A Szovjetunió 1939. szeptember 17-én támadta hátba a német hadsereggel verekedő Lengyelországot, és foglalt el keleti részét, amelyre a Molotov–Ribbentrop-paktum, pontosabban annak titkos záradéka adott lehetőséget. Az orvtámadás során közel 15 ezer lengyel katonatiszt esett fogságba, s a hatóságok sok rendőr-, illetve határőr tisztet is fogságba ejtettek, három nagy gyűjtőtáborban, Kozelszkben, Sztarobielszkben és Osztaskovban. Sztálin mindig is gyanakodva tekintett a lengyel hadseregre, annak is a tisztikarára, hiszen többségükben annak a lengyel arisztokráciának a tagjai voltak, amelyet erős hazafias szellem, és oroszellenes érzelem fűtött már a cári elnyomás miatt is. A tartalékosok zöme pedig különféle értelmiségi pályákon dolgozott a civil életben, és Sztálin úgy vélte, ez a réteg lehet majd a jövőben minden szovjetellenes szervezkedés motorja.

A lengyel foglyok első csoportját 1940. április 3-án szállította el a szovjet politikai rendőrség, az utolsót pedig május 12-én, a végállomás egy-egy Katynhoz, Harkovhoz és Kalinyinhoz közeli erdőség volt. A kutatások szerint napi háromszázas turnusokban történtek a kivégzések, és az NKVD hóhérai Walther típusú német pisztolyokat használtak. Történészek kiderítették, hogy a foglyul ejtett lengyel polgári személyek nagy részét, több mint 6 ezer főt a Harkov melletti Dergacsiban mészárolták le ugyanígy. Olyan hazafias érzelmű civileket, főként értelmiségieket, politikusokat küldtek a halálba, akikről feltételezték, hogy harcot kezdenek majd a szovjet megszállással szemben. Egészen pontosan nem tisztázott viszont annak a több száz lengyel hadifogolyból és civilből álló csoportnak a tragédiája, amelyet a szovjetek a Fehér/tengerhez szállítottak, felraktak két nagy halászhajóra, majd a hajókat a nyílt vízen elsüllyesztették. A tisztek kivégzésének közel ötszáz túlélője maradt, a hajók elsüllyesztésének azonban egy sem.

Ma is nagy kérdés a történelemtudomány számára, hogy mit tudott minderről a német vezetés. Tény, hogy a mészárlások hírét először Németország röpítette világgá 1943 tavaszán, a Vöröskereszt akkor azonban nem volt hajlandó kivizsgálni az esetet, így a németek egy nemzetközi bizottságot hoztak létre az események kiderítésére. Ennek volt tagja a híres magyar patológus professzor, dr. Orsós Ferenc, akit 1945 után ezért háborús főbűnössé nyilvánítottak. A szovjet hatóságok kérték is a Németország nyugati megszállási övezetében élő professzor kiadatását, de a szövetségesek nemet mondtak.

Moszkva mindvégig a németekre hárította a katyni tömeggyilkosságok felelősségét, ám az eset – árulkodó módon – nem került be a nürnbergi per németellenes vádpontjai közé. A hivatalos szovjet nyilatkozatok már a háború alatt igyekeztek meghamisítani a katyni tényeket, 1940 helyett például 1941 decemberére tették a kivégzések idejét, és ekkor lett szerepe annak is, hogy német gyártmányú fegyverekből lőtt az NKVD a mészárlások során. Orsós Ferenc saját tudományos módszerével azonban kiderítette a gyilkosságok valós időpontját. Ennek azért volt olyan nagy jelentősége, mert 1940 tavaszán semmiképpen sem járhatott német katonai vagy biztonsági egység Katyn, Harkov és Kalinyin környékén, hiszen akkor még ki sem tört a Hitler és Sztálin közötti háború.

Lengyelországban 1945 után tilos volt a katyni kivégzésekről beszélni. Aki azt merte írni az életrajzában, hogy édesapja vagy valamelyik hozzátartozója a katyni erdőségekben halt meg a háború idején, kirúgták az állásából, és a lengyel államvédelem csak arra várt, hogy valamilyen koholt váddal letartóztathassa. Csupán 1956-ban, az úgynevezett olvadás idején tűnt úgy rövid időre, hogy a lengyel társadalom megismerheti az áldozatok történetét, de Wladyslaw Gomulka, a reformszellemű pártvezető azonban félt Moszkva bosszújától, és meghátrált. Aztán hosszú csend következett, amelyet Mihail Gorbacsov tört meg 1990-ben. Arra utalt egy nyilatkozatában, hogy a Szovjetunió felelős a katyni erdőkben történt kivégzésekért, s ezt nem sokkal később megerősítette a szovjet hírügynökség, a TASSZ is. Két év múlva Borisz Jelcin – immár orosz elnökként – több fontos katyni dokumentum másolatát is átadta Lech Walesának, az akkori lengyel államfőnek. A csomagban benne volt az az 1940. március 5-i, Sztálin által is jóváhagyott szovjet párthatározat, amely elrendelte a lengyel tisztek kivégzését.

A dolgok azonban a mai napig sem kerültek a helyükre teljes mértékben. Vlagyimir Putyin a dokumentumok és a feltárt bizonyítékok ellenére kétségbe vonja, hogy a szovjetek végeztek ki lengyel hadifoglyokat Katynban és térségében 1940 tavaszán. Most, a Wajda-film hírére pedig egyes moszkvai lapok is hasonlóképpen írtak. Az orosz katonai ügyészég hivatalos vizsgálatot indított az ügyben még az 1990-es évek legelején, s csak 2004-ben zárta le a nyomozást. Az ügyészségi akták – Putyin véleményével szemben – nem vonják kétségbe, hogy a szovjetek végezték ki a lengyel tiszteket, és a foglyul ejtett lengyel civileket Katynban, de azt állítják, hogy az nem háborús-, illetve emberiesség elleni bűntett volt, hanem köztörvényes bűncselekmény.

Az áldozatok számát valószínűleg soha nem fogja tundi pontosan megállapítani a történelemtudomány, és több bizonyíték is arra utal, hogy Moszkva fontos, az üggyel kapcsolatos dokumentumokat semmisített meg 1959-ben. Az eddigi kutatások szerint 14 736 lengyel tisztet, és több mint 10 600 lengyel polgári személyt végzett ki az NKVD a katyni vérengzésekben. Köztük volt Korompay Emánuel Aladár is, a lengyel hadsereg századosa, aki Galíciában harcolt az I. világháború alatt. A háború után azonban nem tért vissza Magyarországra, hanem beállt Jozef Pilsudszki légiójába, amely 1920-ban is épp a Vörös Hadsereggel szemben védte a lengyel földet. Korompay ott telepedett le, lengyel nőt vett feleségül. Később a varsói egyetem magyarlektora lett, ő alkotta meg az első lengyel–magyar szótárt. 1939-ben, amikor Németország megtámadta Lengyelországot, a tartalékos Korompay is bevonult, majd pedig a szovjetek fogságába esett. A sztálini logika szerint, mint lengyel tisztnek és egyetemi rektornak eleve meg volt pecsételve a sorsa.

Sinkovics Ferenc

———————

Csendben

Andrzej Wajda munkája nem volt könnyű, szuggesztív alkotása sokára született meg, mivel a rendezőnek személyes kötődése is van a történelmi eseményhez, hiszen édesapja, Jakub Wajda kapitány is a szovjet mészárlások áldozatává lett.

1939 Lengyelországában járunk, s miközben a lengyel hadsereg a Wermacht túlerejével küzd, a szovjetek betörnek Kelet-Lengyelországba. Semmilyen irányban nincs már menekülés, a civilek két tűz közé kerülnek, s ha valaki katonatiszt hozzátartozója, még szűkebb környezetét sem hagyhatja el. Egy asszony kétségbeesetten keresi férjét, akit talán soha nem lát újra, majd mégis megtörténik a fájdalmas búcsú. Az ezredes ugyanis nem hajlandó magára hagyni embereit, bár az ellenőrzés még gyenge, a menekülés egyszerű lenne, ám a lengyel tisztek végig teljes méltósággal, határtalan tartással viselik sorsukat, s még azt az elégtételt sem kívánják megadni fogvatartóiknak, hogy fájdalmukat, s a közöttük felgyülemlett feszültséget kimutassák. Miközben a tartalékosként besorozott értelmiségiek sorsát a szovjetek pecsételik meg, az otthon maradt civil értelmiséget a német hatalom hurcolja el.

1943-ban német filmhíradók adtak hírt a szovjet kommunisták mészárlásáról, hiszen a tarkólövés egyértelműen a szovjet hadsereg eszköze. Két év múlva viszont az oroszok filmhíradóitól hangosak Krakkó utcái, a propagandafilm ugyanaz, csak már a németek tipikus kivégzési eszközeként említve a tarkónlövést. Közben a lengyel otthonokban feleségek, anyák, lányok és húgok várnak arra, hogy visszatérjen a szeretett férfi. Van, aki férjet és fiút egyszerre veszít el, más elmenekül vagy árulóvá lesz, elhurcolják, mert sírkövet állít bátyjának. Csak egy koppanás az ajtón, és a remény mindig ugyanúgy lángol, amilyen szilárd és örök marad a hűség is. A Katyn egyszersmind a hazaszeretet, az emberi tartás és az egyenes létezés példázata is. Egy fiatal fiú képzőművészeti egyetemre szeretne menni, de csak akkor nyerhetne felvételt, ha kihagyná önéletrajzából, hogy apját a szovjetek gyilkolták meg Katyn mellett. A fiú azonban ellenáll: „Nekem csak egy életem és egy életrajzom van”. Ezután az igazgatónő azonnal felveszi: a ragaszkodás Katyn valóságához az országhoz való hűség mércéje.

Wajda filmje nagyon csöndes és pontos, nem töri meg felesleges zene vagy más elem az emberi életek és pillanatok folyamatosan jelenlévő súlyát. Az utolsó húsz percben aztán egyesével igazoltatják az imádkozó lengyel tiszteket, kötik kezeiket nyakukhoz, s lövik tarkón egyetlen golyóval. A néma csend végletesen fegyelmezett, erőteljes, jól komponált, igaz és valósághű alkotást zár le. A filmet Wajda a katyni mártíroknak szentelte, és szüleinek ajánlotta.

(hd)