– A közvetlen felmenői mivel foglalkoztak?

– Dédapám is, nagyapám is a Hunyadiaknál volt jószágigazgató a XIX. században, így kerültek át Somogyba. Apám is ott született már, öt gyerek közül másodikként, ő volt Vásony Sándor. A veszprémi piaristákhoz járt, mert az volt a legközelebbi jó iskola, a katonaidejét pedig Pécsett töltötte le a 19-es honvéd gyalogezrednél. Később a Kereskedelmi Akadémiát végezte el Budapesten, az Alkotmány utcában és az Első Magyar Általános Biztosítótársaságnak lett tisztviselője. Nagyon jól ismerte a vidéki birtokos családokat, az ő körükben szerzett biztosításokat, ami jól jövedelmező, tisztes állásnak számított. 1912-ben ismerkedett meg édesanyámmal, aki angol lány volt. Az ő családjáról annyit, hogy egy nyolcgyermekes, dél-angliai birtokos család. Angliában csak az első gyermek örökölt, így a többi szanaszét próbált szerencsét a világban, ezért is tudtak egy világbirodalmat fölépíteni. Anyám a nővére hívására jött Magyarországra a XIX. század utolsó évtizedében. A jómódú családoknál szokás volt, hogy a gyermekeket különböző nyelvekre tanították. Az ugye közismert, hogy iskolában alig lehet nyelvet tanulni, ezért a legtöbb helyen volt egy angol, egy francia és egy német kisasszony, akik együtt éltek a családdal mint vendégek, az utazásaikra is elkísérték őket és foglalkoztak a gyerekekkel. Anyám a legkülönbözőbb birtokos családoknál volt így vendég, az Andrássyaknál, a Károlyiaknál és a felvidéki utazgatásaik során összeismerkedett Putnoky Móriczcal, aki Gömör megye főispánja lett, később a putnoki kerület képviselője. Nagyon sokat volt velük, a telet általában Pesten töltötték és így egy társaságban ismerkedtek össze édesapámmal. 1914-ben kitört az első világháború, én a következő évben születtem, és édesapámat behívták a pécsi ezredéhez mint tartalékos főhadnagyot. Az egész egységet a Balkánra vezényelték. Éppen akkor fejlesztettek ki egy új fegyvernemet, a géppuskásokat, oda osztották be. Négy évet húzott le a balkáni fronton, mondanom sem kell, hogy ez milyen hatással volt az egészségére. Már 1914 őszének végén tífuszt kapott.

– Milyen nyelven tanult meg először?

– Az első években csak angolul beszéltem, hiszen édesanyám nem nagyon tudott magyarul. Mindig szívesen vették tőle, hogy angolul beszél, mindenki boldog volt, ha ingyen nyelvórát vehetett tőle társalgás közben. A környezetünk pedig, a budai középosztálybeli családok németül is jól beszéltek, bevett szokás volt a társaságban, hogy ezen a nyelven érintkeztek. Tehát odahaza mindig angol szót hallottam, ha pedig barátnői jöttek, akkor németet. Magyar szót csak a személyzet vagy a barátaim, a pajtásaim körében hallottam. Természetesen, amikor édesapám hazajött a frontról, vele magyarul beszéltem. Érdekes, hogy a gyerek ösztönösen érzi, hogy kivel milyen nyelven kell beszélnie, nem keveri össze. Emlékszem, hogy 4-5 éves fejjel, ha valaki angolul szólt hozzám, annak angolul válaszoltam, aki németül, annak úgy, és aki magyarul, azzal magyarul beszéltem, semmiféle gondot nem okozott ez.

– A háború után hogyan folyt tovább az életük?

– Tizenkilencben jött az úgynevezett kommün. Édesapám a betegségére hivatkozva elment gyorsan Hévízre gyógyulni, hogy ne kelljen szolgálatot teljesítenie a vörösöknél. Mikor aztán Horthy leverte ezt a százvalahány napos lázadást és bevonult Budapestre, ott voltunk a Gellért téren, ahol egy fogadóbizottság várta őt. Nagyon sok ismert ember vette körül a teret, mi is ott álltunk édesanyámmal, emlékszem, egy szép matrózruha volt rajtam, merthogy Angliában minden gyereket matrózruhában járattak és mi is kaptuk ezeket édesanyám családjától. A fővezér – akkor még ez volt a címe – sok ismerősét üdvözölte, kezet fogott velük és a tömegben meglátott engem mint matrózruhás gyereket. Az altengernagyi szíve megdobbant, odalépett hozzám. Mondták, hogy tisztelegjek, ő is tisztelgett, szólt néhány szót, és megveregette az arcomat. Ez volt az első találkozásom vele, később még hétszer találkoztunk személyesen, egyszer akkor, amikor `34-ben vitézzé avatott. Horthy nagyon közvetlen modorú ember volt, és súlyt fektetett arra, hogy ne távolságot tartson, hanem kapcsolatot teremtsen, amit nagyon könnyen tehetett, mert barátságos és szerény volt. A húszas években több járvány is pusztított az országban, és az egyik diftériajárványban a húgom, Pálma meghalt. Én is megbetegedtem, mind a két fülemet lékelni kellett, egy kiváló budapesti tanár végezte a műtétet, ezzel megmentette az életemet, de a bal fülemre így sem hallok. 1924-ben édesapám már nagyon rosszul volt, de még be tudott íratni Gödöllőre, a premontreiekhez. Ők akkor indultak, ez volt az első tanévük, egy gyönyörű épületet építettek, ami aztán később, a proletárdiktatúra alatt főiskola lett. Még az év őszén meg is halt, édesanyám pedig már nem tudta sokáig fedezni a tandíjat, ezért a harmadikból kivett, így kezdtem el Budára járni, a Werbőczybe, ami a legjobb állami gimnáziumnak számított akkor. A nyaraimat mindig keresztapámnál, Putnoki Móricznál töltöttem keleméri birtokukon – ez odaát van a megszállt Felvidéken, talán 8-900 holdas lehetett. A francia nyelvvel az ötödik gimnáziumtól ismerkedtem, nagyon szívesen és gyorsan megtanultam, szinte egy év alatt, mert akkoriban az volt a szokás, hogy ha az asztalnál valami olyat beszéltek, ami nem a gyerekre tartozott, idegen nyelvet használtak. Az én nyelvtudásom miatt nálunk a franciát. Engem mindig izgatott, mit beszélhetnek, ezért tanultam meg ilyen hamar.

– Miért lett banktisztviselő, ha jogi pályára készült?

– 1932-ben érettségiztem, és a budapesti tudományegyetem jogi karára iratkoztam be. Hogy édesanyámnak ne legyek anyagilag terhére, állás után néztünk. Egy jó barátunk, a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatója ígért helyet, de ehhez nem jogi ismeretekre volt szükség, hanem a Kereskedelmi Akadémia elvégzésére és banki vizsgára. Így az akadémiára párhuzamosan jártam a joggal, sikerült letennem a bankvizsgát is, tizenkilenc évesen lettem banktisztviselő. A jogon a harmadik-negyedik évet már munkaviszony mellett végeztem. Az Anschluss napján avattak doktorrá, most ősszel fogják átadni a vasdiplomát.

– Mennyit keresett akkoriban egy bankfiú?

– A kezdő fizetésemből egy józsefvárosi vendéglőben száz menüt meg tudtam volna venni – számoljuk át ezt mostani viszonyokra: százötvenezer nettó. Ráadásul ezt tizenötször adták egy évben, tudniillik az éves közgyűléskor is megkapta az ember, őszi segélyként is, hogy tüzelőt, ruhát tudjon venni, vagy a gyerekek beiskolázását megkönnyítse és végül karácsonykor. Éltem tehát a pesti jurátusok életét; közösen elnököltünk az Országos Széchenyi Szövetségben Fábry Sándorral. Ez a név biztosan mond valamit: a tévéből ismert Fábry Sanyinak az apja. Piarista diák volt, vele és még néhány barátunkkal együtt vezettük a szövetséget, az akkor legismertebb és legrangosabb budapesti diákegyesületet. Mi rendeztük a Széchenyi Bált, ami rangos társadalmi eseménynek számított, az öt-hat elitbál egyike volt. Olyan emberek vettek rajta részt, mint például a későbbi albán királyné, aki magyar grófnő volt vagy például Anna királyi hercegasszony. Azt a társadalmi életet, aminek ezek a bálok szinte a kivonatai voltak, megírtam egy könyvben, itt van a kézirata a számítógépemben, a címe Bank(ár)ok, bálok, besúgók és balsors. A IV. Károly 1916-os koronázásától a forint bevezetéséig tartó 30 évet írom le, társadalomtörténeti szempontból is érdekes munka lesz, ha megjelenik. Úgy beszélek arról a világról, ahogyan én megéltem. A harmincas években részt vettem a Magyar Külügyi Társaság Ifjúsági Csoportjának létrehozásában, ami a diplomata- és debatterképzés (ezt a szót talán tárgyalónak fordíthatnánk) hátteréül szolgált, nagyon rangos előadók látogattak el oda, és mondhatom, a budapesti társaság krémje tartozott a tagságba.

– Hogyan lett bankfiúból cégvezető?

– Négy év fiókszolgálat után nagyot változott a sorsom. Tudni kell, hogy egy bankon belül fiókban dolgozni olyan, mint a gyarmati szolgálat, hiszen nem a szép központban van az ember, nagyon erősen kell dolgozni, viszont mindent meg lehet tanulni. A sorsom változását az eredményezte, hogy Fabinyi Tibor pénzügyminiszter, korábban kereskedelmi miniszter a Hitelbank elnöki székébe került, mert nem értett egyet a hadiipart fejleszteni kívánó Győri programmal. Túlméretezettnek találta, úgy érezte, a magyar gazdaság nem elég erős ehhez. Szeretett volna maga mellé még egy titkárt, aki jogász, jó fellépésű, nyelveket tud és kitűnő banki háttere van. Engem is jelöltek, és egy alapos beszélgetés után megkaptam az állást, ami óriási ugrás volt, hiszen a titkárság a bank vezérkarának erődje volt. Ebben a beosztásomban Magyarország politikai, gazdasági életének legjelentősebb szereplőit ismerhettem meg, továbbá az ország legjelentősebb konszernjének teljes működését. Gazdám a legbefolyásosabb emberek közé tartozott, titkos tanácsos volt és felsőházi tag. Évek múltán egyszer azt mondta, titkárból nem lehet valaki bankigazgató, úgyhogy meg kell tanulnom a vállalatvezetést. Áthelyeztetett a megfelelő osztályra, ahol olyan kitűnő képzés folyt, hogy még a hadsereg is küldött oda embereket, mert a mi ellenőrzési rendszerünk olyan jól működött, hogy a felderítőiket ott képeztették ki. 1943 elején a bankunk a GYOSZ-szal és a Kereskedelmi Bankkal egy hadianyag-ellátást szolgáló szindikátust hozott létre, ahová kellett egy képviselő, kitűnő állás volt, jó fizetéssel, így folytam bele még a magyar hadianyag-ellátásba is, ezért a katonaság alól felmentésem volt. Később a Magyar Általános Bank aligazgatója lettem. Ez volt akkor a legnagyobb külkereskedelmi bank, a Magyar Általános Hitelbank egyik leányvállalataként működött. 1944-ben az orosz csapatok körülvették a fővárost. Hindy altábornagy, aki Budapest védelmére volt rendelve, a Hitelbank székházában ütötte föl a főhadiszállását, mielőtt az alagútba költözött. Engem melléje rendeltek a bank részéről, mivel nagyon sok közös dolgunk volt, például az ellátás és a biztonság megszervezése. Nagyon jól ismertem már korábbról, volt is tőle egy névjegyem még alezredes korából, amit aztán az ötvenes években egy házkutatás során elvittek. Akkoriban úgy járt ki-be a lakásomba az állambiztonság, mint a huzat. Sokszor úgy jöttek, hogy nem is volt itthon senki, elmentünk dolgozni, a gyerekek iskolában voltak, és csak apróbb jelekből vettem észre, mikor hazajöttem, hogy valaki járt a lakásban. Sok minden eltűnt, amit csak évek múlva vettem észre, hiszen az ember nem csinál mindennap leltárt. Egyszer éjszaka csöngettek, ott álltak hárman, rám fogták a fegyvert, hogy nyissam ki az ajtót. A társbérlőnk személyzetéből egy nőt kerestek. Nem is láttuk többet. Mint kiderült, azért, mert egy dunai hajóúton Visegrádtól Budapestig az egyik utassal társalgott, akit később mint kémet letartóztattak.

– Az ostromot hogyan vészelték át?

– A családomat beköltöztettem egy úgynevezett vöröskeresztes házba `44 karácsonya előtt, így sikerült. Ennek előzményeként el kell mondjam, hogy tagja voltam annak a válságstábnak, amelyet azért hozott létre a bank, hogy az alkalmazottait, akik `44-ben veszélyben voltak az üldöztetés miatt, biztonságba helyezze, a fizetésüket eljuttassa hozzájuk, a családjukról gondoskodjon. Ezért például taxijegyem is volt `44-ben, hiszen akkor taxit csak jegyre lehetett igénybe venni, olyan kevés volt a benzin. Bejáratos voltam a svájci követségre is, ahol ezeknek az embereknek az érdekeit is képviselték, többek közt a követséget is mi élelmeztük, mert nem volt mit enniük. Az ostrom során ötször menekültem meg a haláltól, mindannyiszor hajszálon múlott az életem. Amikor `45-ben indult volna az élet, rájöttünk, hogy az oroszok kirabolták a bankot, mindent elvittek, ami ott érték volt. Érdekes módon a cégnél ki mertek nekem adni egy igazolást `45 nyarán, hogy az értékeket egy orosz tiszti bizottság elvitte, ma is megvan a papírom. Ezután a Magyar Általános Árucsere-forgalmi Kft.-hez kerültem, ami a legnagyobb külkereskedelmi bank szerepét töltötte be akkor, de végig az eredeti bankom alkalmazottja voltam. Ezt 1948-ban államosították, és engem mint a legfiatalabb cégvezetőt nyugdíjaztak, magyarán kirúgtak ötvenedmagammal. Nagyon szép sajtót is kaptunk a kommunistáktól, most is megvan a cikk. A kirúgásom után üzletelgettem, de aztán még rosszabb idők következtek. Meg kell még említenem, hogy 1945-ben a Benczúr utcai négyszobás lakásomból kilakoltattak az oroszok.

– Kellett a lakás a tábornokoknak?

– Úgy van, nagyon jól tudod, úgyhogy pár hónapig kerestünk lakást négy szobányi bútorral, négy gyerekkel és a lábatörött édesanyjukkal. Negyvennyolc órát adtak, hogy elmenjünk. Bejött kérlek szépen az orosz a második napon, és amikor látta, hogy még nem pakolunk, fölnézett a szép csillárra, és azt mondta, oda fog lógatni a helyére, ha nem megyünk el időben. Így ment. Volt pofája ezt mondani. Vorosilovnak arra volt a szállása, ezért a környéken több házat kiürítettek az embereinek. Baráti összeköttetés révén találtunk végül lakást a Gellért Szálló közelében. Aztán jött a Rákosi-terror, úgyhogy eleinte még csak tudtak segíteni barátok, kollégák, korábbi lekötelezettek, de végül már nem mehettem sehova, annyira osztályidegennek számítottam. El kellett menjek fizikai munkát végezni. Már volt négy gyerekem, három fiam és egy lányom, őket nevelni kellett, és ez akkoriban a legnagyobb nehézségek árán folyt. Az iskoláztatásuk is gondot okozott, komoly összeköttetések kellettek, hogy sikerüljön őket gimnáziumba íratni. A gyerekek nevelése azért is volt nehéz, mert nagy volt az ellentét az iskolában tanultak és az otthon hallottak között. Mi vallásosan neveltük őket és magyar szellemben, de nem állítottuk élére a kérdést. Lassanként vontuk be őket a házkörüli munkákba is, amikor egy-egy gyerek tízéves lett, mindig azt mondtam neki, hogy édes fiam, te már elég idős vagy, most már kezdd el fölhordani a fát a pincéből, ne apádnak kelljen. Amikor a következő tízéves lett, azt mondtam, te már elég idős vagy, ha jön a jeges, lent várjad és hozd föl a jeget, ne nekem kelljen, amikor a lány tízéves lett, azt mondtam, te már elég idős vagy, segítesz édesanyádnak mosogatni a konyhában. Hogy ez milyen jó nevelési elvnek bizonyult, mutatja, hogy visszakaptam később a gyerekeimtől. Mikor 80 éves lettem, megjelentek nálam azzal, hogy papa, most már elég idős vagy, itt az ideje, hogy megtanuld kezelni a számítógépet. Küldtek ide egyet nyomtatóval, megtanultam a kezelését, ma már az egész levelezésemet ennek segítségével végzem, a könyveimet is ezzel írom, nagyon megszerettem, kitűnő dolognak tartom, pihent agyú ember volt, aki ezt kitalálta.

– Meddig végzett fizikai munkát?

– 1957-ig tartott, amikor is óriási változás jött az életemben, mert hirtelen keresni kezdték a nyelvtanárokat. Addig, ha valaki nyugati nyelvet beszélt, az legalábbis gyanús volt, `57 után pedig kellett a külkereskedelemnek és az idegenforgalomnak a szakember, a kádereket is utaztatni akarták. Senki nem beszélt nyelvet, tanítani sem tudta senki, úgyhogy két kézzel kaptak utánam. Negyven évig tanítottam, az unokáimat még most is tanítgatom, volt tanítványaimnak is sokszor tanácsokkal segítségére vagyok. Nagyon kényelmes, jól fizetett foglalkozás volt ez, sztártanárként dolgoztam Budapesten négy évtizedet. Aztán elkövetkezett a köpönyegváltás – én csak így hívom -, megalakultak a kamarák, az Igazságügyi Szakértői Kamarának ma is tagja vagyok. Négy évig az Országos Etikai Fellebbviteli Tanács elnöke voltam, én írtam meg az Etikai kódex első fogalmazványát, ez volt a tárgyalási alap. 1989-ben, amikor a társasági törvény lehetővé tette a részvénytársaságok alakítását, senki nem tudta, hogyan kell egy rt.-nek működnie, felkértek, hogy írjak egy kis füzetet A felügyelőbizottságok ügyrendje és felelőssége a részvénytársaságokban címmel. Első könyvem egyébként 1940-ben Finnország gazdaságáról jelent meg, pontosabban társszerzője voltam, gróf Teleki Pál megtisztelt azzal, hogy másokkal együtt bevett a szerzők közé, ha megnézed ezt a névsort, több kivégzett is van köztük.