Thália magyar temploma

– Előbb volt a színház, utána a nemzet. Bár hivatásos színjátszás már évtizedekkel korábban létezett hazánkban, a vándortársulatok mellett működtek kőszínházak is, a magyar nyelvű előadások térhódítása kifejezetten a reformkorhoz kötődik. Ekkor a színház legfőbb feladata volt, hogy a nemzeti identitás megteremtésében és fejlesztésében szerepet vállaljon – magyarázza Sirató Ildikó. A színháztörténész kiemeli, Európa-szerte a XVIII–XIX. században jelent meg a nemzet fogalma, és a közélet aktív szereplői, azaz a politikusok, gondolkodók, filozófusok mindenütt igyekeztek megtalálni a legjobb eszközöket arra, hogy az erre alapuló közösségi identitást megerősítsék. Olyan fórumokat kerestek, amelyekkel a lehető legszélesebb nyilvánosságot tudják elérni. Napjainkban ez az on- és offline média, de mivel a XVIII–XIX. század fordulóján a hírlapoknak is viszonylag szűk olvasóköre volt, a nemzeti reformerek a templom, az iskola és a színház közvetítésével igyekeztek minél több embert megszólítani. Ez volt az oka, hogy a színházat mint intézményt kezdték abba az irányba alakítani, hogy a nemzeti identitás megteremtésében vállaljon kitüntetett szerepet. Ez a folyamat Nyugat-Európában indult el, de nagyon gyorsan megjelent Lengyelországban is, végül az 1800-as évek első harmadában megérkezett hozzánk.

A XIX. század elején hazánkban a színjátszás nyelve leginkább a német volt. Ám nem azért, mert ezt erőltették volna Bécsből. Szemben az élet más területeivel, például a hivatalokkal, ahol rendeletekkel igyekeztek szabályozni a (latin) nyelvhasználatot, itt egyszerűen arról volt szó, hogy a felvilágosodás korának színházi gyakorlata, repertoárja és eszköztára előbb alakult ki német nyelvterületen, így azt adoptálták nálunk is. Könnyűszerrel megtehették, hiszen a nézők többsége remekül tudott németül: a korszakban a többnyelvű kultúra volt a természetes, a magyarországi németek és más anyanyelvű lakosok is megtanultak magyarul.

Az 1760-as évektől a német nyelvű vándorszínész-társulatok meghódították az országot, az ő előadásaikhoz szokott hozzá a közönség, és hozzájuk ment a szakmát kitanulni az is, aki színészi vagy szerzői vénát érzett magában. Ebben hozott óriási változást a reformkor programadó értelmisége, amely azért kezdett dolgozni, hogy a színpadi játék, sőt a kritikai irodalom is nemzeti nyelvű legyen. Ők nem csak formai, tartalmi szempontból is fontos szerepet szántak a színháznak a nemzetépítésben. Azon túl, hogy megjelentek a magyar nyelvű társulatok, sorban kerültek színre olyan darabok, amelyek a közös történelmi tudat kiépítésében, a magyar hősök, történelmi fordulatok interpretálásában jártak élen. Erre lehetett építeni a közösségi összetartozás-tudatot, mondja Sirató Ildikó.

Az első magyar társulat német színházakban iskolázott színészekből alakult, és 1790-ben mutatkozott be: a Kelemen László vezette együttes budai, várszínházbeli előadása a magyar nyelvű színjátszás születésnapja. A következő négy évtizedben irodalmárok, politikusok, színházcsinálók fogalmazták meg, mi kell ahhoz, hogy végre állandó magyar színház működjön Pozsonyban, Kolozsvárott és Pest-Budán. Mindez egy jól végiggondolt program része volt, amelyet a reformkor nemzedéke alkotott meg. Kezdetben nem tömegmozgalomként, hiszen alig pár tucatnyian tették fel arra az életüket, hogy megvalósuljon a haza és haladás programja. Így épülhetett meg az első Duna-hidunk, jöhetett létre a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Bank elődje, és a sort hosszan lehetne folytatni. Ennek a mozgalomnak köszönhető a reformkor egyik vágyott csúcsintézményeként felépülő pesti magyar kőszínház is. Érdekesség, hogy a legelső magyar kőszínház nem Pesten, hanem Kolozsváron épült meg 1821-ben, két év múlva követte a miskolci.

Balatonfüreden 1831-ben a korábbi ideiglenes nyári színkörök helyett kőszínházat emeltek Kisfaludy Sándor munkálkodása eredményeként, homlokzatán a következő felirat állt: „A hazafiság a nemzetiségnek.” Azaz: a hazafias lelkesedés adománya a nemzetnek. Természetesen színházi berkekben már akkor is akadtak viták, de ezek leginkább arról szóltak, hogyan mozdíthatnák előrébb minél hatékonyabban a nemzet ügyét. Például Bajza József, aki a „színházat a nemzeti fejlődésre, a nyelv pallérozásának előmozdítására és az erkölcsiség bővebb kimívelésére” szolgáló intézménynek gondolta, ellenezte az opera térhódítását a többnyire nem magyar nyelvű vagy gyengén fordított darabok miatt. Még akkor is, ha Erkel Ferencnek köszönhetően éppen akkoriban született meg a romantikus nemzeti opera, abból a célból, hogy a nem magyar ajkú pesti közönséget és a nyugatias ízlésű arisztokráciát elcsábítsa a Német Színháztól.

Néhány évtized alatt pedig megszülettek azok az eredmények, amelyek megnyitották az utat a nyelv, a kultúra, majd a nemzet egységének létrejöttéhez, az úgynevezett érdekegyesítő politikához, amit azután már a reformkor vezető gondolkodói, alkotói és politikai nagyjai vittek tovább. A XIX. század harmincas évtizedben mindez összekapcsolódott a romantika térhódításával, így egyre nagyobb tömegeket foglalkoztatott a magyar nemzet felemelkedésének és önállósodásának az ügye. A reformkor nagyjainak törekvéseivel persze nem mindenki értett egyet.

– Széchenyiékkel szemben többségben voltak azok, akiket, legalábbis kezdetben, egyáltalán nem tudtak megszólítani, például a jobbágyság, illetve azok a rétegek, amelyek tagjai féltették a megszokott életüket, mint a városi polgárság egy része vagy számos arisztokrata, mondja Sirató Ildikó. – Utóbbiak a feudális kiváltságaik miatt aggódtak, emiatt nem álltak rögtön a nemzeti mozgalom mellé; az arisztokraták közt feszülő politikai ellentétek olykor egészen párbajig fajultak. Még 1848. március 15-én is csak egy viszonylag szűk kör volt az események mozgatórugója.

A valódi, széles körű nemzeti egység csak később született meg, amikor a császári csapatok támadásba lendültek, és kezdetét vette a szabadságharc. Ez ugyan végül elbukott, ám az az eszme, amit a reformkor nagyjai többek között a színház bevonásával sikerre akartak vinni, nem veszett oda a világosi fegyverletétel után sem. A nemzet és a polgári társadalom felépítése folytatódott, a negyvennyolcas törvényeket az uralkodó nem vonta vissza. Az önkény és megtorlás éveiben pedig éppen a színpadon őrizték meg a nemzeti romantika művészi és közösségi eredményeit egy-másfél évtizeden át. A Nemzeti Színháznak politikai berendezkedések és rendszerváltások, forradalmak és háborús idők, szabad és békés korszakok alatt mindig is kitüntetett szerepe volt ebben.