Kanalas Éva a különleges ősi, szent énekről

Van valami nagyon időtlen, távoli, ám mégis ismerős a hangjában. Időtlen, mert évezredek óta ez a hang szól a sztyeppék csillagos éjszakáin, mikor a táltos emberek köszöntik az újholdat, és ez a hang fújja az altatót a bölcső mellett is, mikor a buba nem tud elaludni. Kanalas Éva különleges énekművészetében a magyarság archaikus zenei öröksége van jelen.

– Új, Rézpáva című lemezén csángó népdalokat hallhatunk merőben új megközelítésben.

– Improvizáció segítségével bontom ki a dalokat, amelyhez elsősorban a hangomat használom, illetve gyermekmondókákat és archaikus ősi imádságokat. Akad köztük saját gyűjtés is, a zöme azonban Erdélyi Zsuzsától való. Azért érdekesek, mert a sokáig ismeretlen archaikus imahagyomány, és a gyermekmondókák megőrizték ősvallásunk legfontosabb bizonyítékait. A magyar táltos örökség emlékeit a néphagyományon keresztül ismerhetjük meg. A szent asszonyok évszázadokon keresztül örökítették ezt a tudást, gyűjtéseim során találkoztam is néhányukkal. Aki ezzel tisztában van, annak magától értetődő, hogy a dalaim alatt megszólal a táltosdob.

– Ezért kezdett el éppen a csángó népdalhagyománynyal foglalkozni?

– A legfőbb érzelmi indíttatást a Domokos Pál Péter néprajzkutatóval történt találkozásom adta, aki még a bartóki időben gyűjtött csángó népdalokat. Felkerestem, és köszönetképpen énekeltem neki. A Duna vize, Tisza vize kezdetű dalnál elsírta magát. Talán miatta is érzem, misszió, hogy ezeket a dalokat közvetítem.

– A csángó gyűjtések után törvényszerű volt, hogy keletebbre veszi az irányt?

– Egy idő után kellett egy kis szünet, úgy éreztem, már nem tudok úgy énekelni, ahogy szeretnék. Ekkor kezdett el foglalkoztatni, hogyan születik a népdal. Ha ez egy élő folyamat, akkor a mai világban is működnie kell! Vártam, és szöveg nélküli improvizációs dallamok törtek fel belőlem. Ez nagyon keleties ihletésű volt, s ekkor kezdtem el Ázsiába vágyódni. ’96-ban jutottam ki először az Altáj hegységbe, később megfordultam Tuvában, Hakaszföldön, Baskíriában. 2004-től állami támogatással pedig Délkelet-Szibériába utaztam gyűjteni, és tanulmányozni a most is élő sámánizmust.

– Mit tapasztalt?

– Csak Közép-Európában misztifikálják túl ezt a témát, Szibériában a mindennapi élethez tartozik. Természeti vallás ez, ahogy ők nevezik, „jesztvészvenníj”. Tuvában a saját szememmel láttam, hogy egy hasi görcsöktől szenvedő asszonyt a sámán füvekkel gyógyított, s a néni saját lábán távozott a szertartás után. Először ugyanis hozzájuk fordulnak a betegek, léteznek sámánközpontok is, s csak akkor mennek kórházba, ha ez nem jár eredménnyel. Az egyik legemlékezetesebb élményem egy népzenei fesztiválon volt Dél-Szibériában, ahová fakultatív programként tuva sámánokat is meghívtak. Aj-Csurek sámánnő vezette a szertartást, aki egyszer csak behívott a körbe, hogy énekeljek. Életem egyik legszebb pillanata volt, a tűz köré virágokat rajzoltam, és magyar imádságokat énekeltem, főként újholdköszöntőt, mert éppen újhold volt aznap este. Mikor vége lett a többórás szertartásnak, Aj-Csurek bemutatta a sámánokat, és engem is. Elmondtam, hogy Magyarországról jöttem, ahol régen éltek sámánok, akiket mi táltosoknak neveztünk, és én embernek tartom magam, de ahogy bánok a hangommal, az a sámánizmussal rokonítható. Ott álltam az európai ruhámban a madártollakkal díszített sámánok között, akik a szertartás végén csapkodták magukat, hogy az esetleges rosszat elűzzék magukról. Az a megtiszteltetés, hogy köztük énekelhettem, többet ért bármilyen állami elismerésnél.

– Élnek köztünk táltosok?

– Nagy reneszánsza van most a táltosságnak, ennek kapcsán csak annyit jegyeznék meg: ha valaki táltos, soha nem mondja ezt magáról. E dolgokról hallgatni kellett, így tudták megőrizni és átadni e kiapadhatatlan tudást. Én magam láttam egy mesemondót Külső-Rekecsinben, akinek mesemondás közben a szeme ide-oda cikázott szent révületében, s vitte az embereket a griffmadárral az alsó világból a Földre. Megkérdeztük, táltos-e, de csak nevetett, s azt mondta: „innyám egy pohár sert a meséért”.

– Improvizációiban a keleti technikákat használja elsősorban. Akadtak magyar párhuzamok?

– Igen, a moldvai csángóknál és keleten is használnak például egy érdekes nyelvpergetést, egy nyelvjátékot, amivel a kisbabát altatják. Az általam éneklés közben használt légzésritmusokat pedig szibériai sámánok alkalmazzák transzállapot elérésére, de egyébként hallottam kanadai eszkimóktól is.

– E tapasztalatai indították az Ojanna Hangszínház létrehozására?

– Igen. Az előadást az improvizáció szülte dallamok, a hangok, a táltosi énekek, a magyar népdalok, valamit a pillanatban születő, szakrális hangsúllyal kimondott szavak mágikus időtlensége keltik életre. E rituális közegben az emberi hang mint hangszer jelenik meg. Ez az éneklési mód teljesen meghitt állapotot kíván.

– Milyen a közönség viszszajelzése?

– Szibériában, Komi-, Mari-, Hanti-, Manysiföldön, Észtországban, Moszkvában, Szíriában mindig sikerem volt. Itthon más a helyzet, itt ez rétegzenének számít, s számomra állandó dilemma, hogy maradjon-e így, vagy nagyobb embertömegnek is meg kell ismernie ezt az ősi, szent muzsikát. Egy biztos, a hallgatóságot sosem hagyja hidegen, amit hall, és egy-egy ilyen koncert alatt óriási energiák tudnak felszabadulni.

-ana-