Rendszerint az egyik vagy a másik feltétel hibádzik. Ha aktuális, de nem szellemes, még a kortársak számára is érdektelen: kilóg a lóláb, a politikai propagandisták szamárvezetője. Ha viszont szellemes, de nem aktuális, alapos a gyanú, hogy a szerző nem elég vakmerő a saját jelenidejében: a múlt vagy a jövő kárára csipkelődik, hogy mentse a bőrét.

Ám a szellemesség segít az aktuálist is maradandó irodalommá emelni. Nem feltétlenül tudjuk már, inkább csak sejtjük, kiknek a kárára élcelődött annak idején Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Szabó Dezső vagy Karinthy Frigyes – a szatíra mégis képes áttörni az idő ködfalán: ha a szóhasználattól eltekintünk, akár a kortársaink is lehetnének.

Napjaink egyik legkitűnőbb szatíra-szerzője Ungváry Zsolt; azon belül is a röpke változat mestere. Ennek műveléséhez sziporkázó elme, kifogyhatatlan ötlettár szükségeltetik, hiszen nem szerencsés, ha az egyik opusz hasonlít a másikra: minden egyes darabnál meglepetéssel kell szolgálni, valami váratlan sakkhúzással élni, voltaképpen hetente megújítani a műfajt.

A közélet szerencsére folyamatos utánpótlást biztosít az abszurd, kifordított világszemléletnek, ám így is folyamatos bravúrt igényel, hogy kacagni tudjunk azon, ami miatt valójában zokognunk kellene.

Polgáriasabb korokban az ilyen vénájú alkotó a kabarészínpadok ünnepelt szerzője volna; de ha ott épp a mind lepusztultabb proletárhumorra vagy az amerikai stand up-ot a magyar kocsmai anekdotázással ötvöző sajátos kevercsre, az amúgy szimpatikus és életerős dumaszínházra van igény – a literatúra felől érkező humor visszaszorul a lapokba (amíg vannak még lapok).

Az aktualitás gyors enyészésével persze az Ungváry-életmű egy része óhatatlanul annak ütemében kerül az irodalom szemétdombjára, ahogyan az őt megihlető politikusok kerülnek a történelem szemétdombjára. Ez ellen nincs mit tenni: az újdondász sem az örökkévalóságnak alkot.

Mindazonáltal a szatirikus író is vágyhat némi maradandóságra, és – amint a felsorolt nagy elődök reputációjából látszik – ez a vágyakozás azért korántsem beteljesíthetetlen. Húsz év alatt négy gyerek és közel harminc könyv – közülük jónéhány a szatíra felségterületéről – azt bizonyítja: az ezredutó-ezredelő humoristája is lehet termékeny. Ungváry legújabban a Hal áll L-en (szörnyen keresett) című regényével állt elő, ami egyrészt arról vall, hogy a rövid műfajok gyakorlója a nagyobb műformában sem hazudtolja meg magát, a szerkezet megannyi mozaikból áll össze; másrészt kifuttathat olyan gondolatkísérleteket, amelyek a szűkös hírlapi kereteket egyszerűen szétfeszítenék. A nagy egzisztenciális kérdéseket, élet-halál ironikusan felvetett problémáit ezúttal hagynám; inkább arra koncentrálnék, hogy ebben a könyvben – ha csak a képzelgés szintjén is – XXI. századi kortársunkként jelenik meg Petőfi Sándor.

Petőfi újévi születése számomra mindig gyanús volt egy kicsit: kételkedő, maliciózus gyerekként is éreztem, hogy ez az „új év, új élet, új időszámítás” motívum-egybeesés túl tökéletes ahhoz, hogy Isten vagy a természet ajándéka legyen a profán messiást váró magyar nemzetnek. Idétlen kamaszként még Illyés Gyulát is igaztalanul meggyanúsítottam: bizonyára ő találta ki az egészet, hogy elöl-hátul lekerekíthesse a történetet. Még később nemzet-karakterisztikai sajátosságként fogtam fel, hogy a tévé kötelező újévi versműsoraira meredve egy kába fejű, másnapos ország próbálja befogadni egy absztinens költőóriás lelkesítő, de mindvégig józan sorait. (Petőfi még bordalt is inkább divatból írt, mint tapasztalatból.)

Viszont az év más szakaszaiban gyakorta elméláztam azon: akár barátok is lehetnénk. Feltettem a kérdést: mi volna a véleménye erről vagy arról a korszakos vagy apró-cseprő dologról? Ezt a jelenidejűséget a költők közül rajta kívül sokáig csak József Attilával és – megdöbbentő módon – Balassi Bálinttal éreztem.

És tessék: amiről én csak tűnődtem; Ungváry fogta, és megírta. Igaz, van benne némi „Új Zrínyiászos” fíling, de ügyes technikával hidalja át az időutazó paradoxont. Egyik hőse a nagyapja térdére ül, aki az ő nagyapja térdére ülve hallgatta: „Képzeld, Lajos! Amikor kicsi voltam, egyszer elmentem apámmal a Pilvax kávéházba. Volt ott egy fiatalember, aki midőn bejött a helyiségbe, jól becsapta az ajtót, hogy mindenki odakapja a fejét. Aztán keresztbefordulva ráült egy székre, s azzal ugrált a kávéházban, hogy felhívja magára a figyelmet. Látod, mondta az apám, ez Petőfi, a költő. Zajos, izgága, önhitt alak.” Igazságtalan, deheroizáló, szentségtörő? Bizonyára. Mégis igaz, mert arról tudósít, hogy a kortársnak rendszerint más a szemmértéke. Ki tudja: talán mi is zajosnak és önhittnek tartjuk korunk Petőfijét.

Ungváry persze nem áll meg itt: kiaknázza az „Új Petőfiászban” rejlő lehetőségeket. Az izgága költő nem tudhatja, fáj-e neki a halál, elvégre halhatatlan. A szobor élettelen, de a halhatatlan nagyon is élő. Olyannyira, hogy Sándor értékeli korunk szalámiját: ért hozzá, hiszen az apja mészáros volt. Magáévá teszi a DNS-elméletet is (igaz, a biológiai halhatatlanság igazolására), hiszen ragad rá az új tudás. Lenyűgözi a busz és a villamos, rácsodálkozik a Petőfi Sándor utca táblájára és a régi papír tízforintosra. A Pilvaxban végül lemond a szavalásról, de megint becsapja az ajtót, és – borzalom – Szendrey Júlia helyett jobban bejön neki Keira Knightley. Ám mielőtt átcsusszanna a bulvárhősök, celebek világába, saját szobra alatt mond valami fontosat. Száz éve is azt mondták rá: a Nemzeti dal írója, s száz év múlva is ezt fogják. „Ez a nemzet.” Mégiscsak ravasz dolog a szatíra.

Csontos János