Kusza hátterű műkincsperek

Valószínűleg a nemzetközi bírósághoz fordul Herzog Erzsébet örököse, Martha Nierenberg, miután a Fővárosi Ítélőtábla jogerősen nem az ő javára döntött tizenkét értékes festmény ügyében, arra hivatkozva, hogy az amerikai-magyar vagyonmegállapodás keretében az egykori tulajdonosok már részesültek kárpótlásban. Más családoknak még ez sem jutott. A magyar állam érthetően védi a közvagyont, sokan attól is félnek, hogy az egykori családok számára sikert hozó perek egész lavinát indíthatnak el, melynek során kiürülnek a múzeumok.

Az Andrássy-, a Wolfner- és a Hatvany- mellett a Herzog-gyűjtemény az egyik legnagyobb és legismertebb magángyűjtemény volt a XX. század eleji Magyarországon. Az 1934-ben elhunyt Herzog Mór három gyermeke örökölte, köztük Erzsébet, akinek lánya, Martha Nierenberg 1999-ben indított pert a Kincstári Vagyon Igazgatóság (KVI), a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria ellen. Tizenkét képet szeretne visszaszerezni, mintegy másfél milliárd forint értékben, köztük egy-egy Courbet-, Van Dyck- és Lucas Cranach-képet, két-két El Greco- és Munkácsy-festményt, amelyek nyilvánvalóan a közgyűjtemény igen értékes darabjait alkotják.

Az indoklás szerint a bíróság azért döntött az alperes javára, mert Herzog Erzsébet részesült már kárpótlásban, amelyet az 1973-as magyar-amerikai vagyonjogi megállapodás rendezett. Az amerikai állam ugyanis annak idején úriemberként viselkedett: a szocialista államokból emigráltak összeírhatták elhagyott értékeiket, amelyek egy igen kis részét, de kifizette az Egyesült Államok, később a megállapodás keretében Magyarország a követelések egy további részét teljesítette, amivel rendezettnek is tekintette a számlát.

– Mind a három pert elvesztettük, és kétlem, hogy bármelyik jogszerű lett volna – véli Varga Tamás, a Herzog-, Dános- és Hatvany-család ügyvédje. – Herzog Erzsébet összességében körülbelül kétszázezer dollárt kapott az amerikai államtól, ám még egy laikus számára is nyilvánvaló, hogy itt dollármilliókat érő képekről van szó. Ez az összeg a képek értékének tíz százalékát sem fedezi, éppen ezért az 1949-es amerikai törvény kimondja, hogy a kárpótlásban részesülő személy nem veszti el a jogát tulajdonára, illetve a tényleges, teljes kártalanítás megtérítésére. Nem helytálló arra hivatkozni, hogy ezzel a magyar állam tulajdonába kerültek a kérdéses műtárgyak, s igaza tudatában Martha Nierenberg valószínűleg további jogi lépéseket tesz. Egyébként Oroszországban is folyik ilyen tárgyú per, mivel a műkincsek nagy része a Szovjetunióba került annak idején.

Ám az egykori KVI, ma Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. azzal érvel, hogy az amerikai-magyar vagyonjogi megállapodás szövege mindkét fél részéről teljes és végleges rendezést ismert el, amely szerint a kárpótoltak nem jogosultak igényt érvényesíteni Magyarországgal szemben. Ehhez hasonlóan végződött a Dános-ügy is, akik szintén kaptak egykor kárpótlást a vagyonjogi megállapodás keretében, s az ítélet indoklása szerint ezzel elbirtoklás történt. Itt sem kisebb, mint Munkácsy, Szinyei Merse Pál, Székely Bertalan, Rippl-Rónai József, Bernáth Aurél, Csók István, Barabás Miklós és Benczúr Gyula képeiről folyt a vita.

Logikusnak tűnik a feltételezés, hogy a műkincs-ügyekben a kárpótlás ténye a perdöntő, hiszen már a magyar kárpótlási törvény is csak azokra a javakra vonatkozott, amelyek nem estek a korábbi megállapodások körébe, ám ezt a két esetet leszámítva máshol erre nem került sor. Mindegyik per egyedi módon zajlott le a magyar bíróságok útvesztőiben, és a jelenleg zajló ügyekben is ez várható. Talán az az egyetlen, többször előforduló, de okait tekintve rejtélyes vonás, hogy első fokon a perek sokszor a felperesek, vagyis az örökösök számára hoznak sikert, de másodfokon, a Fővárosi Ítélőtáblán vagy a Legfelsőbb Bíróságon az alperes, a magyar állam számára.

Mint a Hatvany-örökösök perében, ahol arra hivatkozva utasították el a keresetet, hogy az ötvenes évek elején Hatvany Alexandra az akkori törvények értelmében jogellenesen hagyta el az országot, elkobozták a vagyonát, ami így a magyar állam tulajdonába került. A szóban forgó négy kép egyike Courbet Birkózók című alkotása. Benkő Ferenc örökösei szintén elkobzás címén nem kaptak meg két Van Dyck-másolatot, így aztán az említett családok közül éppen Herzogék jártak a legjobban, hiszen a kárpótlás mellett a Nemzeti Galéria visszaadta Munkácsy Krisztus mellképe című alkotásának vázlatát is az örökösnek, illetve 1989-ben a Szépművészeti Múzeum adott vissza két képet Herzog Erzsébetnek. Mégis ők az egyetlenek, akik nemzetközi bíróság elé vinnék az ügyet, miközben ez kapja a legnagyobb publicitást is. Erős lobbitevékenység érzékelhető a per hátterében, még Hillary Clinton két levele is nyomást gyakorolhatna az államra, amelyben a szenátor az amerikai-magyar vagyonjogi megállapodásra való hivatkozás méltánytalanságát tárgyalja. A Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. ebben az ügyben azonban nem nyilatkozik.

A magyar állam elsősorban azt igyekszik alátámasztani, hogy a kérdéses műkincsek a tulajdonában vannak, s ezzel lényegében az egykori diktatórikus rendszer már nem hatályos, de érvényben hagyott jogszabályaira hivatkozik. Így arra az 1948-as törvényre, amely szerint a belügyminiszter előterjesztésére a kormány elkobozhatta azok vagyonát, akik jogtalanul elhagyták az országot, továbbá az 1952-es, törvény erejű rendeletre, miszerint a kizsákmányolónak tekintett személyek ingatlanait és ingóságait állami tulajdonba lehetett venni, vagy az 1954-esre, amely azt mondja ki, hogy állami tulajdonba kerülhetnek azok a múzeumban lévő tárgyak, amelyek tulajdonosa ismeretlen vagy engedély nélkül külföldre távozott. Ezekről a jogszabályokról a rendszerváltás után az állam a magyar kárpótlási törvénynyel lényegében elismerte, hogy jogsértőek, és kárvallottjaikat kártalanítani kell, ugyanakkor ezeket a törvényeket nem érvénytelenítették sem hazánkban, sem külföldön, hiszen ennek beláthatatlan következményei volnának. Így aztán a magyar állam hivatkozhat rájuk, mint a történelmi múltunkból eredő sajátos tulajdonszerzési módokra.

Sokan úgy vélik, hogy a Sigray-per sikeres kimenetele fordulópont volt a restitúciós ügyek történetében, ám a Sigray-féle, és az összes többi ügy közötti alapvető különbség, hogy itt nem vitás a tulajdonos kiléte. Sigray Antal hajdan letétbe helyezte a tulajdonában lévő műveket a múzeumoknak, s ez az állapot nem változott azóta, amely tényt a KVI is elismert. A Sigray-leszármazottak nem is a KVI-t, hanem az érintett múzeumokat kezdték perelni, amelyek nem adták ki jogos tulajdonukat. Sigray Antal előzőleg ugyanis nagyon ötletesen és okosan mentette vagyonát a huszadik századtól. Németellenes politikusként előrelátóan, még 1943-ban zálogba tette gyűjteménye egy részét múzeumokban – okosan, mert a Gestapo az elsők közt tartóztatta le. Túlélte a koncentrációs tábort, ám később, a Rákosi-rendszer hajnalán főúri származása miatt ismét célkeresztbe került, így megbízottja a többi anyagot is elhelyezte a múzeumoknál, miután a gróf 1947-ben elhunyt az Egyesült Államokban. Így a műalkotásokon kívül ruhákat, dísztárgyakat, bútorokat is magába foglaló vagyon összesen öt múzeumban kötött ki, amelyből kettő, a keszthelyi Balatoni Múzeum és a Szépművészeti Múzeum visszaadta őket a KVI döntése után, szemben a Nemzeti és az Iparművészeti, illetve a keszthelyi Helikon Kastélymúzeummal.

Ellentétben például a Herzog-gyűjtemény darabjaival, ezen tárgyak nagy része a múzeumok raktárában porosodik, és soha nem voltak bemutatva, leszámítva a keszthelyit, ahol viszont az állandó kiállítás része volt – bár ők számítottak is erre, s már több millió forintot kaptak a kulturális tárcától a gyűjtemény darabjainak pótlására. A múzeumok mégis vonakodtak kiadni a tárgyakat, arra hivatkozva, hogy csak a mindenkori kulturális miniszter töröltetheti őket. Innentől kezdődött az egymásra mutogatás, a múzeumok a miniszterre vártak, míg a kultusztárca tagadta, hogy ilyen kérés érkezett volna a múzeumok részéről.

Az örökösök végül megunták a levelezgetést, s három próbapert indítottak, amelyekből a Nemzeti Múzeum elleni zárult le nemrég. E ponton lett még pikánsabb a történet, mert a jogerős ítélet ellenére az intézmény nem adta ki a kérdéses, Ocskay Johannát ábrázoló festményt, így bírósági végrehajtó kellett kopogtasson a múzeum ajtaján. A hat örökös egyébként a sikeres próbaper után újfent felajánlotta, hogy az anyag 43 százalékát a múzeumoknak ajándékozza, ha a többi tárgyat belátható idő belül visszakapja. Erre harmincnapos határidőt adtak még novemberben, de választ nem kaptak.

Delmár Emil örököseinek igényét hasonlóan helyben hagyta a KVI, s ez esetben a Nemzeti Galéria kiadta a letétbe helyezett műtárgyakat, míg a Vida-ügy lezárásaként 2002-ben egyenesen Görgey Gábor ment a Magyar Nemzeti Galériába, és adta át a tulajdonosoknak Munkácsy Mihály A baba látogatói című festményt három másikkal együtt elődje, Rockenbauer Zoltán döntésének megfelelően. Emellett van néhány meglepő per is, amely szinte logikátlannak, véletlennek tűnik. Ferenc bajor herceg a vagyonmentés egy kalandosabb módját választotta, amikor közeledtek a szovjet csapatok: befalaztatta kincseit, majd emigrált. A több mint 1200 műtárgyra csak 1952-ben találtak rá egy rekonstrukció során a Nádasdy-kastélyban, s a festmények, porcelánok, ezüstneműk a sárvári múzeum gyűjteményébe kerültek. A herceg fiai már 1990 szeptemberében kinyilvánították szándékukat, hogy ismét birtokba vegyék a családi gyűjteményt, s az ügyben illetékes Vas Megyei Önkormányzat hiába próbált egyezkedni, miszerint átadná a tulajdonjogot, ha a rendelkezési jogot megkaphatja a sárvári önkormányzat, ezt az örökösök nem fogadták el. A bíróságon az önkormányzat az elbirtoklással védekezett, mivel az örökösök több mint tíz éven át nem léptek fel a tulajdonosi jogaik érvényesítéséért, ám az ítélet szerint erre csak 1990 után volt lehetőségük, így az ötszáz tételből álló gyűjteményt első fokon nekik ítélték. A Vas Megyei Önkormányzat rejtélyes módon későn adta be fellebbezését, így ez jogerőre emelkedett.

Jelenleg hat család pere van folyamatban. A Fenbach-ügyben például Munkácsy Mihály Falusi iskola című műve az indítvány tárgya a Fővárosi Bíróságon, míg az ugyanott zajló Káldy-ügyben csupa huszadik századi alkotóról van szó. A Blumgrund-, a Czigány- és a Marky-örökösök mellett a többi Sigray-próbaper is zajlik. Lényegében nincs hivatalos adat arról, még hány követelésre kerülhet sor, mert a múzeumok eddig nem mérték fel, mely vagyontárgyaik tulajdonjoga tisztázatlan. Az 1939 és 1945 között vagy 1945 után elkobzott vagy elveszett műkincsek nagy része most is szerte a világon múzeumokban látható, vagy azok raktáriban pihen, s ezek az államok igyekeznek tulajdonukban tartani a közgyűjtemények részévé vált alkotásokat. Jó példa erre Oroszország, ahol rengeteg műtárgy van jogtalanul, s bár a duma Jelcin idején hozott egy erre vonatkozó törvényt, de Putyin elnöksége alatt ezek a folyamatok leálltak.

Fehérváry Krisztina