– Ki Korbes Mihály Áron? Mitől ennyire izgalmas már a bemutató előtt az ő személye?

– Ő a darab főszereplője. Egy író. Nobel-díjas, aki a piramis csúcsán áll, s abszolút mértékben köztiszteletnek örvend, minden gyilkossága alól erkölcsi felmentést kap. Díjazott regényei ugyanis megtörtént gyilkosságok pontos leírásai, melyeket maga követett el. Nem lehetett szándékomban ezt a darabot, illetve hangjátékot azért megrendezni, mert a Nobel-díj odaítélése miatt aktuálisnak éreztem, hiszen már az elmúlt évben, kora tavasszal bekerült a Madách műsortervébe. De ha 2002 tavaszán sejtettem volna, hogy lesz egy Nobel-díjas magyar írónk, akkor sem döntöttem volna másként. Engem ebben a darabban nem a Nobel-díjas író személye fogott meg, nem is erről szól a mű. Felesleges ebből politikai ügyet kreálni, ahogy egyesek tenni akarták. Magyarázkodni sem akarok, meg kell nézni az előadást, és utána lehet kérdéseket feltenni. Addig azonban, amíg egy újságíró nincs tisztában azzal, hogy Dürrenmatt milyen nemzetiségű volt, és nem tud semmit a darabról, sőt a dürrenmatti krimiszerűséget kéri számon vagy a politikai aktualitásait fejtegeti, és addig erőlködik, míg azt nem hallja, amit ő maga akar, addig a kérdései egyszerű provokációk, amelyekkel nem vagyok hajlandó foglalkozni.

– Miért választotta mégis ezt a Dürrenmatt-novella-hangjátékot?

– Jó néhány remekmű fekszik a könyvtárak polcain, a színházak pedig ugyanazokat a darabokat rágják újra és újra. Szerintem zseniális írás, megfogott, és úgy éreztem, van lehetőség a színpadra alkalmazásban. A hangjáték változatban egyébként Gálvölgyi János kollégám kölcsönözte a Látogatónak hangját. Aki ismeri az írást, rajong érte. Engem a társadalomkritika, az irónia fogott meg Dürrenmatt történetében, amelybe magát írta bele. Megdöbbentett az a fajta mindennapisága, amelyet napjaink valóságshow-jában tapasztalunk, pedig az eredeti írás 1968-ban született. Dürrenmatt nem tudhatta, hogy 2003-ban a valóságshow-k ennyire beférkőznek a hétköznapjainkba, és mégis mennyi erre vonatkozó mondata van. Időszerűnek éreztem színpadra alkalmazni, bemutatni a hangjátékot. Szándékosan kerülöm az aktualizálás szót, mert nem vagyok híve annak, ha a szereplők direkt formában „kiszólnak” a színpadról.

– Mégis elhangzik egy-két olyan kifejezés, amelyet Dürrenmatt nem írhatott, nem úgy írhatott bele a párbeszédekbe. Való világ, euró…

– Természetesen számos helyen beleírtam a szövegbe, de ezt minden átdolgozó megteszi. Csodálkozni fog. A való világ benne volt, talán a mondatkörnyezetet egészítettem ki. Tény, hogy Fáy Árpád fordítását néhol a mai kifejezésmódhoz igazítottam, ahol ezt a gondolat, a szöveg gördülékenysége megkívánta. Az átdolgozást az is indokolta, hogy a hangjátékból mind ez idáig nem született színpadi változat. Egyszerűen mások a formai követelmények: kevesebb leíró részre, több dialógusra van szükség a színpadon. Azáltal, hogy a dialógusokat kiegészítettem, egyes helyeken átírtam, de Dürrenmatt probléma körüli keresgélését, boncolgatását nem változtattam, hanem századunkat figyelembe véve közelebb hoztam a mai közönséghez. Úgy éreztem, a szituációk megkövetelik a bővítéseket, mind a Látogató, mind az Író részéről, és a Titkár szerepét is hangsúlyosabbnak éreztem, a Hoteldirektort viszont kihúztam.

– Melyek azok a társadalomkritikai megfogalmazások, amelyek a ma emberéhez, emberéről szólnak?

– A Látogató mondja azt a fontos és csodálatos mondatot, amikor az Író már bevallotta 22 regényének 22 valós gyilkosságát, hogy „az emberiség a szépre vágyik”. Ezt a gondolatot kibővítettem azzal, hogy az emberiség nemcsak a szépre, hanem a reményre, új művészi formákra és az értékekre szomjazik, s azokért küzd. Az Író szerint ez baromság, az emberiség tudja, hogy mindez nem az ismereteken múlik, ha így lenne, már rég megmenekült volna. Az emberek elvesztették reményüket a tehetetlenségük miatt. Ebben a reménytelenségben csak a gyönyör hajhászásának élnek. Egyre inkább a pillanat gyönyöréért, a brutalitásért rajonganak, és arra szomjaznak. Az Istenbe vetett hitük sem fontos. Ezért médiumokat keresnek, a tömegek megbízásából bizonyos emberek különböző dolgokat hirdetnek, és az a „művészet kábítószerré válik, a megvalósíthatatlan élet szimbólumává”. A szerelem, a kaland, a szépség, a titok már csak az irodalomban található meg. Azért mutatkozik olyan nagy érdeklődés az önéletírások, a naplók iránt, mert a bűn az, ami vonzza az embereket. Azok a témák sikeresek, amelyek a bűnnel, a bűntudattal kapcsolatosak. Sok igazság hangzik el az előadásban, a művészet minden ágát érintve: egy író hogyan válik igazán híressé, mit követel tőle a világ, mi eladható a művészetből, mi nem.

– Rendezett már krimit?

– Nem, de a televíziókból naponta halljuk a rémesebbnél rémesebb történeteket; már születtek bűnügyi jegyzőkönyvekre épülő műsorok, amelyekért rajong a közönség. Maga az izgalom, a vérszag benne van a levegőben. Erről szól az előadás egy része. Az élő zene, a négy szaxofon hangja pedig segít a feszültség növelésében. Próbáltam kevésbé triviális módon beilleszteni a zenét, mintsem hogy minden szereplőnek legyen külön dallama. A zenészek egyenértékű játékosokként vannak jelen. A zene a gondolatok, az érzelmek, lelkiállapotok kifejezője, ahol kevés a szó, még fokozza a zene. Van ezenkívül még egy dramaturgiai szerepe a zenei elemeknek: az egy óra tíz perces előadás tömény, erős, elgondolkodtató, néha muszáj a szövegzuhatagot zenével feloldani.

– Van létjogosultsága a musicaleket, könnyed vígjátékokat repertoáron tartó Madách Színházban egy művészetek értékéről, eladhatóságáról szóló darab bemutatásának?

– Feltétlenül. Naivan hiszek abban, hogy minden olyan előadásnak, amely megérinti a nézőt, amely katartikus pillanatokat szerez a közönségnek, van létjogosultsága. Hiszem, hogy a világ azt kapja tőlem, amit adok neki, a néző azt nézi, amit nyújtunk neki. Tény és való, a Madách Színház kinevelt egy olyan közönséget, amely talán egy kicsit a könnyedebb műfaj felé orientálódik. A Stúdiót és a Tolnay Szalont az átadás óta megtartotta arra, hogy kisebb nézőszámban, de a másféle műfajt kedvelők is el tudjanak jönni. Biztos könnyebb dolgom lett volna a 60-as, 70-es évek Madách Színházában ezzel az előadással. De hinni kell abban, hogy amit csinálok és értékesnek vélek, eljut az emberekhez. Erről a színpadról is.