Fotó: MTI/Mohai Balázs
Hirdetés

Erkel Ferenc úgy érezte, az európai kultúra elhalad mellettünk, ha nem jön létre hazánkban is a szimfonikus zenekari élet, ezért a Bécsi Filharmonikusok mintájára 1853-ban megalakította a Budapesti Filmharmóniai Társaságot, amelynek tizennyolc éven át a karnagyaként is tevékenykedett. A formáció eleinte mozgalomként vagy más szóval baráti társaságként működött, hiszen a szabadságharc után a zenekarokra is vonatkozó gyülekezési tilalom volt érvényben, ezért csak a kiegyezés után nyerhettek jogi formát. A tagság kezdetben a Nemzeti Színház zenészeiből, később az Opera muzsikusaiból verbuválódott. Az együttes az első pillanattól hosszú távra tervezett, amit jól illusztrál, hogy Európában elsőként gondolkoztak ötalkalmas bérletsorozatban. A fennmaradt fizetési csekkekből az is jól érzékelhető, Erkel milyen szeretettel gondoskodott zenészeiről: az általa alkotott hierarchikus fizetési struktúrát követi lényegében a mai napig az összes hasonló zenekar. Azt viszont talán még ő sem sejtette, hogy kezdeményezése több mint százötven év múlva is virágzik majd.

Demokratikus működés

Az eltelt évtizedek alatt a Budapesti Filmharmóniai Társaság és a Vigadó történelme is összeforrt. Az épület a zenekar koncertjével nyílt meg 1865-ben, ezen az estén hangzott el először Magyarországon Beethoven kilencedik szimfóniája. 1879-ben szintén itt tartották Brahms második zongoraversenyének világpremierjét, amelyen a szerző is részt vett szólójátékával, később Gustav Mahler szintén a Vigadóban vezényelte az együttest, amikor az első szimfóniáját bemutatta a közönségnek száznegyven évvel ezelőtt.

A zenekar mindenkori tagjainak elkötelezettségét jól érzékelteti, hogy a világháború után a zenészek ingyen, csupán szenvedélyből játszottak, így az általános szegénység alatt sem szakadt meg a fejlődési ív. A jelenlegi elnök, Tóth László szerint éppen ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy a társaság a mai napig aktív.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Tóth László és Dénes István

–  A Magyar Állami Operaház közel kétszázhúsz zenészéből kilencven tagja az együttesnek, mindenkit a művészi tudása alapján választunk ki. Működésünk nagyon demokratikus, bár az ötfős elnökség dönt arról, hogy például melyik darabot játsszuk egy adott koncerten, és ki vezényelje őket, a vezetőség tagjait a muzsikusok titkos szavazással választják, ezenkívül minden kérdésben beleszólási joguk van. És ebben rejlik a hosszú távú siker titka is. Ha valaki a történelem során megpróbálta volna saját kontrollja alá vonni a társaságot, akkor a távozása után valószínűleg szét­esett volna az egész, így viszont ez a közös döntéseken alapuló rendszer és filozófia öröklődik a kezdetek óta.

Megőrizni és gyarapítani

Szintén fontos állomás volt a Budapesti Filharmóniai Társaság életében, amikor megalakulásuk nyolcvanadik évfordulójára Kodály Zoltán kifejezetten a számukra komponálta a Galántai táncokat. Amellett, hogy a zenekar hálásan fogadta a művet, a zeneszerző ajándéka hitvallásukat is árnyalta: a magyar kultúrát nem csupán ápolni kell a nagy klasszikusaink bemutatásával, hanem gyarapítani is, és ezáltal még sok évszázadon át életben tartani. Éppen ezért most, az ünnepi koncert kapcsán felkérték Vajda János zeneszerzőt, akinek kamaraműveit és operáit eddig is nagy szeretettel játszották, hogy írjon erre az alkalomra egy új ünnepi nyitányt. A Kossuth-díjas művész mindig is a tonalitás igényével alkotott, azaz a könnyű befogadhatóságra, a szerethetőségre és a szórakoztatásra törekedett; új művéről Tóth László a világpremier előtt csupán annyit árult el, hogy Rossinira emlékeztető vidám lelkület jellemzi majd. Ez a bemutató hagyományteremtő szándékkal jött létre, a Budapesti Filharmonikus Társaság a jövőben minden esztendőben szeretne rendelni különböző kortárs zeneszerzőktől egy kortárs darabot az évfordulós koncertjeikre.

Dénes István karmester szintén az értékek megőrzését és gyarapítását tekinti az együttes legfontosabb missziójának, nagyon fontosnak tartja, hogy a magyar klasszikus zene kezdeti művei méltó tálalásban hangozzanak el. Magyarország a XIX. században hangszerelés tekintetében kifejezetten le volt maradva a csehekhez vagy a németekhez képest. Ezt a dirigens legelőször a János vitéz operaváltozatában vette észre, ami arra késztette, hogy a szecesszió és a magyar daljáték e gyöngyszemét 1987-ben átdolgozza. Munkája Kerényi Imre rendezésében került színre, és tizenhat éven keresztül játszották. Hasonló attitűdből írta át a mostani ünnepi koncerten is felhangzó Dante-szonátát is Liszt Ferenctől: már főiskolás korában érezte, a darab olyan hatásosan ábrázolja a pokol mélységeit és a paradicsom emelkedettségét, hogy egyszerűen kiált a nagyzenekari előadásért. A zenészek az ilyen esetekben természetesen nem változtatnak a hangokon, a szerző műve szent és sérthetetlen, de a hatvanfős együttes tálalásában a darab jóval színesebbé, dallamában kiteljesedettebbé válik, mintha például szóló zongoraszonátaként hangzana el.

Szokatlan tételek

A jubileumi műsoron kevésbé ismert, ám annál érdekesebb és szokatlanabb tételek is elhangzanak majd. Így Pablo de Sarasate Carmen-fantáziája Kállai Ernő hegedűművész értelmezésében vagy Dohnányi Ernő Változatok egy gyermek­dalra című műve, utóbbi stílszerűen a Hull a pelyhes című örök érvényű dallam nagyzenekari átdolgozása tizenkét variációra. Tóth László ezt azért is nagyon szerette volna műsorra tűzni, mert szerinte Dohnányit, aki negyvenegy éven keresztül a Budapesti Filmharmóniai Társaság elnök karnagyaként is tevékenykedett, manapság nem kezelik méltó rangján. Pedig Bartók és Kodály mellett a XX. századi klasszikus zene harmadik legnagyobb magyar alakja volt, hangszerelés tekintetében Mahler és Brahms mellett a helye. Egyetlen hibája, hogy későn született: Bartók és Kodály szociális érzékenységét kicsiszolta a népzene, a népdalok mélyen átélhető, ősi érzelmeket hordozó világa, Dohnányi, aki klasszikus zenei műveiben gyönyörű romantikus hangzásvilágot teremtett, viszont még feljebb juthatott volna, ha hozzájuk hasonlóan már ifjúkorában találkozik a magyar népi zenei világgal, hazánk kulturális gyökereivel.