Versek, képek, performanszok

– Az Idővitorlát összegyűjtött versei töltik meg, amelyekről a szintén költő, újságíró Bíró Tímea így fogalmaz: „Aki Ladik Katalint olvas, az a csontjaival fogadja be a költészetet.” Vagyis költeményei befogadásához minden érzékszervünkre szükség van. Nemcsak halljuk, de látjuk, ízleljük, és „olvasásuk közben érezzük a különféle illatokat, kitapinthatóvá válik a fájdalom, az eufória”. Honnan ered verseinek ez az összetettsége?

– Éppen hatvan évvel ezelőtt, vagyis 1962-ben kezdtem el verseket írni, de már akkor azt mondták róluk, hogy nagyon képiek, sok bennük a látvány. Ez talán elsősorban annak köszönhető, hogy az életemben mindig is nagyon nagy szerepe volt a színeknek és a tárgyaknak. Nálam a tárgyak élnek és éreznek, beszélnek helyettem, míg a színek mindig valamilyen érzelmet és hangulatot fejeznek ki. Teljességgel élem meg a költészetet, és csak akkor vagyok hiteles, ha a verseimen keresztül a valóban átélt élményeimet közvetítem a külvilág felé.

– A hitelesség elengedhetetlen?

– Nemcsak a költészetben, a magánéletben is. Ez nálam etikai dolog. A hitelesség az, amikor az író, a művész alkotás közben nem is gondol az olvasóra, a befogadóra. A lényeg nem az, hogy más mit szól hozzá, hanem, hogy elégedett legyek vele. Elsősorban önmagam vagyok a mérce, hogy merem-e vállalni, vagy sem. Ezért van, hogy az írásaimat olykor hónapokra is félrerakom, nem adom le. Így, amikor újra előveszem, már látom, hogy vállalhatók, vagy sem. Onnan lehet tudni, hogy hiteles egy vers, ha több évtized után is él, ugyanúgy olvassák, értik és érzik. A művészet számomra lételem. Olyan, mint a ki-be lélegzés, adni és kapni. Már kisgyerekként sem csak befogadó voltam, hanem rögtön alkotással válaszoltam: színdarabokat, szerepjátékokat játszottam, amelyek máig is megmaradtak.

– A kisgyerek a rímes versekkel találkozik először. Próbálkozott ön is a rímekkel?

– Hogyne. Azonban vadóc voltam, nem bírtam a kötöttséget, nem akartam a formával túl sokat törődni. Éppen ezért 14 éves koromban abbahagytam a versírást, majd húszévesen kezdtem újra.

– Annak ellenére, hogy már nagyon fiatalon is művésznek készült, egy ideig banktisztviselőként dolgozott. Vagyis egy jól fizető polgári állást hagyott ott előbb a színészet, majd a költészet kedvéért. Miért volt szüksége erre a kitérőre?

– Fiatalon, azaz 15-16 évesen nem tudtam eldönteni, elég tehetséges vagyok-e. Mivel nem akartam középszerű lenni, időt adtam magamnak. Ezért végeztem el egy közgazdasági technikumot és dolgoztam banktisztviselőként húszéves koromig. Akkor azonban már elég érett voltam egy radikális változáshoz, ráadásul időközben rájöttem, hogy nem érdekel a pénz, így úgy döntöttem, művész leszek.

– A versírás, amit 14 évesen abbahagyott, hogyan vált újra a mindennapjai részévé?

– Először József Attila versei jelentettek felszabadító élményt, éreztem, hogy ez az a költői világ, amelyet szeretnék! De húszéves koromig nem mertem. Majd az bátorított fel, hogy az újvidéki Symposion mellékletében rendszeresen találkoztam kortárs fiatal költők olyan verseivel, amelyek rádöbbentettek, hogy akár én is írhattam volna őket! Ekkor döntenem kellett: a hivatalnoki kényelmes, ugyanakkor egzisztenciálisan biztos életet választom, vagy anyagilag ugyan szűkösebben, de a teljes életet élem, úgy, hogy az életem maga művészet legyen? Utóbbit választottam. A színjátszás volt az egyedüli fizető foglalkozás, amely a legközelebb állt a művészethez és az irodalomhoz. Színésznőként állandó státuszba kerültem előbb a rádióba, majd, amikor 1974-ben megalakult, az Újvidéki Színházba.

– Elsősorban költőnek tartja magát, és vallja, hogy minden a költészetből indul ki. De mi a helyzet a performanszokkal és a képzőművészettel?

– Azt hiszem, az a multikulturális környezet, az a többnyelvűség, amiben egészen ötvenéves koromig éltem, ráébresztett, hogy akkor válhatok teljessé, ha a más anyanyelvűek számára is közvetíteni tudom a költői mondanivalómat. Mivel kezdettől fogva magyar nyelven írok, tisztában voltam vele, hogy a verseimet nem fogják lefordítani, sem szerbre, sem más nyelvre. Ráadásul a 90-es évek elejéig a politikai helyzet miatt minket, vajdasági művészeket kitagadtak az anyaországból is. A magyar egyetemeken elrettentő példaként tanították verseimet, így nem is reméltem, hogy publikálhatok bármikor is Magyarországon. Felfedeztem ugyanakkor, hogy a verseimben már a kezdetekkor is ott voltak a performansz lehetőségei, annak forgatókönyvei. Így ebben a nyelvileg bezárt területen, jugoszláviai magyarként úgy éreztem, hogy a performansz és a hangköltészet a lehetőség arra, hogy mégiscsak tudjak valamit közvetíteni a költői mondanivalómból. Ezért lettek a performanszok költői performanszok, és ekkor, a 70-es években kezdtem el képzőművészettel is foglalkozni. Úgy, hogy ezek az képzőművészeti alkotások egyúttal grafikai partitúraként is szolgáltak, azokat le is énekeltem egy-egy kiállításom megnyitóján. Vagyis, a többnyelvűség hozta, hogy már a kezdetektől több művészeti ágat használtam az önkifejezésre.

– Alkotásai a hazai múzeumok mellett ma már ott vannak a világ legrangosabb múzeumaiban, így például a londoni Tate Modernben vagy a New York-i MoMa-ban. De hogy kerültek oda? Ráadásul úgy, hogy ön közben már Magyarországon élt, és továbbra is a költőnek tartotta magát.

– 2005 környékén a nemzetközi múzeumi világ egyszer csak ráébredt, hogy a közép-kelet-európai régió számukra fehér folt, merthogy eddig egyáltalán nem foglalkoztak vele. Elkezdték tehát tanulmányozni a volt szocialista blokk művészetét, így rám mint jugoszláv művészre figyeltek fel, hiszen a 60-as, 70-es években még ott készítettem a munkáimat.

– Egyszer csak csörgött a telefon?

– Pontosan. Egy zágrábi kurátoron keresztül jutottak el hozzám, és amellett, hogy alkotásaimat a szocializmus alatt készítettem, külön pozitívum volt, hogy mindezt nőként. Amint az első múzeum vásárolt tőlem műveket, abban a pillanatban megtudta a többi is. Beindult a láncreakció, egymás után kerestek fel a nagy európai múzeumok.

– És megtalálták a feministák is, akik egyből a zászlajukra tűzték…

– Valahogy így. Bár nem voltam aktivista, egyszerűen a média érdeklődésének központjába kerültem műveimmel, performanszaimmal és úgy általában a személyemmel. A feministáknak pedig pont egy ilyen nőre volt szükségük! Holott ugyanúgy, mint bármely nőnek, nekem is meg kellett vívnom a mindennapi csatáimat otthon és a munkahelyemen egy­aránt. Ma már bizonyos értelemben könnyebb a helyzet, megnyíltak a publikálási lehetőségek, ugyanakkor a nőket a család és a karrier még mindig nehéz választás elé állítja. De talán ebből a szempontból is rendhagyó vagyok, hiszen mind a kettőt végigcsináltam. Ez azt is jelentette, hogy nem lehettem szabad művész, mindig kellett legyen egy állandó munkaviszonyom, amiből fent tudjuk tartani magunkat, hiszen egyedül neveltem a gyermekemet.

– Idén októberben ünnepli nyolcvanadik születésnapját, így mintegy születésnapi ajándékként hamarosan újabb kötete jelenik meg Béranya címmel a Parnasszus kiadónál. Nőként mennyire izgatja az életkor, az öregedés?

– Gondom nem volt soha a korommal, nem is lepleztem. Úgy éreztem, hogy negyven éves koromban voltam igazi nő, gátlások nélkül. Nem érdekeltek már a vélemények, a karrierem is ekkor volt a csúcson. A nyolcvanat érzem, de a környezetem nem figyel rá, kortalannak éreznek. Én magam is elcsodálkozom, hiszen a családomból senki nem volt hosszú életű, a szüleim is korán meghaltak.

– Van valami, amit, ha újrakezdhetné, ma másként csinálna?

– Nem élném újra az életemet, nagyon küzdelmes volt. Ugyanígy nem. Biztosan kihagynám a felesleges embereket, akikre rengeteg időt, energiát pazaroltam. Ám ha választhatnék, nem reinkarnálódnék, inkább megpihennék, és lebegnék egy kicsit az éterben.