– Hogyan emelkedtek ki a szülei ebből a nehéz sorból?

– Hirtelen szakadtak ki belőle 1945–50 között. Apám ugye vájár volt, megtalálták az akkori fényes szellők mozgalomnak, vagy nem is tudom, minek nevezzem azt a történetet, és gyorstalpalón katonatisztet csináltak belőle a Petőfi Akadémián. Később elvégezte hozzá a Zrínyi főiskolát, még később ledoktorált filozófiából, tanárkodott is óraadóként különböző egyetemeken, attól függően, hogy tisztként az ország melyik laktanyájába helyezték. Merthogy csapattiszt volt a fő foglalkozása, az is maradt egészen haláláig. Baleset vitte el. Ő is írogatott verseket, novellákat, már vájár korában jelentek meg költeményei a borsodi újságokban, úgyhogy tőle szívtam magamba először az irodalom levegőjét. Harminc éven át tanulta, amihez kedve volt, az töltötte ki a gondolkodását, a versírást csak játéknak tekintette. Azt a hirtelen emelkedést a társadalmi ranglétrán, amit a szüleim megéltek, szinte velük együtt éltem át. Még a régi módon neveltek, de belecsempésztek új dolgokat is, közben a városi környezetet is meg kellett szokni, de mire valamennyire megmelegedtünk volna egy helyen, már máshova helyezték édesapámat. Ezért a különböző antológiákban az életrajzomba mindig azt írtam, hogy szülőföldem Magyarország. Mert nagyszüleim révén igen sok rokoni szállal Borsodhoz kötődöm, de Nyíregyházától Székesfehérváron, Pécsen és Szombathelyen át Komáromig az egész országot belaktam. Első huszonkét évemnek ezek voltak a főbb állomásai.

– Mikor érezte, hogy költővé kell válnia?

– Ötévesen már írogattam verseket, persze még csak játékból, apai segítséggel, ültem a nagy ágyon, és együtt keresgéltük, kóstolgattuk a rímeket. Az első olyan költeményt, aminek a hatására már azt mondtam magamban, hogy én ezt a pályát megpróbálom, tizenhét éves koromban írtam le. Addig a sport érdekelt, tízéves koromtól nyolc éven át szinte megszállottan fociztam és kosaraztam, ez teljesen betöltötte az életemet. Kosarasként bekerültem a B válogatott keretbe is, focistaként minden nyáron vittek minket edzőtáborba, játékvezetői, edzői képzésre, csapatkapitány voltam, valószínűleg eljutottam volna a válogatottságig is, de ez az elmúlt harminc évben – most senki ne sértődjön meg – nem lett volna olyan nagy dolog, annyira kutyaütő csapatok szaladgáltak a focipályákon. Huszonegy éves voltam, mikor édesapám váratlanul maghalt. Nagyon szerettem őt, annyira kikészültem a halálától, hogy szívbeteg lettem, gyakorlatilag ma is kezelnek, hol komolyabban, hol kevésbé komolyan. Ha elkap egy infarktus – volt már kettő -, akkor három évig komolyabban. A lényeg az, hogy a sporttól eltiltottak, le kellett mondanom valamiről, amit addig nagyon szerettem és minden erőmmel akartam. Akkor kezdtem komolyan venni az irodalmat, amit addig csak úgy félszívvel műveltem, indultam irodalmi pályázatokon, egyszer-kétszer még nyertem is.

– Költészetében mennyire jelent meg édesapja elvesztése?

– Szinte csak ez jelent meg.

– Hogyan indult el a pályán, ki támogatta, ki vezette?

– Az egyik pályázat bírálóbizottságában csöndesen meghúzódott Ratkó József, és a végén csak annyit mondott nekem, hogy ha van kedvem egyszer kiugrani hozzá Nagykállóba, menjek már ki beszélgetni. Másnap már ott voltam nála a kis motorommal, mire kiértem, éppen főzött, és aztán a következő két év alatt ezt körülbelül huszonötször megismételtük. Ez volt az első igazán nagy iskolám, végigjártam, ahogy minden költőnek végig kellene járnia. Úgy tanított, hogy fogta szépen a kéziratomat, megmutatta, hogy melyik két szó jó benne, a többit kihúzogatta, és azt mondta, abból a kettőből csináljak valamit, de azt írjam, amit érzek. Nem feladatokat adott, hogy mondjuk írjak egy szonettet, meg nem rímjátékkal vacakolt, hanem mindig arra próbált rávezetni, hogy a saját gondolataimat építsem. Hogy a két őszinte szó köré mit irkáltam eredetileg, nem számított, mert azt úgyis csak odahazudtam, ami igaz volt az írásomban, azt kellett kitágítani kicsit följebb, kicsit lejjebb. Mire azt a két évet mellette végigbotladoztam, sokkal többet tanultam meg a mesterségről, mint bármilyen hivatalos úton tanulhattam volna, vagy mint bárkitől korábban bármelyik iskolámban, pedig jó iskoláim voltak. Sőt, azt is mondhatnám, hogy többet tanultam tőle, mint bárkitől később, holott vannak még jócskán, akiket emlegethetnék, akik hatottak rám, és akiknek szintén sokat köszönhetek. Bella Pista jut eszembe, akinek megkaptam a címét, mikor Pestre kerültem. Ő olyan nagy tekintélynek tűnt előttem, annyira féltem a találkozástól, nem tudom, miért, hogy elmentem ugyan a megadott címre, láttam a névtáblán, hogy Bella István, tényleg nem vertek át, az ő ajtaja előtt állok, de nem mertem becsöngetni. A verseket becsúsztattam az ajtó alatt, mert nem volt postaláda, hazamentem, és vártam, hogy jelentkezik, persze odaírtam két sorban, hogy Ratkó József bátorítására merem csak ott hagyni a verseimet, meg ráírtam a nevemet. Vártam, vártam, még meg is voltam sértődve, hogy nem jelentkezik. Egyszer aztán találkoztunk, és tele szájjal nevetve mondta, hogy ha máskor valahol ott hagyom a verseimet, írjam már rá a címemet, mert anélkül nem talál meg senki. Ratkótól kérdezte meg, ki vagyok, de már az is nagy dolog volt tőle, hogy emlékezett a nevemre. Életem egyik nagy öröme, hogy Ratkó Jóskával haláláig jó barátságban voltunk, több szerzői estet tartottunk közösen, mikor a Segítsd a királyt! írta, és még csak pár oldal volt kész, már elmesélte az elképzeléseit a műről, hívott a főpróbára is, ezekre mind-mind örömmel emlékszem, azért említem csak.

– Miből élt közben, és hogyan folytatódott később a pályája?

– A nyolcvanas évek elejétől üzemi lapoknál írtam, közben elvégeztem az ehhez szükséges iskolát, de főleg irodalmi klubokat szerveztem, és írogattam a verseimet. Aztán hetilapok következtek, akkor már csak az írás érdekelt, de könyvkiadáson is kezdtem gondolkozni, mert három éven keresztül hiába kísérleteztem a Kozmosz kiadónál saját kötet megjelentetésével. Mikor már az ötödik lektorral adatták vissza a kéziratot, abbahagytam, és saját zsebbe nyúlva kiadtam Nyíregyházán az első könyvemet. Attól kezdve egy-két évente újabb kötettel jelentkeztem, összesen tízzel, szinte azt mondhatom, hogy a magánkiadásokat még 1990 előtt néhány cimborámmal mi honosítottuk meg. Aztán 1988–89-ben elindítottunk egy folyóiratot és egy könyvkiadót. Megsejtve a jövőt, az Unió címet adtuk a folyóiratnak, bár én a Válságot javasoltam, mondván, hogy ezzel a címmel Magyarországon száz évig biztosan elbiciklizik egy folyóirat, de így nem adtak rá lapengedélyt – akkor még kellett kérni. A könyvkiadó nem volt hosszú életű. Wass Albert első könyveit akkor adtam ki, ezt csak azért mondom, mert sokan tíz évvel későbbre teszik az ő magyarországi megjelenését. Mi jó levelező viszonyban voltunk egymással, akkor még Floridában élt, készült is ott róla egy háromrészes portréfilm, de nem tudom, annak mi lett a sorsa. 1990-ben nyolcvanezer példányban jelentettük meg második könyvét, a Funtinelli boszorkányt, ebből körülbelül négyszázat vettek meg, a többi ott maradt a raktárban, végül kikerült Erdélybe ajándékként, annyira nem kereste még senki az ő műveit, pedig éppen akkoriban fedezték fel. Hamarosan csődbe is ment a kiadó. Mindezt csak azért mondom, mert szerintem az a tanulsága, hogy szellemi falakat nagyon nehéz ledönteni.

– Mihez kezdett a csőd után?

– Folytattam az újságírást. Elmentem az Új Magyarországhoz, ami később megszűnt, és akkor egy véletlen folytán a Vasárnapi Hírekhez kerültem kulturális rovatvezetőnek. Pénteken szóltak, hogy tudnék-e hétfőn kezdeni, mert az elődömet kirúgták két heti tevékenykedés után. Úgy mentem oda, hogy valószínűleg én sem maradok sokáig, de akkor valahogy szabadabb idők jártak a lapnál, nem számított, hogy jobboldali vagyok. Tíz évre ott ragadtam. Megint egy tanulság, hogy ez a tíz év elég volt ahhoz, hogy most a jobboldali lapokhoz nagyon nehezen tudok beférkőzni kézirattal, mert liberális címke van rajtam, a baloldali lapok viszont egyfajta árulónak tekintenek. Hogy ez a gondolkodás milyen rövidlátó és milyen terméketlen, az akkor válik igazán világossá, ha elmondom, hogy közben a Kereszténydemokrata Szövetség honlapját is szerkesztettem, ma is szerkesztem, és írom többed magammal – Surján László a főszerkesztője. Ezzel el is érkeztünk a politikához, amiről sokkal többet akartam beszélni, de látom nincs már sok hely rá. Nem baj, végül is, amit igazán fontosnak tartok, egyetlen mondatban is elfér. Óriási szerencsének tartom, hogy megvan a kétharmad, csak azért izgulok, nehogy a társadalom sokszínűsége, a vélemények sokfélesége csorbuljon.

Boros Károly