Fura egy ember ez a William Shakespeare. A maga korában tömegeket vonzott London élettől pezsgő színházvilágába, az emberek jöttek-mentek, ettek-ittak az előadások alatt és aktívan kommentálták a látottakat. De életéről alig tudunk valamit, egypár évre teljesen el is tűnt a térképről, drámáit pedig leginkább halála után kanonizálták, mivel a színpadnak, s nem igazán az öröklétnek írt, így azt sem tudhatjuk teljességgel pontosan, mit mondott. Mégis, négyszáz éve nem múló kedvvel játsszák drámáit szerte a világon, fesztiválokat szentelnek neki, és nagyon úgy tűnik, a magas kultúra egyik legszorosabb összetartó kapcsaként működik.

Gedeon József, a Gyulai Várszínház igazgatója öt évvel ezelőtt, a vár felújításakor határozta el, hogy kell egy Shakespeare fesztivál, hiszen az épület reneszánsz udvara olyan gyönyörű, hogy egy Shakespeare-mű bemutatásához szinte nem is kell díszlet. Az eredeti koncepció szerint kéthetes fesztivált képzeltek, évente egy-egy új bemutatóval.

– Olyan rendezőket kértem föl, akik nem tucatelőadásokat, hanem élő, új munkákat csinálnak. Ezeket fiatalok készítik fiataloknak látványos, és nem elvont, lila gőzös koncepciók alapján. Már az induláskor a színházi világ legjobbjai jöttek el, járt itt Eimuntas Nekrosius, Robert Sturua, Silviu Purcarete vagy Oskaras Korsunovas egy-egy előadása, idén pedig Peter Brook legújabb rendezését láthattuk. Emellett természetesen a legjobb magyar rendezők Shakespeare-előadásai is szerepelnek. A cél az, hogy tükröt tartsunk a magyar színjátszás elé, valamint felmutassuk, hol áll jelenleg a világszínjátszás. Shakespeare-t mindenki bemutat, Hamletet, Leart vagy Macbethet, így rajta keresztül ezt nagyon szépen lehet szemléltetni – mondja Gedeon.

Gyulán nem csupán színházi előadásokat tartanak, van zene, filmvetítés, gasztronómia, tánc, igyekeznek egy összművészeti fesztivált teremteni. Emellett pedig szakmai konferencia is akad, idén Shakespeare és Közép-Kelet-Európa kapcsolata volt a téma.

Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, a konferencia ötletgazdája fő irányvonalként azt a kérdést vetette fel, hogyan határozzák meg önmagukat a XXI. század első évtizedében azon nemzetek, amelyek kulturális fejlődésével összefonódott Shakespeare neve. Vagyis hová fejlődött az identitástudattal párhuzamosan kialakult Shakespeare-kultusz hatása nemcsak a nemzeti irodalmakban, hanem mindenekelőtt a színjátszásban, és egyáltalán a kelet-európai nemzetek kultúrájában.

– Egy született angol nyilván teljesen másképp gondolkozik, mint egy kelet-közép-európai színházi ember. Ők azon vitáztak, hogy a brit színjátszás mitől olyan szegényes, és miért nem Shakespeare-centrikus, míg mi, akik hozzájuk képest egyébként több szempontból, főként gazdaságilag jócskán leszakadt régióban élünk, ebben a kérdésben mégis előrébb járunk, és merjük másképp játszani Shakespeare-t – így Darvay.

A britek ugyanis szövegcentrikusak, nagyon ragaszkodnak „az Avoni Hattyú” minden egyes leírt szavához, holott valójában ő maga nemigen írta le azokat, hiszen nem az irodalom számára hagyott örökül életművet, hanem meghatározott színházak, társulatok és színészek számára biztosított az állandó működéshez elengedhetetlenül szükséges újabb és újabb színjátékokat.

– Kicsit mulatságos is, hogy néhányan úgy beszélnek Shakespeare-ről, mint kőbe vésett, örök érvényű titokzatos leletek költőjéről, pedig művei egy isten áldotta színházi ember által alkotott színpadi alapanyagok. Shakespeare minden nemzetnél házi szerző, ugyanúgy a miénk is, mint a cseheké, románoké vagy az oroszoké. Kelet-Közép-Európában talán azért sem vagyunk annyira „vaskalaposak”, mert eleve fordításokból, sőt adaptációk útján ismerkedtünk meg a darabjaival. S a színház egy élő organizmus, és csak akkor igazán izgalmas, ha a játékosságot, a szenvedélyt, s annak az alkotóközösségnek a szellemiségét fejezi ki, amelyik előadja. Ez Magyarországra egyelőre talán kevésbé jellemző, ám a határon túli magyar színjátszásban – az interkulturális hatások eredményeként is – régóta megfigyelhető. Eközben pedig a Claudiusok korát éljük, egy zaklatott, egyszerre hívő s közben rendkívül kíméletlen, gátlástalan, sokszor felszínes időszakot, így éppen e színpadi alkotások nyújthatnak kapaszkodót ahhoz, hogy ne csak olyan tükröt tartsunk önmagunknak, amibe pusztán egy röpke pillantást vetünk, de el is mélyedjünk a saját lelkünkben, jellemünk titkaiban – teszi hozzá a színháztörténész.

Hogy Shakespeare szövegeit ki lehet-e szakítani a kánonból, arról valóban ellentétesen gondolkodik a kelet-európai és a brit szemlélet. Ian Herbert angol színikritikus, a Színházi Kritikusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke szerint a rendezők csalhatnak ugyan a fordításokkal, és így is remek előadások születhetnek remek ötletekből, de akkor már nem Shakespeare-ről beszélünk, hanem egy-egy direktor magándrámáiról.

– Az angolon kívül minden más nyelvnek megvan az az előnye, hogy minden alkalommal, amikor valaki Shakespeare-t játszik, újragondolható a szöveg – mondja Ian Herbert. – Mi viszont Csehovhoz kerülhetünk közelebb esetenként azzal, ha újrafordítjuk a drámáit. De ez egészen más eset, mivel ő nem költészetet írt, Shakespeare pedig maga a költészet. A nyelvezetében olyan elképesztő gazdagság és líra lakozik, hogy még mi, angolok sem értjük meg mindig. Mégis érezzük azt a többletet, amit egy magyar vagy mondjuk egy orosz fordítás nem képes visszaadni, holott a világ legnagyszerűbb költői fordították a drámáit. Persze vannak nálunk is, akik azt hiszik, ma már nem működnek ezek a szövegek, és megváltoztatják őket, de az angolok haragszanak érte, hiszen bizonyos dolgokat senki más nem volt képes elmondani a világon úgy, ahogy ő. A saját szavaiból is lehet olyat teremteni, ami újból és újként hat a szívre és az elmére.

Herbert egyébként először járt Gyulán, s a kisváros kedves atmoszféráján túl a fesztivál erős színvonalú előadásait is méltatta, kiváltképp Oskaras Korsunovas és litván társulatának gyönyörű Rómeó és Júliáját, amely gyakorlatilag osztatlanul sikert aratott, miként korábban szerte a világon. Hogy miért nem unható meg még ma sem a Rómeó és Júlia, arra bizonyság az Európa-díjas rendező szinte megfoghatatlanul sokrétű, ugyanakkor az utolsó momentumokig komplex és kizökkenthetetlen munkája, amely azontúl, hogy mélységesen költői képeket teremt, az emberlét legszélesebb érzeteit vonultatja fel liszttől fehérlő látomásaiban.

– Shakespeare olyan történeteket mesél el, amiket mindannyian hallani akarunk, olyan szereplői vannak, akiket mindannyian ismerünk – vázolja Ian Herbert. – Egy fiatal Rómeóra és Júliára ismer önmagában, a hirtelen becsapó szenvedély érzésére. Egy idősebb ember pedig annak az emlékére. Ezek a dolgok nem változnak a történelem évszázadai során. Shakespeare egyébként sok helyen egészen új keletű még, a kínaiak vagy a japánok például nem is tudtak róla a XIX. századig, és úgy gondolom, még ma is vannak országok, ahol teljesen újdonságnak számít. Hihetetlen izgalmas lehet így, elsőre felfedezni.

Minden korban felmerült, vajon mi lehet a bárd kifogyhatatlan népszerűségének oka. Dr. Andrzej Zurowski, lengyel Shakespeare-kutató és egyetemi tanár, a gdanski Shakespeare Fesztivál művészeti tanácsadója szerint ez igen egyszerű kérdés.

– Elég szétnézni, a színház tele van, és ami a legnagyszerűbb, fiatal emberekkel. Ez egyben a válasz is Shakespeare népszerűségének okára: ő a fiatalok kortársa. Ám az a rendkívüli, hogy az idősebb generációké is. Számtalan tudós gondolkodott már azon, és írt vaskos könyveket róla, mi lehet Shakespeare nagy-nagy titka, de fenoménjének lényege éppen az, hogy semmi titka nincs. Az a bizonyos titok bennünk lakozik, éppen azt tárjuk fel a shakespeare-i szövegeken keresztül. Mesterem és jóbarátom, Jan Kott legismertebb könyve Kortársunk, Shakespeare címmel ötven évvel ezelőtt fedte fel, hogy miért volt Shakespeare annyira népszerű az akkori fiatal generáció számára. A mai fiatalok Shakespeare-je viszont már megint teljesen más. Leon Schiller rendezőtől kérdezte egyszer egy újságíró, miért tér mindig vissza hozzá. Azt válaszolta: azért, mert nagyon sok kortárs irodalmat olvasok, de őt tartom a lehető legkortársabb írónak.

Bár Gyula utcáin nem mondhatjuk, hogy tolonganak az emberek, esténként mégis megtelik a nézőtér, tavaly és idén is több mint négyezer ember látta itt a világszínház élvonalának előadásait, ami Gedeon József szerint komoly szám, hiszen nem nagyvárosról vagy kulturális központról van szó. A fesztivál itthon a minőség és elszántság nem is aprócska kuriózuma, ismertsége pedig egyre csak nő, mára odáig terjedt, hogy a neves színházak önmaguk jelentkeznek be, miként tavaly a híres Globe Színház. A kedvező nemzetközi és hazai kritikák mellett pedig létrejött az Európai Shakespeare Fesztiválok Hálózata is, amelynek tagjai egymást segítik információkkal, közös produkciókkal.

– A magyar fesztivál bekerült a nemzetközi vérkeringésbe, s a magas művészi színvonalat tartani fogjuk. Kellenek az olyan helyek, ahol a magas kultúra is megjelenik – összegzi a fesztiváligazgató.

Gyula bájos városa pedig kézműves bonbonjaira, várfürdőjének kényeztetésére, napfényes utcáinak ezerszín virágok tarkította derűjére William Shakespeare-t ráadásként adja.

Herbák Dóra