagy tágabb környezetünk ellen, és a krimi meseszövetén belül a gyilkosság ezeket jelképezi. Arról szól, hogy a saját esendőségünkkel és bűneinkkel szembe kell néznünk, ahogy a főszereplőn kívül senki más nem teszi ezt meg a filmben, és ahogy az életben is nagyon kevesen. Azért ő az én hősöm, mert nem hiszem, hogy egy hős hibátlan vagy bűntelen, attól lesz valaki emberi, ha esendő. Mivel ez egy krimi, nagyon szélsőségesen a legvégső bűnt ábrázoljuk, de abban nagyon bízom, hogy a társadalom nem tart ott, hogy magyarázni kelljen: embert ölni nem jó.

– Igen ritka, hogy egy film főszereplője patológus legyen, aki ráadásul nem is beszél.

– Azt tanultam forgatókönyvírásból, hogy mindenkinek kell valami nagyon fontos dramaturgiai funkció, hogy ne lötyögjön a sztoriban, egy szóval el lehessen mondani, mit keres benne. A főszereplőmnek ahhoz, hogy egy ívet járhasson be, kommunikációképtelennek kellett lennie. Ezt úgy lehetett a legvégletesebben ábrázolni, hogy alig beszél, és nem szereti azt sem, ha hozzá beszélnek. Ezek egymásból következnek, és nagyon boldog lettem, amikor rájöttem, az egyetlen foglalkozás, amit űzhet, csak a patológia lehet, mert érdeklik az emberi történetek, szüksége van az emberek közelségére, de képtelen elviselni azt a bizonytalanságot, amit az élők jelentenek.

– Hogy lesz szerelmes egy nő ebbe a férfiba?

– Szerelmi szál nélkül nincs történet. Hihetetlennek tűnik, hogy rá lehet gerjedni erre a szociopatára? Ezt nagyon nehéz megmagyarázni, mert a film elejénél és végénél csak a női karaktereket nehezebb megírni. Hiszen gyakorló férfiként az ember pont azért van oda a nőért, mert teljesen érthetetlen, amit az csinál. Nyilván a saját véleményemet fogalmazom meg a női nemről a karaktereimben, azt, amire egy ember mindig rácsodálkozik egy jól működő kapcsolatban: ez az ember miért pont velem van, mikor annyi mindenkivel lehetne még.

– A Nyomozó nem nehezen emészthető művészfilm és nem is sekélyes tömegtermék. Ez ritka a magyar filmiparban.

– Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a művészet, csupa nagybetűvel, egy magaslatról beszéljen le a nézőhöz. Mondjuk Szophoklésztől igen, de egyetlen kortárstól sem. Nem ilyen fajta magasztosság kell, hanem kommunikáció. Nem tudom, hogy a művészfilmekre még ennyire sem fogékony közönségnél például a beszélő rák nem veri-e ki a biztosítékot. De nem szeretném, hogy a néző dühös legyen, ha nem kíváncsi a művészi részre. Megtörténhet az is, ami velem tinédzser koromban, hogy az ember beül egy krimire, és azon kapja magát, hogy itt valami többről van szó, és elkezd utánajárni, mi is lehetett az a több, amit érzett. És akkor már sínen van, feltámadt az igény a kultúrára, a gondolkodásra. Én ekkor lennék a legboldogabb, mert szerintem ez az értelme leginkább az úgynevezett művészetnek nevezett valaminek.

– Hogy jött a beszélő rák?

– Számomra nagyon fontos, ahogy a szubjektivitás és az objektivitás nem váltakozik, hanem stagnál. Ez egy egyszemélyes történet, ahogy mindannyiunk életének is egyetlen főszereplője van, bármennyire önzetlenek is vagyunk. Ezt akartam ábrázolni mindegyik jelenetben, legyen szó egy beszélgetésről egy kávézóban vagy egy rákot gyógyító alapítvány jelentkezési papírjának kitöltéséről. Látsz egy rákot, amely a félelmeket, rossz érzéseket, a kicsiséget jelképezi az intézménnyel, a betegséggel szemben. A főszereplő fejében játszódó világ pont ugyanannyira valóságos vagy irreális, mint a körülötte lévő, mert az is csak az ő tudatán keresztül megszűrve érkezik hozzá.

– Hogyan születnek izgalmas, jó dialógusok?

– A dialógus a könyv legkevésbé fontos része. Magyarországon túlértékelik, hiszen feltűnően rossz mondatokat adnak a szereplők szájába. Nem lehet előre kitalálni ugyanis, hogy egy bizonyos környezetben mi áll majd jól egy színésznek. Ezért hamis a közhely, miszerint magyar színészek nem tudnak filmben játszani, ennél nagyobb hülyeséget még nem hallottam, hiszen magasan kvalifikált művészekkel vagyunk körülvéve. Csak arra van szükségük, amire mindannyiunknak, hogy jó helyzetbe hozzák őket, lehetőségeik legyenek. Elhittem nekik, hogy jobban élik a karaktert, mint én, nem kellett magyaráznom. Ez persze a dolog egyik legfájdalmasabb része, amikor oda kell adnod a karaktert a színésznek, ahogy a filmet is a nézőnek.

– Számított rá hogy ennyit nevetnek majd rajta?

– Vannak persze részek, amiket arra szántam, hogy nevetgéljenek rajta, de mindig meglepnek, és nagyon örülök ennek a reakciónak is. Eszerint lejön az a felülbírálhatatlan sutaság, ahogy a halál működik. A volt-nincs. Vagy hát remélem, hogy ilyesmikről van szó. De sokkal intelligensebb a néző, mint azt egy vígjátékkészítő gondolhatná Magyarországon. Ettől én is féltem, de a nagyon finomnak szánt humort is jól veszik.

– Mi kell egy jó krimibe?

– A nyomozóban minden benne van, amit el akartam mondani, és amiről ebben a zsánerben lehetett a legjobban beszélni. Igyekeztem megtartani a krimi szigorú dramaturgiáját, bár minden jó dolog attól lesz azzá, hogy nem tartjuk be a szabályokat. Kell egy férfiasan vagány nyomozó, egy végzet asszonya, egy gyilkosság, aztán hogy valaki másra gyanakodj, s közben tudd, hogy átvernek, de azért mégis hagyd magad.

– Új könyvet ír, lehet tudni róla valamit?

– Azt hiszem, már tudom, miért csinálom, bár valójában nem biztos. Kevésbé szánom viccesnek, bár ezt sem szántam annak. Szépnek indul, és elég rosszul végződik.

– Jó téma a halál?

– Nem nagyon van más témája a történetmesélőknek, nem is volt soha és nem is nagyon lesz. A mai napig kutatják, ezért élnek még a vallások, mert nem tudunk megbirkózni a saját mulandóságunkkal. Nem is nagyon adott az emberiségnek eddig szebb történeteket semmi, mint a különböző vallások szentírásai, az Ószövetség, Újszövetség meséi, Buddha beszédei. Nem gondolom, hogy le kéne szállni a halál-kutatásról, persze túlzásba se kell vinni, vagy szomorúvá válni. A köldöknézést nem szeretem. A problémákkal szembe kell nézni a dolgokban, amiket írok. Persze az ilyen kérdésekre nincsenek kész válaszok, ezeken én is gondolkozom még.

Herbák Dóra


GALAMBOS ATTILA

1978-ban született.

A Gigor szerzői név, amelyet azért vett fel, mert túlreprezentáltnak vélte a magyar filmes és színházi szakmában eredeti vezetéknevét.

Szolnokon és a Nemzeti Színiakadémián tanult színészetet, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmés TV-rendező szakán végzett.

Díjak: 39. Magyar Filmszemle: közönségdíj, legjobb forgatókönyv. Karlovy Vary filmfesztivál: a Nemzetközi Filmklub Szövetség (FFIC) Don Quijote-díja, a zsűri elismerő oklevele.