Transzcendens dimenziók

A díszes, szőtt falikárpit, vagyis a gobelin évszázadokon keresztül státusszimbólumnak számított, a műveltség, a gazdagság és a hatalom jelképe volt. Elkészítési módját Jean Gobelin kelmefestőtől eredeztetik, aki a XV. század közepén élt és dolgozott Párizsban. Műhelyét XIV. Lajos 1662-ben megvásárolta, udvari művészeti központtá tette, hogy innen lássa el Versailles-t szőnyegekkel, illetve különféle kárpitokkal.

Maga a technika alig változott az elmúlt évszázadok alatt. Egy gobelinen már a középkorban is több mester dolgozott: egy művész, aki megtervezte és megfestette a textíliát; egy cartonier, aki ezt részletes műszaki rajzzá dolgozta át; és végül a szövők, akik elkészítették a kárpitot.

Gondolatkárpitok

Bár a legtöbben még ma is ragaszkodnak ehhez a gyakorlathoz, Péreli Zsuzsa számára morális kérdés, hogy ne csak megtervezze, de maga is szője alkotásait. Így Ferenczy Noémi hagyományait követve hosszú hónapokon keresztül egyedül dolgozik egy-egy munkáján. Szövőszékéről lekerülő textiljei messze túlmutatnak a díszítőfunkción: önálló üzenetet hordozó, autonóm művészeti alkotások.

Péreli Zsuzsa gyermekkorától festőművésznek készült, így az 1960-as években rendszeres részvevője volt a tokaji művésztelepnek, ahol olajképeket, pasztelleket és grafikákat készített. Egy ideig restaurátorként dolgozott, majd Tarján Hédi kárpitművésztől nemcsak megtanult szőni, de bele is szeretett a „színes szálakkal való festészetbe”, a vásznat és az ecsetet így hamar a szövőszékre és a fonálra cserélte.

Az, hogy dekoratív dolgokat hozzon létre, soha nem érdekelte. A szövés számára nem csupán technika, hanem eszköz ahhoz, hogy belső gondolataiból olyan gobelinek szülessenek, amelyek szólnak is valamiről. Ez a gondolat először egy picike, képeslap méretű papíron kap látható formát, amelynek fekete-fehér rajza egyfajta iránytűként szolgál a szövés során. Péreli Zsuzsa fejében eközben már kész a színes kárpit. Bár ragaszkodik a kárpit tradicionális műfajához, hű marad a technikához, az anyaghoz és a figuralitáshoz, ám ha a mondanivaló úgy kívánja, szívesen kísérletezik és különféle tárgyakat, szemetet, kulcsot, töltényhüvelyt vagy akár lehallgatókészüléket is belesző a képbe. Nem véletlenül tartják a magyar gobelinművészet egyik megújítójának, akinek munkásságát nemcsak itthon, de külföldön is elismerik. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy ő lett az első külföldi alkotóművész, akinek egyéni kiállítást rendeztek a franciaországi Aubussonban, a gobelinmesterség európai fővárosában.

Amikor megszólal a csengő

A Műcsarnokban június 6-án nyílt Túl a láthatón című gyűjteményes kiállítása – ahol nemcsak korábbi munkái, hanem eddig még nem látott öt alkotása is szerepel – csak részben követi az időrendet, sokkal inkább a munkák mondanivalója adja a rendezőelvet. A tárlat első terme a múltba repít, a második transzcendens dimenzióba emel, míg a harmadik tér a közeli múlt történelmének súlyos traumáit villantja fel.

– Péreli Zsuzsa korai korszakát a falu iránti nosztalgia hatja át, archív fotókból, régi képeslapokból, családi fotókból indul ki, azokkal dolgozik. Dokumentarista szemlélettel, ugyanakkor nagyon lírai atmoszférát teremtve fogalmazza meg a falu mindennapjait, benne az emberi sorsokat, történeteket. Különösen izgalmasak azok a 70-es években készült gobelinjei, amelyek a XX. század első felének ünnepelt színésznőit ábrázolják. Sarah Bernhardttal és Asta Nielsennel a Filmmúzeumban ismerkedett meg, utóbbit annyira kedvelte, hogy öt kárpitot is szentelt neki, ebből talán a legkülönlegesebbet láthatjuk is a kiállításon – mutat Garami Gréta művészettörténész, kurátor az egyik legnagyobb némafilmsztárról készített falikárpitra, amelyet Péreli Zsuzsa a prekolumbián szőttesek technikáját alkalmazva készített el úgy, hogy a szövetbe fekete-fehér pöttyös gyöngytyúktollakat illesztett.

A terem közepét pedig egy hagyományos fonalgombolyító eszköz, a motolla foglalja el, amit Péreli Zsuzsa Őrimagyarósd egyik padlásán talált, és valamikor arra használták, hogy a szövéshez való fonalak hosszát lemérjék.

– Amikor a kellő mennyiségű fonal megvolt, egy biciklicsengő szólalt meg – magyarázza az alkotó, miközben mozgásba is hozza a szerkezetet. – Kitaláltam, hogy szövök rá egy életutat, ami a születéssel kezdődik és a kamaszkoron, a katonaságon, illetve a házasságkötésen át egészen a halálig tart. Amikor pedig a Szentlélek megjelenik, a csengő megszólal.

Határvonalak

Míg az első terem kárpitjain abszolút a figurák dominálnak, idővel ezek egyre kisebbé válnak, és észrevétlenül az embert körülvevő táj veszi át a főszerepet. Ami persze nem mindig valóságos, sokszor csupán az alkotó belső gondolatainak kivetülése, a való és a transzcendens világ határán egyensúlyoz. Ebben az égi világban való gondolkodásban születtek meg a 2000-es évek felé közeledve a nagy méretű és különleges angyalkárpitok. Péreli Zsuzsa angyalai azonban nem a teológiai értelemben vett tipikus égi hírnökök, nem a Biblia szereplői, hanem a korunkra reflektáló szellemi tartalmak metaforái és közvetítői. Az első nagyalakú angyalt ábrázoló kárpit, a Szegény angyal 1997-ben készült, ruháit a volt szocialista országok értéket vesztett pénzei borítják és húzzák le egy sivár lakótelep felé. Az Aequilibrium angyala a világ feletti rövid nyugalmat megteremtő, egyensúlyt hozó szent állapotról mesél, míg a legutóbbi, 2023-as Üzenet című munka akár művészi hitvallásként is értelmezhető: a városok fölött magasodó, posztamensen álló angyalszobor az égből alászálló társától kapja az éltető energiát.

A kiállítás záróterme a Péreli-életműben mindvégig meghatározó szerepet játszó civilizációs problémákra, köztük az elidegenedésre, a globális tömegkultúrára, az uniformizálódásra és a környezetszennyezésre figyelmeztet, miközben a történelem tragikus eseményeiről is megemlékezik. Az erdélyi forradalmat feldolgozó 1989 Karácsony és a délszláv háború eseményeire reflektáló 1999 Húsvét mellett azonban feloldásként itt van Péreli Zsuzsa legutóbbi munkája, az aranyfonallal készült Anonim ikonosztáz is, amely mindannyiunk előtt megnyitja a misztériumba vezető középső ajtót.