Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

– Minden évben valamilyen különleges gondolat köré építik a fesztivál programját, az elmúlt években a csend és az emlékezet, idén a megújulás áll a középpontban. Hogyan döntenek az adott év tematikájáról?

– E fogalmakat a közösséget élénken foglalkoztató gondolatok kapcsán választjuk ki, amelyek egyúttal a szerzetesi hagyományokból is eredeztethetők. 2020-ban döntöttük el, hogy négy éven át tartó folyamattal készülünk 2024-re, a pannonhalmi bazilika felszentelésének nyolcszázadik évfordulójára. Ez rendkívüli jelentőségű pillanat lesz, hiszen Pannonhalma idősebb, mint a magyar állam: 996-ban alapították, Szent István, államalapító királyunk pedig megerősítette a monostor jogait, kijelentve, hogy e helyen az ő lelki üdvéért és Magyarország fennmaradásáért kell imádkoznia a szerzetesközösségnek. Ilyenformán sorsunk ezer szállal összefonódott az országéval, e közös sors jelképe és bizonyossága a bazilika épülete. Vagyis közös történelmünket is ünnepeljük majd – nemcsak a közösségét, az országét is. A 2020-ban indult négyéves ciklus része tehát a tavalyi „emlékezet”, az idei „megújulás” tematika, a következő esztendő a „zarándoklat”, a záróakkord pedig 2024-ben az „ünnep” lesz.

– Mit takar a megújulás fogalma keresztény nézőpontból?

– Megtérést, amely a szív érzékenységének állandó nyitottságát is feltételezi. 2020-ban persze sejtelmünk sem volt róla, hogy e fogalomnak ilyen különleges aktualitást kölcsönöz majd az idei év: alig jöttünk ki a Covidból, kitört az ukrajnai háború, amelynek traumája és a gazdasági következményei a nyakunkba szakadtak.

Korábban írtuk

– És érezhető, hogy sebezhetőbbek ma az emberek, jobban vágynak a megnyugvásra, a lelki töltekezésre, az erőt adó beszélgetésekre?

– Igen, ez abszolút érezhető. De mi sem tudjuk függetleníteni magunkat a világ történéseitől: az energiaválsággal nekünk is meg kell küzdenünk, az elmúlt években a Covid nyomán az egziszten­ciá­lis félelmekkel, a kiszolgáltatottsággal és az egymás iránt érzett felelősséggel is jobban szembesültünk, mint valaha. Felemelő érzés volt ugyanakkor az elmúlt időszakban megtapasztalni, hogy bár nőtt a világban a bizonytalanság, mégis fokozott érzékenységet hozott ki az emberekből – a háború kitörése óta töretlenül érkeznek hozzánk felajánlások, adományok, amiket a Pannonhalmi Karitász folyamatosan szállít ki a konfliktus sújtotta vidékekre. A hívő ember azonban nem tehet mást a félelemeivel, mint hogy párbeszédet kezdeményez velük, és ami a legfontosabb: leteszi őket Isten elé. A Pannonhalmi Fesztivál személyes hangú esemény, a fellépők, a segítők, a szerzetesek és a vendégek e napokban szinte egy közösséget alkotnak, így adódhat lehetőség arra, hogy az aggodalmakról, félelmekről együtt beszélgessünk. De tudni kell azt is, hogy a szívünk sebezhetősége létező dolog, csak mikor kicsit kiegyensúlyozottabb az életünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Persze semmiképp sem akarom azt állítani, hogy a krízis volna az alkalmas időszak arra, hogy a szívünk sebezhetőségéhez visszatérjünk: az Úristen nem labdázik velünk. De a szerzetesek olyan emberek, akik ezt a sebezhetőséget őrizni akarják, és ez segíthet abban, hogy jobban megértsük egymást.

– Arcus Temporum, azaz hidat nyitni az időben, párbeszédet kezdeményezni a klasszikus és a kortárs értékek között. Hogyan jelenik meg mindez a fesztivál programjaiban?

– Keller András, a fesztivál művészeti vezetője a kezdetektől szorgalmazta, hogy egy klasszikus és egy kortárs zeneszerző párbeszédére építkezzen az egyébként eleinte kizárólagosan zeneművészet fókuszú programsorozat. Igyekeztünk bevonni olyan kortárs zeneszerzőket is, akiknek a munkássága nem ismert Magyarországon: korábban például Szofija Gubajdulina, idén pedig Lera Auer­bach zeneszerző darabjai kerülhetnek be a magyar zenei köztudatba. Az évek során a koncepció kitágult, a zene mellett hangsúlyt kapott a képzőművészet, az irodalom és a spiritualitás területe is. A klasszikus és kortárs párbeszéde idén a képzőművészetben jelenik meg erőteljesen: Mária-kiállításunk klasszikus Mária-ábrázolásokat helyez kortárs magyar művek mellé, a képzőművészeti egyetem külföldi hallgatókkal közös projektje pedig éppen ezt a kölcsönhatást igyekszik élővé, maivá tenni, míg az irodalom képviseletében Nádas Péter személyében a magyar próza nemzetközi elismertségű művészét tudtuk megszólítani.

Fotó: hbpro/Shutterstock.com

– Az elmúlt évszázad bencés hagyományaiban volt példa erre a nyitottságra?

– Ha a monostor világgal való párbeszédének eredetét keressük, azt leginkább az oktatásban találhatjuk meg. A bencések életében jelentős változást hozott, mikor 1802-ben bekapcsolódtak az oktatásba: a nyugat-magyarországi városi iskolák – többek közt kőszegi, soproni intézmények – működtetését vették át. A XIX. század polgárosodó világában a kortárs tudomány volt az a terület, ahol igyekeztek választ adni a világ kihívásaira: példának okáért Darwin művét megjelenése után két évvel egy bencés fordította magyarra. Ez a fajta diskurzus minden korban másképp jelent meg, a XX. század végén leginkább a kortárs kultúrával folytatott párbeszéd képében. Egyre többször látogattak el hozzánk művészek, és e nyilvános beszélgetésekből, eszmecserékből nőtte ki magát majd két évtizeddel ezelőtt az Arcus Temporum.

– Mennyire jelent kihívást az, hogy a közösség látja el a vendéglátó szerepét a fesztivál idején?

– Hozzászoktunk már, hogy augusztus vége felé kissé felbolydul a monostor élete. Én személy szerint lehetőségként tekintek rá: a szerzetesek főként a spirituális programokon keresztül vállalják, hogy bekapcsolódnak a fesztivál történéseibe, miközben nemcsak a monostor történelméből fakadó lelkiségi kincsekből osztunk meg valamit az emberekkel, hanem jelenlegi küzdelmeinkből is. Várszegi Asztrik főapát úr és Mácsai Pál színművész például a generációváltás fontosságáról beszélget, Kis Zsolt és jómagam orgonatúrát vezetünk majd, Henrik atya és Komálovics Zoltán Ásványok és irodalom című előadása pedig ugyancsak különleges kulturális utazásnak ígérkezik. A szerzetesközösség életének magva a monostor falai között zajlik, ám ahhoz, hogy a küldetésünket teljesíteni tudjuk, szükségünk van a világi munkatársainkra, barátainkra. És ez jelenik meg a fesztivál szellemiségében is: vállaljuk, hogy a minket körülvevő világban élő, nyitott szívű emberekkel párbeszédet folytassunk. A bencés közösség pedig éppúgy befogadója a fesztivál történéseinek, mint a Pannonhalmára érkező művészetszerető közönség – csak éppen a másik oldalról. Ugyanakkor semmiképpen sem akarnánk annyira megfelelni a világnak, hogy sajátos monostori értékeinket felolvadni engedjük. Ezért is döntöttünk úgy, hogy a fesztivál napirendjét az imádság alkalmaihoz igazítjuk, mivel a monostor életének belső ritmusát adó imádsággal töltött órákat mindenképpen védeni szerettük volna. Hiszen a fesztivál idején is ugyanaz a szerzetesi közösség vagyunk, még akkor is, ha a hozzánk érkező vendégek gazdagítják a világunkat.