Barangolás Bartókkal és Móriczcal az ősi idők végtelenségében

A törékeny alkatú, finom idegzetű zenetudós, és az író, akinek tekintetén az ezer éve élt ősök konoksága sugárzik át: Bartók Béla és Móricz Zsigmond. Két egészen különböző karakterű művész, ám egyvalamiben mégis hasonlóak. Ugyanaz az eszmeiség hatja át művészetüket, amely nem más, mint az ősi idők óta jelenvaló népművészet értékeinek megőrzése és művészi továbbörökítése, hiszen mindketten inspirációs, „tiszta forrásra” leltek a folklórban. A Petőfi Irodalmi Múzeum az Ősi idők végtelensége című kiállításán, a népművészet ősi gyökereit felkutató művészeknek állít emléket.

A Petőfi Irodalmi Múzeum nemrég nyílt tárlata érdekes színfoltja az idei Bartók-emlékév eseményeinek. A XX. század elején Bartók Béla és Móricz Zsigmond megújította a modern zenei és prózai nyelvet, hiszen ők értették meg elsőként a magyar népzene és népköltészet értékeit, s engedték, hogy ez az ősi motívumkincs megtermékenyítse művészetüket. Éppen ez az eszmei közösség az, amely a két magyar géniusz művészetének közös pontjait adja, s ennek bemutatására vállalkoztak a tárlat rendezői. A kiállítás ugyanakkor felfogható egyfajta lírai vallomásnak is: fényképekkel, személyes tárgyakkal s a két művész gondolataiból, írásaiból származó idézetekkel, archív felvételekkel és dokumentumfilm-részletekkel hozza közelebb a két, az ősi magyar népművészetet szenvedélyesen kutató művészt. Így láthatók például Móricz jegyzetfüzetei, személyes feljegyzései, még az a bőrcsizma is, amelyben végigbarangolta gyűjtőkörútjain a magyar vidéket. Kiállították a rendezők Bartók fonográfját, kottáit is, és egy 1931-ben kelt levelet, amely a két művész közötti kapcsolatról tanúskodik.

Bartók és Móricz gyűjtőkörútjaikon ismerkedtek az ősi magyar népnyelvvel, s a „csak tiszta forrásból” eszméje járta át művészetüket. Ez a gondolatiság nemcsak azt jelentette, hogy a népművészet alkotásaik inspirációjául szolgált, hanem komoly tudományos munkát is feltételezett. Bartók Béla 1905-től 1936-ig mintegy tízezer dallamot jegyzett le, ám az talán kevésbé köztudott, hogy Móricz 1903 és 1907 között több alkalommal is bejárta szűkebb pátriája, Szatmár vármegye falvait, s ez alatt az idő alatt 21 füzetet írt tele népdalokkal, mesékkel és közmondásokkal, amelyből aztán hosszú évekig muníciót kapott az íráshoz. „Az én egyetemem a vidék” – írta, s ennél találóbban nem is jellemezhette volna azt a többletet, amit e gyűjtőútjain kapott, hiszen gyűjtésének technikája az íróra élete végéig jellemző jegyzetelő módszerben kamatozódott, az utak szépirodalmi haszna pedig novelláiban, regényeiben mutatkozott meg. Móricz rajongásig szerette a vidéket, s az „egyszerű parasztlelket”, amely „egyszerű, bizalmas és őszinte”. „Az ősemberrel lehet találkozni, ősi érzülettel” – írta egy alkalommal a vidéki emberekről.

Bartók és Móricz művészetének azonban nem csupán a gyűjtőmunka a közös pontja. Egyformán hangsúlyozták ugyanis annak fontosságát, hogy nem lehet pusztán önmagában hasznosítani a gyűjtések során fellelt kincseket, hanem meg kell érteni és meg kell tanulni a paraszti gondolkodásformát. Bartók több írásában is hangsúlyozta, hogy a „parasztzenét” kottából nem lehet megismerni, meg kell tanulni a parasztok zenei nyelvét. „(…) miként nyilvánulhat meg a parasztzene hatása a magasabb műzenében? Először is úgy, hogy a parasztdallamot minden változtatás nélkül, vagy csak alig variálva kísérettel látjuk el (…) Az ilyen dolgozatok némi analógiát mutatnak Bach korál-feldolgozásaival… A parasztzene másfajta megnyilvánulási módja ez: a zeneszerző nem használ fel valódi parasztdallamot, hanem maga eszel ki valamilyen parasztdallam imitációt (…), harmadik módon mutatkozhatik a parasztzene hatása a zeneszerző műveiben. Ha tudniillik sem parasztdallamokat, sem parasztdallam-imitációkat nem dolgoz föl a zenéjében, de zenéjéből mégis ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből. Azt lehet mondani ilyenkor: a zeneszerző megtanulta a parasztok zenei nyelvét és rendelkezik vele olyan tökéletes mértékben, amilyen tökéletes mértékben egy költő rendelkezik anyanyelvével” – írta A népzene hatása a mai műzenére című munkájában 1931-ben. Nem véletlen az sem, hogy mindketten igen hamar ráébredtek arra, hogy a népművészet motívumai tágabb földrajzi és időbeli perspektívába állíthatók. Ezért is állította Bartók: „Nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból, csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

(ana)