– Hogyan kapcsolódik ez a terület a családhoz?

– Ez az egyetlen olyan területünk, amelyik legalább száz évre visszamenőleg vesztergombi birtok. Ebből látszik, hogy az elődeink szőlőtermesztéssel is foglalkoztak. Jeles területe ez Szekszárdnak, természetesen abban az időben nem kékfrankos termett benne, mert ez a fajta akkor még nem terjedt el Magyarországon, hanem kadarka. Az 1700-as évek óta él itt a családunk, és foglalkozik mezőgazdasággal, főleg szántóföldi növénytermesztéssel, hiszen itt vagyunk a Sárköz tőszomszédságában, az ország egyik legjobb gabonatermő területén. És ha már gabona termett, óhatatlanul megjelent az állattartás is. Tehát lehet, hogy furcsán hangzik, de a szekszárdiaknak a szőlőtermesztés, a borkészítés szinte csak hab volt a tortán. Mondhatjuk, hogy egy hagyományos parasztgazdaság állt így össze, hiszen a borkészítés magától értetődően hozzátartozik egy természetes létben élő és gazdálkodó család vagy nagyobb közösség életéhez. A mezőgazdaság nem úgy működik, mint egy srófgyártó gép, hogy tető van a fejünk fölött, és reggel hatkor beindítjuk, délután meg leállítjuk. Ez nem tervezhető úgy, és nem is lehet annyira kézben tartani, ki vagyunk szolgáltatva a természetnek, főleg az időjárásnak. Egyik évben jobban megy, a másikban kevésbé, így nagyjából kiegyenlítődik a gazdálkodás. Úgyhogy a szőlőszeretet, általában a mezőgazdaság szeretete ide gyökerezik nálam. Hogy a mi családunkban talán az átlagosnál is erősebb volt ez az érzés, azt mutatja, hogy a Szekszárdi Hegyközség első hegybírája Vesztergombi György volt. Ez abban az időben, a XIX. század vége felé komoly társadalmi megbecsültséggel járó rangnak számított.

– Ugorjunk egy nagyot a XX. század közepére, a negyvenes és ötvenes évek fordulójára, mikor családok millióit fosztották meg az önállóságtól. Az ön családja hogyan élte meg azokat az időket?

– Finoman ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy a kilencvenes évekig az a család, amelyiknek a vérében volt a gazdálkodás, az sem igen gyakorolhatta, mert nem volt kedve hozzá. Azért nem, mert azok a földek, amelyeken addig gazdálkodott, már nem voltak a tulajdonában. Lehet ezt komolyabban is: egyrészt államosítottak, másrészt olyan helyzetbe hozták az embereket, és ezen nemcsak apámat értem, hanem nagybátyámat is és annak a családját, hogy örültek, ha egyáltalán fölajánlhatták a termőföldet az államnak, és az méltóztatott elfogadni. Attól kezdve legalább az után a föld után nem sújtották őket azokkal a mérhetetlen terhekkel, adóval, beszolgáltatási kötelezettséggel, amelyek az ötvenes években megnyomorították a parasztság életét. A többi területet meg a téeszesítés során vették el, ahova ugyanolyan önként léptek be apám is, nagybátyám is, meg még sok száz ezren ebben az országban, amilyen önkéntes volt a saját földjeik felajánlása az államnak. Más lehetőség nem volt.

– A háború előtt milyen társadalmi állású családnak számítottak?

– Apám és testvérei a nagypapa tanácsára az akkor szokásosnak mondható utakat próbálták követni. A három fiú közül a legidősebb elment papnak, a középső, aki a maga robusztus testi erejével, hatalmas termetével talán legközelebb volt a gazdálkodáshoz, a földet választotta, apám pedig a katonatiszti hivatást: koronaőr lett. A háború utáni állapotok, tudjuk, a legtöbb hivatásos tiszt számára nem voltak éppen rózsásnak mondhatók. Egy ipari üzembe ment dolgozni, ahol különböző számviteli munkaköröket töltött be, végül osztályvezetői szintig jutott. 1956 után elbocsájtották, mert tagja volt a gyári munkástanácsnak. Akkor pár évig gazdálkodott a megmaradt földön, amíg az említett önkéntes téeszbe kényszerítés meg nem történt. Ott ugyanazt a munkát osztották rá, amit előtte végzett, sőt főkönyvelő lett.

– Ezekről a dolgokról az ön gyerekkorában, az ötvenes években, amikor mindez történt, hogyan beszéltek otthon a felnőttek, nyíltan, vagy inkább azt mondták, hogy erről hallgatni kell?

– Ez nagyon érdekes kérdés, ami mostanában többször fölmerül bennem, ilyenkor megkérdezem magamat, mert apámat már nem tudom, hogy miért is volt úgy, ahogy volt. Mert erről inkább nem beszéltek a családban, lehetőleg kikerülték, de azért érezte azt az ember gyerekfejjel is, meg hát nemcsak éreztük, tudtuk is, hogy annak a rendszernek nem a legfőbb támogatója a családunk. De nem élezték ki ezt a kérdést a szüleink, és nem kaptunk otthonról sem én, sem az öcsém olyan indíttatást, hogy rosszallóan nézzünk a körülöttünk lévő világra, vagy főleg, hogy ellenségesen viszonyuljunk hozzá. Azt hiszem, nekik és az ő korosztályuknak iszonyú sokat kellett nyelniük azért, hogy olyan helyzetbe tudják hozni a családjukat, hogy legalább elfogadható viszonyok között élhessék az életüket. Egyébként igen sok embernél így köszön ez vissza az országban, hogy nem beszéltek róla otthon a családban. Elmondok egy esetet. Mikor a középiskolában már lehetett az orosz helyett németet is tanulni, én is jelentkeztem németre. A szokásos diákszemlélettel persze olyan keveset tanultunk, amilyen keveset csak lehetett. Utólag már látja az ember, hogy rosszul tette, sőt, az orosznál is rosszul tette, hiszen az sosem baj, ha megismeri valaki egy másik nép gondolkodását. Másodikos lehettem, mikor az eset történt. Akkoriban, a hatvanas évek elején még nem járt ennyi gépkocsi a szekszárdi utcán, és szombaton délutánonként az udvart, meg a ház elejét tisztára söprögették az emberek. Egy szombaton söpörjük ott a papával a ház elejét, megáll egy német rendszámú autó – az egészen ritka volt, és kérdezi az illető, hogyan tud eljutni erre meg arra. Én persze rögtön elkezdtem neki magyarázni a nagy tudásommal, makogtam meg hebegtem összevissza, egyszer megunta apu, odalépett, és szépen elmondta neki, hol lakik a Jézuska. Akkor tudtam meg, hogy jól beszél németül. Ez azért jelzi, milyen állapotok között éltünk a diktatúrában. Úgy gondolkoztak a felnőttek, hogy amit nem tudnak a gyerekek, abból nem lesz baj.

– Családon belül ismerkedett meg a borászattal?

– Volt nekünk otthon a Kadarka utcában, amit itt mindenki csak pincesornak ismer, egy kis pince, ott még abban az időben is legalább hetven-nyolcvan működő pince volt az eredeti százhetvenvalahányból. Volt annyi szőlőnk, amennyi az akkori viszonyok között lehetett, külön apám nevén, anyám nevén, nagyanyám nevén, így aztán szépen lassan belenőttem a szőlőművelésbe, borászkodásba. Eldöntöttem, hogy ha csak lehet, ebben a szakmában szeretnék dolgozni. Kertészeti főiskolára akartam menni, de hihetetlen ellenállásba ütköztem otthon, számomra érthetetlenül. Azért nem értettem, mert nem ismertem pontosan az előzményeket. Apám úgy döntött, hogy szó sem lehet a mezőgazdaságról, hanem ugyanazt a hivatalnoki utat kell bejárnom, amit akkor már ő is járt. Így jelentkeztem a közgazdasági egyetemre, de nem vettek föl, azt mondták, létszám fölötti vagyok. Az elérhető legmagasabb pontszámhoz csak fél pont hiányzott. Egyébként utólag örülök neki, úgy gondolom, hogy ezt a sors jól intézte el nekem. A kertészeti főiskolára viszont fölvettek a következő évben, és ezzel oda kerültem, ahova való vagyok. Szőlő-bor szakon végeztem 1970-ben, és az Alföldön kezdtem a szakmát. Fél éven belül, huszonhárom évesen már egy ötezer hektoliteres kis üzem irányítása szakadt rám. Az valamivel nagyobb, mint a mi mostani családi pincészetünk. Nagyon megszerettem az ottani pusztai embereket. Ott még azt mondták, amit gondoltak, nem pedig háromszor körbetekerve a fejüket, hogy a Jóisten se tudja, mit akar igazából. Volt két öreg, illetve akkor én huszonéves fejjel az ötvenéveseket öregnek néztem, ma már elmúlottam hatvan, de nemigen szeretem, ha öregnek neveznek. Így van ez. Szóval rengeteget tanultam tőlük, mert réges-régen ott voltak a pincében, és ami legfontosabb, hogy elfogadtak főnöknek. Aztán nagyobb lett a téesz, már három pince tartozott hozzám, közben megszülettek a gyerekek, és én érdeklődni kezdtem itthon, hogy van-e hely, mert csak jó lett volna hazajönni. Nyolc év alföldi tapasztalatgyűjtés után itthon az állami gazdaságnál lettem főborász, ezt csináltam öt évig, aztán 1983-tól 1992-ig az Aliscavinnél dolgoztam mint vezető borász és termelési igazgató.

– Abban az évben vált önállóvá, és már a következő évben megkapta az év borásza elismerést, harmadikként Báthory Tibor és Tiffán Ede után, tehát igen hamar a legjobb borászok egyikeként tartották számon az országban.

– Éltem a kárpótlás adta lehetőséggel, és a magam útját kezdtem járni, ezzel visszajutottunk oda, ahol a család valamikor volt. Azt szoktam mondani, hogy ezzel feljutottam pályám csúcsára: segédmunkás lettem, de a saját pincémben. Egy évig csak ketten dolgoztunk a feleségemmel, a pinceműveleteket is magunk végeztük, az volt a célunk, hogy az akkori üzemi minőségnél jobbat vigyünk a piacra. A szőlőterület egy hektárról fölugrott ötre, egy év után már fel tudtunk venni egy embert, és így folyamatosan növekedtünk, ahogy az ismertségünk nőtt. Minden pénzt az utolsó fillérig visszaforgattunk, amivel a feleségem tulajdonképpen egyetértett, de olykor keserűen vette tudomásul, hogy már megint nem ezt vagy azt javítunk mondjuk a lakáson, hanem inkább egy hordót veszünk.

– A fiának, aki most már részben át is vette a feladatokat öntől, úgy tudom, kezdetben nemigen fűlt a foga ehhez a szakmához.

– Csak az autók érdekelték, különben most is érdeklik még, csak közben már szőlész-borász szakmérnök lett. Igazából akkor kezdte jól érezni magát ebben a szakmában, mikor elkészítette első saját borát 1999-ben, ez azóta is a pincészet legszebb bora, egy kitűnő házasítás, róla neveztük el Csabának. Ez indította el megfelelő irányba.

Boros Károly