– Személyedhez fűződik a legenda, hogy te emlékeztetted Joey Tempest énekest évekkel korábban játszott orgonafutamára, hogy írjon belőle teljes dalt. Ez lett The Final Countdown, ami 1986-ban meghozta számotokra az áttörést. Csupán egy jó dallam kellett a sikerhez?

– Korántsem. Az első két albumunk ugyan megjelent Japánban is, de ezektől annyira nem lettünk ismertek, hogy meg is hívjanak koncertezni. Aztán hirtelen új lemezszerződést ajánlott az Epic kiadó New Yorkban, Kevin Elson személyében új producert adtak mellénk, és egy menő svájci stúdiót béreltek számunkra. A profizmus felé ez a stúdiómunka jelentette az utat. A dal végül közös szerzeményként került az albumra, de el nem tudtuk képzelni, hogy ez jelenti majd az áttörést.

– A diadalmenet 1992-ig tartott, amikor a Europe egy évtizedre felfüggesztette működését. Egyesek szerint a zene minőségében visszalépést jelentő grunge megjelenése végezte ki a zenekart sok más hard rock hírességgel együtt.

– A grunge megjelenése csak egyik és nem kiváltó oka volt a leállásunknak. Én apa lettem, és szerettem volna többet lenni a gyermekemmel. A kiadónál is kicserélődtek az emberek, az újakkal pedig már nem tudtunk a korábbi összhangban dolgozni. Szükségessé vált a leállás, ám soha nem oszlottunk fel, hanem vártuk a megfelelő pillanatot az újrakezdéshez.

– Joey Írországba költözött, gondolom az igen kemény svéd adórendszer miatt. Igaz-e, hogy akkoriban 80 százalékos adókulcs is létezett Svédországban?

– Ha nincs saját céged, amelyikbe befektethetsz, csak megjelenik egy milliós összeg a bankszámládon, akkor a progresszív adósávban akár 85 százalékot is elvonhatnak tőled. Ha valaki akkor figyelmeztet bennünket, hogy hozzunk létre cégeket, nem vesztettünk volna ennyit. Joey egyébként csak rövid időt töltött Írországban, Londonban él és azóta sem tért vissza Svédországba.

– The Final Countdown számotokkal 1999 szilveszterén ti búcsúztattátok stockholmi fellépéseteken az évezredet. Az ember úgy gondolná, hogy ez újra lendületbe hozta a csapatot, ehelyett csak négy év múlva álltatok össze ismét.

– Mi sem így gondoltuk, csak Joeynak és a gitáros John Norumnak más lemezszerződései voltak.

– Te sem pihentél, az ekkor énekesként dolgozó basszusgitáros Glenn Hughes zenekarában játszottál. Mennyire irányította a te játékodat a másik basszusos híresség?

– Hihetetlen szabadságot adott, soha nem mondta, mit, hogyan csináljak, csupán azt akarta, hogy a hangok a helyükön legyenek. Megtisztelő volt számomra ez a lehetőség, hiszen annak idején Hughes a Deep Purple tagjaként igen nagy hatással volt rám.

– 2008-ban a Europe már a Purple és a Whitesnake előtt léphetett színpadra. Ez a menedzsereknek vagy a zenészek közötti esetleges barátságnak tulajdonítható?

– A Purple-lel nem volt korábban kapcsolatunk és a Whitesnake esetében is csak annyi történt, hogy Joey néhány e-mailt váltott a dobos Doug Aldridge-val. A koncerteket mindkét zenekar esetében a szervezők intézték. A közös Europe-Whitesnake-körúton az olaszországi Padovában David Coverdale még a színpadra is felhívta Joey-t a Still Of The Night közös énekléséhez.

– Aki a nemrég megjelent Last Look At Eden albumotokat hallgatja, rá sem ismer az 1980–90-es évek megszólalására.

– Pontosan így van. Joey hangja sokkal blues-osabb lett, ahogyan az egész album is elmozdult a Whitesnake irányába. Tizenkét évig nem játszottunk együtt és ez meghozta gyümölcsét. Ha 1992-ben együtt maradunk, lehet, hogy mára kiégtünk volna.

Szakács Gábor