Hirdetés

– Először is tisztázzuk, hogy ez a vasalódeszka nem az a vasalódeszka, amely nemrégiben egy makói testnevelő tanárnak köszönhetően az országos érdeklődés középpontjába került. De hogyan jött az ötlet, hogy éppen vasalás közben kérdezze a férfiakat a családról vagy az otthon betöltött szerepeikről?

– A csalad.hu-nál jó néhány hónappal ezelőtt elindult egy ötletelés arról, hogyan lehetne még jobban, még gyorsabban eljuttatni azokat a gondolatokat, amik segítenek. Segítenek mindazoknak, akik vagy családalapítás előtt állnak, vagy már nyakig benne vannak, és a napi küzdelmeik során feltett kérdéseikre szeretnének valódi válaszokat kapni. Erről szólt az Apajegyzetek című blogom is a csalad.hu-n, aminek előzménye, hogy írtam egy könyvet Triemeszterológia címmel. Ebben azt igyekeztem megfogalmazni, hogy én férfiként hogyan éltem át a gyermekvárást, azt, hogy kezdek kiszorulni egy szerelmi szövetségből, ennek ellenére mégis a föld felett lebegek. Nehéz állapot, ráadásul majdnem minden hasonló témájú mű kizárólag a leendő anyákra koncentrál. És miután már így benne voltam az egészben, csak azt kellett kitalálni, hogyan tudok a közönségnek valóban érvényes és életszagú üzeneteket közvetíteni. Ekkor jött az ötlet, mi lenne, ha a férfi vendégeim kivasalnának egy inget beszélgetés közben. Ennek nyilván szimbolikus jelentése is van, hiszen ha egy férfi otthon nekiáll vasalni, az elég sok dologra utalhat. Lehet benne elfojtott düh, hogy tessék, ezt is nekem kell megcsinálni; adódhat a papucs­szerepből, vagy simán csak egy családi munkamegosztás eredménye. Ráadásul ez a mozgásos cselekvés sokat elárulhat arról is, hol billegnek ma a férfi- és női szerepek, és hogyan kellene ebben jobban segítenünk egymást.

– És mi derülhet ki még vasalás közben?

– Például hogy Győrfi Pál szeret és tud vasalni, Trill Zsolt viszont nem. De a viccet félretéve, számomra már az nagyon beszédes, valaki hogyan teszi fel az inget a deszkára, majd utána honnan közelít, a ráncoktól a szépség felé-e, vagy fordítva. És miközben a férfi így-úgy, de vasal, van tíz-tizenkét percem kicsit bekopogtatni a magánéletébe. A lényeg nyilván nem az, hogy titok kerüljön napvilágra. Egyszerűen arra vagyok kíváncsi, hogy az, aki a hivatásában már letett valamit az asztalra, hogyan csinálja, időnként megszenvedve, az apaságot, a családot, a mindennapi életet.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

– Ez is egy felvállalt cél, elszakadni napjaink sokszor, sok csatornán sugallt, idealizált szülőképétől, azaz hogy anya és apa mindig jól öltözött és türelmes, délutánonként társasjátékozik, esténként felolvassa a világirodalmat, miközben a gyerek kizárólag kölesgolyót és répacsíkot rágcsál a szuperbiztonságos szobájában?

– Igen. Mostanra kissé túlhiszterizálódott a gyerekvállalás is. Ennek egyik oka a megváltozott családtervezési szokásokban rejlik. Az emberek manapság egyre későbbi életkorban válnak szülővé, nemegyszer küzdelmes próbálkozások eredményeként, a gyerek így még inkább védendő, megbecsülendő érték. Ami szerintem nem jó. Édesapám mindig azt mondta, fiam, csinálhatsz bármit az életben, lehetsz igazgató, miniszter, igazából egyetlenegy teremtő erőd van: a gyerek. Ez az, amit a síron túl itt hagysz, minden más fölösleges. És ennek nem valamiféle magasztos feladatnak, hanem magától értetődőnek kell lennie. Ezért mi sem tökéletes apákat mutatunk be a Deszkásokban, nem azt akarjuk, hogy egy-egy adás után tömegesen sírjanak a nők, hogy bárcsak nekik is ilyen férj jutott volna. Én ebben nem hiszek.

– Hanem miben?

– Gyönyörű dolog apának lenni, de minden pillanatban tudni kell, hogy az utódainkat azért kapjuk ajándékba, hogy egyszer majd elengedjük őket. És ezt nagyon sokan elhibázzák. Felemelik a gyereket, a naptól is óvják, és még tizen­nnyolc évesen is fogják a kezét. Én, amikor a lányomat beadtuk óvodába, elbőgtem magam, mert tudtam, hogy mostantól már nem az enyém. De ezt el kell tudni fogadni. Ahogyan beszélni kell a nehézségekről is, arról, hogy igen, családban élni, szülőnek lenni nem mindig fáklyásmenet, de legvégül mindig megéri. Mert egyszerűen ez az élet rendje. Nekem az, hogy feleségem van, és gyerekeim, olyan természetes, mint hogy levegőt veszek.

– Hasonlóan a versmondáshoz? Hiszen aki nem a televízióból ismeri, az a színpadon látta, valamelyik előadói estjén, esetleg a Jelenczki István rendezte, megrendítő Reményik-versfilmben.

– Igen, a versmondás nélkül ugyanúgy nem tudnám elképzelni az életem. Hat­éves koromban már szavaltam az iskolai ünnepségen, majd amikor bekerültem a József Attila Gimnáziumba, mintha rendelt helyem lett volna, végleg megpecsételődött a sorsom. Itt működött ugyanis a Latinovits Zoltán Diákszínpad, a nemrég elhunyt legendás Lukácsi Huba tanár úr vezetésével. Ő látott egy október 6-i rendezvényen verset mondani, október 23-án már az akkori Nemzeti Színház nagy művészeivel léphettem fel, januárban pedig Tamási Áron Énekes madár című darabjának a főszerepét próbáltam, szintén a Nemzeti nagyságaival. A teátrumot az idő tájt vezető Ablonczy László, illetve Berényi Gábor rendező is végigkövette ezt a próbafolyamatot, és szinte az első pillanattól eldöntött volt, hogy színész leszek. Én, a visszahúzódó, csendes gyermek, aki inkább olimpiát akart nyerni. Mert ekkor már keményen sportoltam is. Amikor például az Énekes madár premierje volt, a meghajláskor nem az jutott eszembe, hogy jaj de jó, hajnalig mulatunk, hanem az, hogy sietnem kell haza, mert reggel hatkor már a hajót rúgom Csepelen, az evezőstelepen.

– Emiatt nem lett végül színész?

– Sem színész, sem olimpiai bajnok evezős. Érettségi után beiratkoztam a Nemzeti Színiakadémiára, ahol először találkoztam az igazi színházzal, és először fogalmaztam meg az aggályaimat a magyar színészképzéssel kapcsolatban. Ma ez, a Színművészeti tervezett átalakítása kapcsán, viták kereszttüzében álló téma, de én valóban a bőrömön éreztem a problémákat, és teljesen egyet tudok érteni azokkal, akik a változást szorgalmazzák.

– Mi a fő gond ön szerint?

– Hogy nem színművész-, hanem statisztaképzés folyik. A hangsúly a fecsegő felszínen van, hogy mindenki tudjon kicsit énekelni, táncolni, szavalni, de hiányzik, mert nem kell senkinek a mélység. És nem kell az egyéniség, a hiteles karakter, az erős ember sem. A nagyok, Sinkovits, Bubik, Latinovits, Mensáros, és még sorolhatnám, szerintem mások voltak, ezért is maradtak fenn. A színészképzésnek ebben a rendszerében nem éreztem jól magam. Ezért kiváltam, és beiratkoztam a Testnevelési Főiskolára, mi több, két évig a színpad felé sem mentem. De az ember nem kerülheti el a sorsát. Mint versmondó 2002-ben Schulek Ágoston hívására bekerültem a TF Esték csodálatos szellemi körébe, ahol a legtöbbet fellépő „művész” lettem, olyanok közt, mint Ferencz Évi, Bánffy György, Maczkó Mária, Szvorák Kati, Vikidál Gyula, Varga Miklós, Kubik Anna, Jókai Anna, Kobzos Kiss Tamás és még sokan mások. Sokat kaptam és tanultam tőlük, ők emeltek fel versmondóvá. Közben létrehoztuk a TF-en a Tehetséges Fiatalok Műhelyt is, illetve ekkoriban született meg az első önálló előadói estem, Magyar vagyok címmel. Ami nem politikai cím volt, sokkal inkább szenvedett állapot, mégis sokan köpködtek a szakmából. De nem érdekelt. Mert onnantól kezdve teljesen biztos voltam benne, hogy nekem az előadó-művészeteken belül csakis ez lehet az utam: egyedül állni a színpadon, és verset mondani.

– És hogy látja, van, lesz még erre közönsége a jövőben?

– Egyre inkább. Ezért is pályáztam meg tavaly a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramját, amit egyedüli vers­mondóként el is nyertem. Célom, hogy a még 2014-ben létrehozott Mondj te is egy verset! közösségteremtő kezdeményezésem még szélesebb körben ismertté váljon, és a versekkel való bíbelődés, ismerkedés az átlagember számára is természetes legyen. Érdekes tapasztalat volt most, a karantén idején, hogy mennyien kapaszkodtak a versekbe, az ez idő alatt készített versvideóimat sok ezren látták. De ha nincs karantén, akkor is igaz, hogy a vers felívelőben van. Talán azért, mert a XXI. századi embernek nagyon kevés az ideje, a fölös energiája, és nem szeretné hosszú szövegekre vagy előadásokra pazarolni. Ma maximum ötven-hatvan perc van arra, hogy átnyomjunk fontos üzeneteket. És mi a legjobb üzenetvivő felület? A vers. Ami egy minidráma. Tanítok a Károli-egyetemen, ahol a hallgatóimnak szoktam is mondani, hogy ha valaki nem akar regényeket olvasni, ne tegye, semmilyen törvény nem írja elő, hogy ismerni kell az egész orosz irodalmat. De a költőket igenis olvasni kell, mert ők viszont ismerik, és helyettünk is leszűrték belőle, ami lényeges.

– Család, versek, televízió – ez a fontossági sorrend?

– És a sport, bár sorrendet nem állíta­nék fel, minden mindennel összefügg. A mozgatórugók a versek. A hajóban evezve is verseket tanultam, mint ahogyan mindent a versmondásnak köszönhetek. A tévéhez is a versek vezettek el. Hosszú utat megjártam, de főleg kulturális műsorokban vagy híradókban dolgoztam. Most a Tényekben vagyok a TV2-n. Nagyon szeretem csinálni ezt is. Boldog vagyok, hogy az életem során a sajátomén kívül még sok-sok családot kaptam, embereket, akik szeretnek, akik bíznak bennem, és akikre én is számíthatok. Hát mi ez, ha nem egy pici kereszt a homlokon, mint Tamási Áron szamarának, ami meg volt jelölve? Így lettem végül nagycsaládos ember, aki szereti ezt a létet, és még fel is frissül, szellemileg tisztul „családtagjai” körében.