Fotó: Demokrata/Vogt Gergely
Hirdetés

– 1993 óta művészeti vezetője a Szegedi Kortárs Balettnek: milyen változások, irányok jellemezték ezt a három évtizedet?

– Ha a társulatot érintő szervezeti változásokat vesszük számba, könnyű dolgunk van: 1993-tól a Szegedi Nemzeti Színház önálló tánctagozataként működtünk, hét évvel később a függetlenedés, a közhasznú alapítványi forma újabb jelentős változást hozott a társulat életébe. És éppen ilyen fontos állomás volt 2005, amikor átköltöztünk a jelenlegi próbahelyünkre, ahol egy tágas, csodás balett-terem, kényelmes infrastruktúra szolgálja a munkánkat.

– És művészeti szempontból?

– Ezt az ívet már nehezebb felrajzolni, mert nincsenek jelentős fordulópontjaink. És ez jó, hiszen azt mutatja, a kezdetektől folyamatos gondolkodás és munka jellemzi a társulatot. Észrevehetetlenül jelen van ugyanakkor a megújulás vágya, ami korosztályos kérdés is: huszonnégy évesen vettem át a társulat művészeti vezető posztját, most ötvennégy vagyok. Ilyen hosszú idő jelentős változást hoz az ember gondolkodásában, ami kihat az alkotómunkára. Körülbelül két évtizede nagy hangsúllyal vannak jelen az életemben az egyéb színházi rendezések – a prózától az operáig, a musicaltől a gyerekdarabokig sok minden –, ma már egészen biztosan jelentősebb arányban, mint a koreográfiák, mindez pedig ugyancsak visszahat arra, ahogyan a táncművek létrehozásáról, az alkotásról vagy magáról a színházról gondolkodom. Ugyanakkor társulatvezetőként Pataki András barátommal (a Szegedi Kortárs Balett igazgatója – a szerk.) igyekszünk figyelni arra is, mi folyik a világban, hívunk fiatalokat, tehetséges külföldi alkotókat, többek közt sok emlékezetes munkánk volt az olasz Enrico Morelli koreográfussal. Egyszóval igyekszünk állandóan jelen lenni, és ez kulcsfontosságú mozzanata annak, hogy a Szegedi Kortárs Balett harminc éve megszakítás nélkül tölthesse be kivívott pozícióját a magyar táncéletben.

Korábban írtuk

– És hogyan élték meg az elmúlt évek nehézségeit?

– Nehezen, hiszen egy-két éve a pandémia, idén télen pedig az energiaválság okán kellett bezárni a színházat, a tavaszi nyitáskor pedig újra meg kellett jelennünk a kulturális térben. A Szegedi Nemzeti Színház tizennégy bemutatót tart évente, ahol az opera, a musical, a próza mellett a táncműveknek is meg kell jelenniük. A fővárosban is egymást érik a bemutatók, e forgatagban kell érdekeset, különlegeset mutatnunk – ebben az elmúlt harminc évet tekintve a Szegedi Kortárs Balettnek jócskán van tapasztalata –, márciusban a Carmen/Bolero esttel nyitottunk, jóval a bemutató napja előtt minden jegy elfogyott az összes előadásra.

– A Budapest Táncfesztiválra premierrel érkeznek, mégpedig a Learrel, ezzel a Shakespeare-művek között is a legszövevényesebb tragédiával. Hogyan lehet ezt a művet a tánc és a zene nyelvén elmesélni?

– A Lear ismert mű, rendkívül bonyolult darab, szövevényes történettel és különösen bonyolult viszonyokkal, és valóban kihívás, hogy lehet ezt a tánc nyelvére lefordítani. Kihívás volt az is, hogyan lehet a zenét úgy az előadás részévé tenni, hogy a néző ne a dallamra figyeljen, hanem a színpadi történések és az előadók lelkének megszólalásaként érzékelje. Azt már az elején tudtam, a zene kettősséget hordoz majd: a mai darabok azokat a jeleneteket fogják szolgálni, ahol a durvaság, a gonoszság, az ármány, vagyis a sötét erők jelennek meg, míg a másik oldalon a reneszánsz és a kora barokk – Dowland és Purcell művei – a lírát, a fájdalmat, az elkeseredettséget, a szeretetet ábrázolják majd, amelyek ugyancsak ott rejlenek a történetben. Megszólítunk tehát valamit Shakespeare időszakából, ugyanakkor kötődünk a mai világhoz is. E darabban óriási drámák, hatalmas érzelmek mozdulnak, ezeket visszaadni dinamikában, lírában nem könnyű feladat. Éppen ezért nagyon sok szöveges zeneművet használtam, amelyek szövegükkel pontosan lekövetik az adott szituáció mondanivalóját, tökéletesen szólnak arról a pillanatról, amit ábrázolni szeretnék.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

– Milyen további kérdések vetődtek fel a darab kapcsán?

– Az eredeti szövegben nincs szó a lányok édesanyjáról, vagyis Lear feleségéről. Érdekelt, hogyan kezdődhet a történet ekkora indulatokkal, hogyan lehet az, hogy egy családon belül ilyen hatalmas feszültségek robbannak ki: ennek megfejtésében szerepe lesz az anyamotívumnak. A szöveg ugyanakkor sok esetben említi a bolygók és csillagok állását mint az életünket befolyásoló erőket, a mű legdrámaibb pillanata maga a vihar, ezért a természeti erők, az univerzum, a minket körülvevő világ ugyancsak fontos része lesz az előadásnak. Új utakon indultunk, mivel az alkotómunkában nagyobb teret kapnak a táncosaim.

– Vagyis koreografálnak?

– Igen, hajszálpontos instrukciókkal. A felkészülés időszakában minden táncos elolvasta a darabot, így tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a karakterük mikor mit gondol, mit miért tesz. Nyilván e szituációk nem úgy valósulnak meg, mint egy prózai előadásnál, hanem sokkal absztraktabb módon, ám tartalmi szempontból hordozzák az adott karakterek igazságait. Mivel a táncosok számára a megvalósításhoz kapcsolódó dinamikák és zene adott, a történet rövid szakaszaiban szabad kezet kapnak. A felelősség hatalmas rajtuk, hiszen abban a pár percben, ami az övék, a lehető legjobbat kell mutatniuk magukból. A táncosokkal folytatott beszélgetéseink, az instrukciók egy része pontosan olyan, mint amikor színészt instruál az ember, csak itt nem a szöveget kell élővé tenni, hanem annak tartalmát kell formává absztrahálni. A tánc az anyanyelvünk, így ami elhangzik közöttünk, az inkább a szerep értelmezéséről szól, és annak kifejezési módjairól, mintsem táncszakmai kérdésekről.

– Három évtizede koreografál és rendez: hogyan lehet megújulni, mindig újat mutatni?

– A világban megjelenő trendekre érdemes figyelni, ostobaság volna azt mondani, hogy egyedül az az út érvényes, amelyen harminc évvel ezelőtt elindultunk. Ugyanakkor töretlenül hiszek abban, hogy történeteket kell mesélnünk, még ha ez a táncos világ oldaláról nézve nem is mindig annyira trendi, ám jól tudom, hogy a nézők nagyon hálásak érte. Tisztában vagyok azzal, hogy a tánc nyelvén történetet mesélni nehéz, hiszen pengeélen táncol az ember, könnyű beleesni a hibába, hogy túlságosan narratív lesz a végeredmény. Én azonban nem szeretem, ha egy darab nem szól semmiről: előadóművészi pályám során egyetlenegyszer sem tudtam volna színpadra lépni, ha nem tudom azt, hogy a karakteremnek mik a motivációi, miért van ott, ahol. Talán e felfogásból adódik, hogy számomra egy táncos akkor hiteles, ha ott van benne a közlés vágya, ha pontosan tudja, mit akar elmondani. Ehhez pedig jó történetek kellenek, és én szeretek meséket mondani, talán azért is, mert gyerekeim vannak, és mert a meséken, történeteken keresztül az életről tanulhatunk meg fontos dolgokat, igazságokat és moralitást. Fontos ugyanakkor, hogy megtartsuk a táncművészet sajátos jellegét, ennek az absztrakciónak a szépségét, és fontos, hogy a megértés és beleérzés lehetőségéhez megkapja a kulcsokat a néző. A Szegedi Kortárs Balett e téren is változatos munkát végez, hiszen a Carmina Burana, a Carmen és más sikerdarabok mellett ott vannak a kísérletibb jellegű, jóval szövevényesebb dramaturgiát követő táncművek, mint például a Credo vagy a Blue.

– A színházi világnapon Hevesi Sándor-díjjal ismerték el a munkáját. Mit jelent önnek ez az elismerés?

– Minden elismerés öröm, hiszen gondoltak rám, ám ez a díj a magyar kultúra külföldi megismertetéséről, bemutatásáról szól, ami csak részben az én érdemem: hogy a társulat minél több külföldi helyszínre eljusson, hogy a darabjaimat a nemzetközi szakma és a közönség is megismerje, ehhez munkatársaim kemény és áldozatos munkája szükséges. Csapatmunka ez, és ezért is fontos, hogy a kollégáim tudják, mennyire megbecsülöm a munkájukat.