A magyarság a legtürelmesebb népek egyike, már génjeiben is ezt hozta a Belső-Ázsiából kiinduló hosszú vándorlása során. Közismert, hogy a keleti ember eleve toleráns másokkal szemben, hát még ha ehhez társul egy olyan istenhit, amely elképzelhetetlen mások megkülönböztetése rovására. A magyarság a legkorábbi időktől fölvette a keresztény vallást, István király idejében csak annyi történt, hogy a keleti keresztényekből nyugati keresztények lettek; Bizánc helyett a római pápához tartozónak nyilvánították magukat. Mindent összevetve, a kereszténység Jézus Krisztus óta minden embert Isten teremtményének tart, akiket egyenlő tisztelet és méltóság illet meg: az élethez való jog, a gyógyításhoz, a méltó élethez és halálhoz való jog. Ezt próbálják most elkonfiskálni tőlük hamis próféták.

Hányan tudják vajon, hogy a világ második alkotmánya, amely a vallási türelmet kimondta, a magyar alkotmány volt? Nem szólva István király intelmeiről fiához, Imre herceghez. István király idejében olyan tekintélye volt Magyarországnak, hogy európai hercegi-királyi házak versenyeztek egy-egy Árpád-házi királyfi kegyéért, házassági ajánlatáért. Elképzelhető-e, hogy olyan néphez kötődött volna bárki, amely összeférhetetlen, megveti, lenézi, kiutálja egy másik nép akármilyen szokással, külsővel, kultúrával rendelkező tagját? A válasz egyértelmű: a magyarság a kezdetektől fogva a legtoleránsabb nép volt, és ezt a tulajdonságát mind a mai napig megtartotta.

István király fiához írt Intelmek című végakarata, csodálatra méltó módon foglalja össze a türelem, a tolerancia, a mások elviselésének alapelveit. Nem vitatható, mindezek a katolikus hitet vallók isteni szeretetéből vezethetők le. A negyedik fejezetben a főemberek és vitézek tiszteletéről így emlékezik meg: „Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba… Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel föl, csak az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség…” Hivatkozik István Pál apostolra, a népek apostolára is, aki a türelemről így beszélt: „Tanúsítsatok mindenki iránt türelmet.” A vendégek befogadásáról és gyámolításáról ilyen korai időszakban egyetlen más európai királyi ház sem emlékezett meg olyan nyomatékosan, mint Szent István az Intelmekben. Tisztán látta, hogy a mindenkitől elzárkózó ország lemarad a népek versenyében, ha semmi hasznos, új dolgot nem „honosít” azok közül, amit más népek már ismernek. „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, így különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti… Az egynyelvű és szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Az idézett szöveg értelmezésével óvatosan kell bánni, mert nem azt jelenti, hogy a magyar nemzet rovására, sőt kárára kell előnyöket biztosítani a vendégként befogadottak számára.

Már a hunok idejében is közismert volt eleink szívélyessége az idegenekkel. Kézai Simon így örökíti ezt meg: „Szerették az idegenek, mert bőkezű volt és másokkal szívesen találkozott. Nem húzódott be fényűző palotájába, nem kergette el az udvarába tévedt idegeneket sem.”

A legékesebb bizonyíték régi korokból a magyarság híres türelméről az 1568. január 6–13. napjáig tartott tordai országgyűlés határozata, amelyet az unitárius reformáció szellemében hoztak a vallási türelem és a lelkiismereti szabadság biztosítására. Dávid Ferenc, a trinitárius (unitárius) egyház megalapítója szellemében hirdették ki, elsőként Európában, amelynek értelmében „…senki az elöljárók közül, se mások a prédikátorokat ne bántsák, a vallásáért senkit ne szidalmazzanak… Nem engedik meg senkinek, hogy a tanításáért bárkit is büntessenek vagy fenyegessenek; mert a hit Isten ajándéka, ez hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által…” A tordai országgyűlés után Erdély a vallási türelem jelképe lett. Fentiekből következően a kereszténység volt a létesítménye mindenfajta toleranciának. Az ökumené szelleme ezt csak megerősíti.

Történelmünk folyamán számos esetben életeket mentett meg a magyarság befogadó, vendégszerető magatartása. Fölsorolni is sok lenne azokat az eseményeket, amikor példát mutattunk Európának. Gondoljunk a lengyel menekültek befogadására a II. világháború alatt, a görög kommunisták befogadása a II. világháború után (Belojannisz falu), a délszláv menekültek befogadására, Horthy Miklós zsidómentő kiállásaira, papok és lelkészek zsidómentő akcióira. A magyar lakosság élete árán is bújtatta zsidó származású barátait, ismerőseit és aki rászorult. A háború előtt hazánk adott otthont Európa legnagyobb zsidó közösségének, sőt ma is egyre-másra telepednek le hazánkban. Mi másért, ha nem látnák – éreznék – biztonságban magukat a Kárpát-medencében?

Ezen érdemes elgondolkodnia bárkinek, aki tudatlanságból vagy érdekből idegengyűlölőnek hazudja a magyarokat.

Hankó Ildikó