– Miközben Budapesten nagy a választék a különböző műfajú színházak terén, miért van szükség arra, hogy a vidéki teátrumok is időről időre megmutassák magukat?

– A múlt heti sajtótájékoztatón kétszer is elhangzott ez a kérdés, és én nagyon mérges voltam miatta. Mert ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy ezeknek a nagyon sanyarú helyzetben lévő vidéki színházaknak adjunk lehetőséget, hogy megmutatkozhassanak Budapesten. Hát nem! Inkább ennek a nagyon sanyarú helyzetben lévő budapesti közönségnek, akik különben nem láthatnák ezeket a fantasztikus produkciókat, adjunk lehetőséget, hogy megnézhessék őket. Magyarország lakosságának nyolcvan százaléka ugyanis vidéken él, és az ő színházi ellátásukat a tizenkilenc vidéki színház adja. Hihetetlen műhelymunkák és alkotótevékenység folyik ezekben az intézményekben, nem beszélve arról, hogy egy megyeszékhelyen lévő színházban összpontosul a teljes régió művészeti élete. Békéscsabáról tudom a példát hozni: a legközpontibb helyen lévő legszebb épületben vagyunk, összefogva a képzőművészektől a zenészeken és az irodalmárokon át valamennyi művészig mindenkit. A színészklub pedig maga a találkozóhely, ahol próbák szünetében, előadások előtt és után megváltják az agyak a világot. Egy kreatív fészek, ahol új, izgalmas dolgok születnek, amiket Budapest közönségének is látnia kell. Egy ilyen fesztivál pedig nagyon jó alkalom erre.

– A békéscsabai színház ezúttal milyen produkciót hoz?

– A Lear királlyal jövünk, de valójában egy előadásnál sokkal többről van szó. Mint a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnöke, afféle pilot-projektként szeretném felvázolni a többi színháznak azt is, hogy ha van egy ilyen fesztivál, és este játszik egy előadást a társulat, akkor előtte az egész napot használja arra, hogy bemutatkozzon, megmutassa magát. Ennek szellemében a Békéscsabai Jókai Színház már délután négy órára belakja a Tháliát és környékét: itt lesz az egyébként nálunk sokat zenélő Rackajam Ferenczi Gyurival, és biztos, hogy többek mellett eljön a másik barátunk, Szomor Gyuri is. Már az utcán, a színház előtt elnyomnak majd néhány nótát, ezzel is felhívva az arra járók figyelmét arra, hogy hahó, itt van Békéscsaba! Aztán beinvitáljuk az embereket az aulába, és az is lehet, hogy útközben a kezükbe nyomunk egy szelet kolbászt, hisz Békéscsabáról kolbász nélkül nem lehet eljönni!

– Szakmai programot is hirdettek. Mi lesz ennek a témája?

– Egyrészt a különleges színházi tereinkről – például a cirkuszsátrunkról, az oktatószínházként is funkcionáló stúdiószínpadunkról vagy a szarvasi vízi színházról – fogok beszélni, melyek mindegyike egyedülálló Európában. Majd egy másik szakmai aspektusról esik szó: arról, hogy egy hagyományos színháztermet, mint amilyen a Jókai Színház százharminc éves nagyterme, miként lehet különlegességekkel megspékelni.

– És miként?

– Megint csak a saját példánál maradva, nemrégiben telepítettünk ide egy 8.1-es sound rendszert, ami azt jelenti, hogy Magyarországon egyedül nálunk – legalábbis színházban – hátulról jön a helikopter, az eső közepén ülünk, a vihar körbemegy a fejünk felett. Egy szegedi csudacég magyar fejlesztésével kísérleteztük ki ezt a technikát: felraktunk például hozzá harmincöt darab hangszórót, még a plafonra is egyet.

– Biztosan jó az, ha a modern kor vívmányai a mozi után a még mindig klasszikusan a színész teljesítményére, egyéniségére épülő színházban is átveszik az uralmat?

– Pont erre való ez a szakmai fórum, hogy ezt megvitassuk. És azért gondoljunk arra is, hogy száz évvel ezelőtt gyertyával világítottak a színházban, húsz éve még nem voltak intelligens lámpák, sőt a ma már sok esetben a színházban is elengedhetetlen effekté vált vetítés szintén hiányzott. A hang maradt egyedül, amiben nem lépünk radikálisan, miközben a statisztika azt mondja, hogy a hatások több mint negyven százaléka a hangon keresztül ér el bennünket, még a filmhez hasonló vizuális műfajok esetében is. Akkor a színházban miért ne lehetne mindezt alkalmazni? Persze csak kiegészítő elemként, nem átvéve az alap akusztikának, a színészi beszédnek a szerepét.

– Talán nem véletlen, hogy a békéscsabai Lear királlyal kapcsolatban is sokan a hangeffektekkel megtámogatott viharjelenetet tartották a csúcspontnak, megemlítve a címszereplő Kovács Frigyes ehhez méltó, hihetetlenül erős alakítását. Mitől különbözik még ez a Lear király más feldolgozásoktól?

– Talán attól is, hogy egy Chris Rolls nevű angol rendezőt hívtunk meg dolgozni rá. Ami a Jókai Színház esetében egyáltalán nem szokatlan: a „cipőt a cipőboltból” elv alapján évente legalább egyszer onnan hívunk alkotópartnert, ahonnan a darab származik, a Vadkacsa esetében például Norvégiából. A messziről jött ember gondolkodásmódja ugyanis egyfajta frissességet ad a számunkra, és persze kíváncsiak vagyunk arra is, hogy abban az országban, ahol az adott darab született, éppen most mit gondolnak róla. És ez a fiatal angol rendező nagyon izgalmasan tudta a mának szóló megfogalmazását ennek a nagyon klasszikus Shakespeare-darabnak megjeleníteni.

– Nem rizikós vállalkozás az ilyesmi egy vidéki színházban, amelyet általában a klasszikus színházhoz szokott közönség látogat?

– De az. Eleinte nagyon féltem is tőle, mi lesz, hogy itt öltönyben jönnek-mennek az emberek, bandák harcolnak egymás ellen a színpadon. Miközben egy nagyon tiszta, letisztult, szinte üres közegben dolgozunk, a terek egyik pillanatról a másikra alakulnak át. Mindezt megtámogatják a már említett hangeffektek: egy szegedi kollega például kétszer jött el megnézni az előadást, mondván, ő még ilyen háborús jelenetet nem látott színpadon. És azt is elárulhatom, hogy mindehhez már a színházba való belépéskor valami izgalmas külsőség fog társulni itt, a Tháliában, ahogyan Békéscsabán is mindig kitalálunk valamit a premierre. Hogy a Lear király esetében mi lesz ez, nem árulom el, de hogy már befelé menet le fog esni az álluk a nézőknek, az biztos.

– A megszokottól eltérően tálalt színházi élmény befogadását kell ily módon előkészíteni?

– Igen. Muszáj egy picit rásegíteni az embereket arra, hogy valami más fogja őket várni, mint amit arról a darabról, ebben az esetben a Lear királyról, addig gondoltak. Ez félig vicc, félig tudatos döntés eredménye. Például amikor Lüszisztratét játszottunk, amiben óriási falloszokkal futkostak az emberek a színpadon, muszáj volt a békéscsabai közönségnek egy picit előrevetíteni, hogy itt nem a rendező perverz őrületéről van szó. Ezért csináltunk egy ókori görög kancsók rajzaiból álló kiállítást a színház előtt, hogy miközben jönnek a nézők befelé, már lássák, hogy igen, a történelemben ez így nézett ki, egyszerű iparos emberek valóban így használták e jelképeket, mint a termékenység szimbólumaiként. Mindez pedig rásegítette az embereket arra, hogy ne bosszankodva hagyják ott a darabot az első felvonás után. Nagyon komoly feladatunk tehát, hogy a hasonló előinformációkkal segítsünk. Hiszen, ha valaki színházba megy, egy normál életből szakad be egy másik világba, ráadásul nem mindig egy olyan népszínház jellegű, klasszikus világba, mint amit esetleg vár. Ilyenkor, ha én nagyon mást akarok adni neki a megszokottnál, az otthontól az első impresszióig, amit a székben kap, még van egy kis pici időm, el tudok helyezni a befogadást segítő lépcsőfokokat.

– Van viszont, amiben ragaszkodnak a klasszikus formához. Augusztus 20-án Békéscsaba főterén mutatták be az István, a királyt, ami a harmincadik évfordulós Alföldi Róbert rendezte feldolgozás mellett kevés figyelmet kapott. Hogyan jutottak arra az elhatározásra, hogy önök is színre viszik ezt a mára legendává vált darabot?

– A csabai közönségtől évek óta volt egy erős nyomás a színházra, hogy szeretné látni az István, a királyt. Nem egy megújult, új gondolkodású, leporolt István, a királyt akartak, hanem a klasszikus mű azon szimbólumára vágytak, amivé ez a darab harminc év alatt vált. Nagyon sok vita van most persze arról, hogy eredetileg Szörényi Levente nem is ilyennek írta, máshogy gondolta az egészet, de harminc év alatt akkor is lett belőle valami – ráadásul, ahogyan mindenki, úgy én is dúdoltam a dalokat, hallgattam a kocsiban, a gyerekeim ezen nőttek fel. Egyfelől tehát volt ez az erős igény, miközben elkészült Békéscsabán egy új közösségi színtér: átalakult a város főtere. Egy település életére pedig nagyon nagy befolyással van, ha létrejön egy új hely, ahol találkozni, beszélgetni lehet. Ennek a térnek a belakását is emlékezetessé akartuk tenni egy méltó produkcióval, elkezdtünk hát tárgyalni az István, a király színreviteléről. Akkor derült ki, hogy a kolozsváriak amúgy is tervbe vettek egy Zsuráfszky Zoltán rendezte új, de teljes mértékben a klasszikus alapokon nyugvó feldolgozást. Így alakult ki ez az együttműködés, amelyben a kolozsvári előadás teljes hátterét mi adtuk – nagyon-nagyon jó háttérkiszolgáló szakmánk van, a varroda, a hang-fény technika, az ügyelőrendszer, a kellékesek, fodrászok, sminkesek stb. -, illetve a megfelelő hangi adottságokkal rendelkező színészeink is szerepelhettek benne, felerészben az eredeti Társulat-beli csapat mellett. Augusztus 20-án, tizenötezer tomboló ember előtt mutattuk be az új főtéren, majd, komoly vita van arról, hogy harminc- vagy ötvenezer ember előtt, lement 25-én Kolozsvárott. Régen éltem meg ekkora katarzist, mint e két alkalom során.

– Ezért döntött úgy, hogy első zenés bemutatóként beviszi az István, a királyt a színházba is?

– Valóban, radikális döntésként levettük a műsorról az addig tervezett Montmartre-i ibolya című darabot, és első bérletes előadásként, az őrületes sikerre való tekintettel, az Istvánt játsszuk majd.

– Mi várja még ezen kívül a nézőket önöknél az új évadban?

– Egy nagy amerikai és egy nagy magyar klasszikussal folytatjuk a sort: elsőként Tennessee Williams Üvegfigurák című darabja megy a stúdióban, majd Rubold Ödön elkezdi rendezni az Advent a Hargitán-t. Advent idején ugyanis szeretnénk a magunk módján örülni, úgy, ahogy azt komolyan gondoljuk. Ez után a karácsonynak egy családi Toldival szaladnunk neki: bíznánk abban, hogy a gyerek eljön a sulival megnézni, és később addig rángatja az apja kabátját, amíg el nem jönnek együtt is. Tavasszal aztán jön a nagy, farsangi, társulatépítő mulatságnak szánt Chiogai csetepaté, illetve lesz még két mesénk. Az egyik – a Weöres-évfordulóra való tekintettel – egy alsó tagozatosoknak szánt Bóbita-történet, a másik pedig egy nagyon izgalmas kis ötszereplős Noé bárkája-mese. Pingvinekről szól, akikből kettő mehet fel a hajóra, de egyet még titokban felcsempésznek, és mit ad isten, a végén kiderül, mi az ő célja, feladata a nagy egészben: a galamb hozzá megy feleségül. Ez a már nyolc országban bemutatott portugál mese a másság elfogadását, a toleranciát tudja már egészen pici korban egyértelművé tenni. Mert ez az, ami minden alkalommal, minden előadás és darab során fontos nekünk: hogy a társadalomban köztünk lévő másfajtaságot elfogadtassuk – persze nem a devianciák szintjén, hanem a saját normális módunkon.

Farkas Anita