– Édesapja hogyan került ide a távoli Kovászna megyébe Debrecenből?

– Nem tudnám én azt megmondani, nem firtattam soha a családi dolgokat. Annyit tudok, hogy édesapám is árván nőtt fel, édesanyám is, úgy kerültek öszsze, két árva gyermek. Édesanyám kínlódott velünk, voltunk öten testvérek, és később már édesapámmal is, mert öregségére megvakult, őt is tartani kellett. A gyermekkor kicsit nehéz volt. Sokat kellett dolgozni kezdettől fogva, ki merre látott, kellett menjünk a munka után. Elvégeztem az öt elemit, elmentem inasnak, 1955-ben lettem asztalos, és attól a vállalattól is mentem nyugdíjba, ahol kezdtem. Negyven évig jártam be nap mint nap. Mindig oda tettek, ahol lyuk volt, de legalább az asztalos szakmát kitanultam alaposan, az utcasepréstől a vagonrakodásig. Szerettem a fát, nem is bántam, hogy a bútorgyártás minden mozzanatát megismerem. De a faragást nem a vállalatnál tanultam meg. Ahogy telt-múlt az idő, egyszer négy fiatalt beiskoláztak stílbútor faragászatra, én is mondtam volt a mesternek, hogy engedjen el, de azt mondta, én tudok esztergálni, nem mehetek. Az volt a baja, hogy nem voltam piros könyves talpnyalója a rendszernek. Állandó nyomás alatt voltam. Mikor kellett lakás, akkor is azt mondta, na Józsikám, be a pártba, adom a lakáskulcsot. Nem kellett. A végén negyvenéves munkámért kaptam az igazgatótól egy meleg kézszorítást, és hosszú nyugdíjat kívánt. Ez volt a végkielégítés.

– Ha nem mehetett iskolába, hogyan tanult meg faragni?

– Magamtól. Gondoltam, ha nekik megy, hátha megy nekem is. Először ágakat faragtam meg, és kisebb plaketteket készítettem, aztán már állatokat, halászbástyát, mindent összevissza. Tetszett mindenkinek, aki látta, mit csinálok én. A vésőimet is magam készítettem, a legtöbbet használt kanálvésők nagyon hasonlítanak a faeszterga késeihez, abból könnyen tudtam csinálni. Később lett kiállításom is, egyre több, meghívtak sokfelé, még Zürichbe is elvitték öt szobromat a naiv szobrászok kiállítására. Most negyven éve, hogy faragni kezdtem. Az évtizedek alatt összesen kaptam öt országos első díjat, még különdíjat is. Annyira kitornásztam magamat saját szorgalmamból, hogy többet elértem, mint akiket taníttatott a vállalat, mert azok hol faragtak, hol nem. Nagyon tetszett nekem a faragás, most is tetszik, csak most már az egészségem kicsit kezd cserbenhagyni, nem úgy haladok, ahogy szeretnék, de még a reménységemet nem veszítettem el. Faragok használati tárgyakat is, azok kitöltik az időmet a szobrok között, meg a másik, hogy a nyugdíjjal nem lehet nagyon szökdösni meg legénykedni. Feleségem is azt mondja, József, József, megértem, hogy minden hónapban egyszer-kétszer port törlünk, itt a sok szobor, de valamit a konyhára is kéne bé tenni, nem csak elvenni a nyugdíjból. Ezért ezekből a használati tárgyakból, apróbb dolgokból tányért, sulykolót, tálcát adok el, de szobrot soha. Ezek itt maradnak, ez az én állandó kiállításom, ebből látom, hogy nem hiába dolgoztam negyven évet. Sokan mondják, hogy nem vagyok tökéletes, miért nem adom el, én azt mondom, nem kell mindent felélni, hagyjunk valamit hátra későbbecskére is. Ha mindenki, amit csinált, elporlasztotta volna, eladta volna, semmi sem volna az országban, a városban. Vannak köztük olyan munkás darabok, aminek még egyszer nem állnék neki, némelyiken dolgoztam hat hónapot, meg hetet, mert annyi áttörés van benne. A céhmestersorozat darabjairól beszélek, az összes mesterséget megfaragtam, amelyik valaha virágzott Kézdivásárhelyen. A céhmesterek városának is nevezték. Még ezek a jellegzetes udvarterek is úgy alakultak ki, hogy egy-egy céhmester udvara volt mindegyik, oda kirakta az áruját heti vásárkor,csütörtökön, s mikor vége lett, bezárta a kaput. Aztán ahogy nőtt a család, építkeztek egyre hátrább, így lettek ezek a terek. Ilyen sehol máshol nincsen.

– Van kinek átadni a mesterséget?

– Kisunokám igen megszerette, leányka, de ha a Jóisten úgy adja… Jó kemény leányka. Azt bírom benne, hogy olyan keményke, s jópofa. Valakinek csak át kell adjam, nem akarom, hogy elkallódjék, vagy esetleg valaki jöjjön bé idegen ember az én műhelyembe, amit kínlódva összekuporgattam, csinálgattam, vettem, tettem, minden, és most más bitorolja az én vésőimet. Csak a rokonságban benne kéne maradjon ez a fa utáni ösztön. Fiú unokám nincsen, lehet, hogy nem is lesz, mert a lányom is már a negyvenet tapossa. De a leányka erősen érdeklődik, talán tovább viszi, nem tudom. Próbálom tanítgatni, ügyeskedik.

– Volt, aki önt segítette? Valakitől csak kellett tanuljon, az ember mindenre nem tud magától rájönni.

– Volt képzőművész, aki anatómiaórákat adott, aztán megkerestem egy öreg bútorfaragót és festőt is, akitől a dolog csínját-bínját eltanultam. De nem mondhatnám, hogy mindenki segítségemre volt, akadtak olyanok is, akik próbálták az embert visszanyomni. Ezen már nem érdemes gondolkodni, nem tudom visszaadni senkinek sem a jót, sem a rosszat, akkor meg minek rágódni rajta. Még a régi rendszerben kevesebb gond volt, mert valahogy az amatőrök összetartottak, és el is ismerték az embert. Például Kovászna megyében volt egy harminctagú bizottságunk, abba én is bele tartoztam, pedig sem román, sem kommunista nem voltam, de a tudásomért bevettek. Minden hónapban találkoztunk, és egymásba is öntöttünk kicsi bátorságot. Olyan jól feltaláltuk magunkat, úgy örvendtünk egymásnak, mintha testvérek lettünk volna. Ott volt mind, aki már elérte azt a szintet, hogy lehessen bé ültetni közibénk. Ilyenek voltak akkor a népművészek, de azután nagyon megszakadtak ezek a vonalak, a mostani társaság már nem az, amelyik abban az időben volt.

– Hiányoznak a régiek?

– Az a jó nekem, hogy nem érzem magam nyugdíjasnak, mert van hova menjek, van mit csináljak. Ezt irigylik tőlem sokan. Sok idős kollégám mondja, hogy jó neked, Jóska, neked van hova menjél. Mondtam nekik, hogy én nem most kezdtem vakaródzni, még nem is viszketett, akkor már vakartam a hátamat, s a fejemet. Tudtam, hogy az idő telik. Ritka nap, hogy nem jövök ide bé a szobraim, s a szerszámaim közé. Ünnep, nem ünnep, ide bé kell jöjjek. Alkotni kell, mert ha az ember nem csinál semmit, kárba veszett a nap. Ennek a szobornak itt az a címe, hogy Első munkám. Méteres tűzifa volt, lett belőle egy nagy kosár forgács, meg egy kicsike emberke. Dolgoztam rajta biztos egy hónapnál tovább minden délután. Vésőm sem volt olyan, amilyen kellett volna, kedvem sem volt, amilyen kellett volna. Most, ha nekiállok, egyetlen délután elég egy ilyenre. Az idő megváltoztatta kicsikét a színét, de hát az idő az emberre is ráteszi a ráncot. Juharfa volt valamikor. Azt mondták, ez a legnaivabb szobrom. Ezzel dolgoztam legtöbbet a méretéhez képest. Sokszor gondolkoztam, volt-e értelme, hogy ennyit dolgoztam az életben. De látom, hogy szeretik az emberek. Meg aztán szeretem a fát. Szeretni kell, amivel dolgozunk. Csak abból lesz valami, amit az ember a szívén hordoz. Hozzáértők is dicsérik a munkáimat, jól esik. Főleg a mostani időkben, mikor úgy el van torzulva a gusztus, az érzék, az ízlés, hogy azt mondom, a legtöbben már nem is tudják értékelni a természetest. Ilyen csavaros, kiakadt világ van, nyomja az ember idegállapotát.

Boros Károly