– Az egyértelműen hagyományteremtő szándék mellett mi az még ön által vezetett Vörösmarty Színház és a város célja ezzel az eseménnyel?

– Nem is olyan régen hallottam egy nagyon érdekes történetet Székesfehérváron: az önkormányzat nagytermébe ellátogatott egy diákcsoport, megmutatták nekik a polgármesteri hivatalt, az üléstermet, és föltették nekik azt a kérdést, hogy szerintük hol van eltemetve István király. Kilencven százalékuk azt felelte, hogy Dunaújvárosban. De meggyőződésem, hogy a legtöbb embert zavarba lehetne hozni azzal a kérdéssel is, hogy hol található Mátyás király, Nagy Lajos vagy Könyves Kálmán nyughelye. És igencsak elcsodálkoznának, amikor megtudnák, hogy mind Fehérváron van, méghozzá egy osszáriumnak nevezett betonbunkerben, összekeverve. Hosszú és nem éppen vidám története van ennek, de szerencsére egyre többen gondolják azt, hogy nincs ez így jól. Én is. Éppen ezért, amikor megkaptam az igazgatói kinevezésemet, úgy döntöttem, hogy a magam művészi eszközeivel megpróbálok létrehozni egy olyan virtuális panteont, amely segítségével az emberek emlékezetébe visszahelyeződnek azok a nagy királyok, akiknek az életműve ez az ország, az egész nemzeti létünk, fennmaradásunk. Különösen érvényes ez az Árpád-kor uralkodóira: akkoriban ugyanis még egyáltalán nem lehetett tudni, nem fog-e minket bekebelezni valamelyik nagy birodalom. Hol vannak most azok a honfoglalás kori, az akkori magyarságnál jóval nagyobb lélekszámú népek, mint például a longobárdok, az avarok vagy a kazárok? Sehol. Beolvadtak, asszimilálódtak. Az, hogy mi ezzel a különleges, semmihez nem hasonlítható nyelvvel képesek voltunk fennmaradni, nagyrészt az Árpád-ház királyainak köszönhető és azon belül is néhány egészen különleges személyiségnek. A koronázás ezért nem egyszerűen egy díszes ceremónia, hanem egy szakrális aktus és szövetség: egyrészt magával Istennel, másrészt pedig a néppel. Minden koronázás elengedhetetlen résztvevője volt a nép és a közakarat helyeslő felkiáltása. Ezek azok a motívumok, amelyek arra sarkalltak, hogy az ősi koronázóvárosban visszanyúljak ehhez a történelmi hagyományhoz.

– A koronázás ősi szertartását mi alapján tudják korhű módon rekonstruálni?

– Szerencsére számos középkori kódex megőrizte ennek rendjét, a szövegeket, az énekeket, a zenét. A szertartások felélesztését természetesen a királytörténetek origójánál, vagyis István királynál kezdjük el, majd évről évre kronológiailag haladunk végig a többi uralkodón: maga a koronázási ceremónia pedig egy nagy, középkori alapokra épülő látványos, szakrális esemény lesz, zenészekkel, táncosokkal és színészekkel.

– Nem csak erre a grandiózus előadásra készül, de egy évada igazgatja a székesfehérvári Vörösmarty Színházat is, ahol legfőbb célnak a nézőszám növelését tűzte ki. Ebben a gazdasági környezetben ez reális elvárás lehet?

– Valóban, a legfontosabb célunk, hogy elérjük azokat, akik még nem jártak korábban színházban, megteremtve ezzel a jövő közönségét. Ha a fiatalokat a legfogékonyabb életszakaszukban nem sikerül megragadnunk, akkor miután elvégezték az iskolát, felnőttként soha az életben nem fognak jegyet váltani egyetlen előadásra sem.

– És mivel lehet a mai gyerekeket megfogni?

– Olyan témával és olyan formában, ami izgatja őket, olyan műfajokkal, amelyekkel korábban még nem találkozhattak. Ilyen például a mozgásszínház: idén a Toldit például Horváth Csaba rendezésében nem hagyományos formában tálaltuk, hanem a mozgás és a szöveg különös ötvöződésében, nagy sikerrel. A másik fontos szempont, hogy nem elég a darabválasztás, a korszerű formanyelv, ki is kell menni, meg kell szólítania a gyermekeket a saját közegükben, az iskolákban. De az ifjúság mellett az is fontos, hogy visszaszerezzük azokat, akik korábban elpártoltak a színháztól. Amikor átvettem ennek az intézménynek az irányítását, alig hatezer fizető bérletvásárlója volt. Voltak időszakok, amikor ez a szám tízezer felett járt, és az elmúlt évben sikerült is ezt visszahoznunk. Emellett pedig igyekszünk a vidéket is elérni: egyrészt kiviszünk előadásokat a környék kisebb településeire, másrészt – az Alba Volánnal kötött szerződésünk segítségével – egy speciális bérlettel autóbuszt biztosítunk ingyenesen, ezáltal sok olyan látogatót tudunk bevonzani, akik a színház élményétől eddig a távolság vagy anyagi okok miatt meg voltak fosztva.

– Több néző, több előadás?

– Mindenképpen. Ehhez azonban az elmúlt évben nem volt megfelelő sem a társulat, sem annak összetétele, létszáma: mindössze tizenhét színészünk volt például. Most huszonöt van – leszerződött hozzánk Cserhalmi György, Gáspár Sándor, László Zsolt, Makranczi Zalán, Radnay Csilla, Földes Eszter, Törőcsik Franciska, Varga Mária –, tehát egy elég komoly névsor formálódott. Plusz van néhány gyakorlatos színész, illetve koprodukciós alkotásokat készítünk a bábszínházzal, így naponta akár két-három előadást is tarthatunk.

– Huszonöt színész még mindig nem tűnik túlzottan soknak.

– De nem is kevés. Igyekszünk minden eszközzel küzdeni a valóban még így sem teljesen optimális színészlétszám ellen, optimális szervezéssel. A jövő évi szezon nyitóelőadásának, az Indul a bakterháznak például már ezekben a napokban zajlik a jelmezes főpróbája. Így amint színpadra kerül szeptemberben, már el is kezdhetjük a következő darabot próbálni. De persze nem szeretném, hogy közben a mennyiségi mutatók bűvöletébe essünk: érdekel a bérletvásárlók száma, de legalább ilyen fontos, hogy a folyamatos magas minőség minél több emberhez eljusson.

– Idén nem tette – jövőre fog a saját színházában rendezni is?

– Szeretnék majd, de jelenleg a Koronázási Ünnepi Játékokon belül a Koronázási Szertartás Játék megrendezése nyújtja számomra ezt a lehetőséget. Számos, nagy tömegeket megmozgató, látványos szabadtéri munka tapasztalata áll már mögöttem – a Jézus Krisztus Szupersztár első magyarországi bemutatójától az István, a király 25. jubileumi előadásáig –, mégis mind közül ez lesz számomra a legnagyobb kihívás.

– Szeptembertől viszont indul a már teljes egészében ön tervezte új évad: milyen bemutatókat várhat a közönség?

– Az Indul a bakterházzal kezdünk, amelyet a Lear király követ Cserhalmival a főszerepben. Ezután egy nagyon izgalmas ifjúsági musical ősbemutatója következik: Szurdi Miklós átdolgozásában Mark Twain Koldus és királyfi című regénye kerül színre, Döme Zsolt zenéjével. Később jön a My Fair Lady, majd mozgásszínház keretében Móricz Zsigmondtól a Sárarany, amelyben Háy János és Horváth Csaba az író több elbeszélését fűzik össze egy drámai történetté. A szezont Hargitai Iván Mester és Margaritája zárja, de ezek mellett még feltétlenül meg kell említenünk Cserhalmi György nagyon izgalmas vállalkozásnak tűnő Mesterkurzus című darabját, akárcsak Tóth András Cyber Cyranóját, Matuz Jánostól a Kincsek szigetét és Galambos Péter Tanár Úr kérem, minden másképpen van! című különleges Karinthy-adaptációját.

– Milyen koncepció alapján választotta pont ezeket a darabokat?

– Egy színházi évad összeállítása kicsit ahhoz hasonló, mint amikor az ember főz. Vannak jól bevált receptek, és bár szeretjük az ezek alapján készült ételeket, meg is lehet unni őket, ezért jó, ha van az asztalon valami érdekes, különleges fogás is. Tulajdonképpen egy évad összeállításánál egy étlapot kínálunk a nézőnek, éppen ezért fontos, hogy változatos és tartalmas legyen. Az ilyen konyhát mindenki szereti. Nem szeretem az olyan színházterveket, ahol mindig marhapörkölt van nokedlivel, de azt sem, ahol csak gesztenyepüré van megállás nélkül, desszertként, előételként és főételként is. Azt gondolom, hogy a mi étlapunk most változatos és tartalmas lett. A színház egyszerre szórakozás és lelki táplálék is, ezért nem mindegy a tartalom. Amit persze nagyon sok tényező befolyásol: ha az ember otthon főz, akkor nemcsak az a lényeg, hogy mit szeretne enni, hanem az is, mi van a spájzban, vagy mit tud megvásárolni a boltban. Így vagyok ezzel én is: azokkal a színészekkel tudok dolgozni, akik rendelkezésre állnak. Szerencsére azonban így is egy elég változatos menüt sikerült összeállítanunk.

Német Dániel