Hirdetés

– Miért pont az Árpád-kori templomok?

– Feleségemmel, aki egyben az alkotótársam is, sok éve nem tudunk betelni a Kárpát-medence tájaival, lakóival. Utazásaink során rengeteg Árpád-kori templomban voltunk minden régióban; hála istennek, hogy bár nagyon különböző állapotban, de ennyi fenn tudott maradni. Egyre jobban feszített a vágy: milyen jó volna nemcsak turistaként meglátogatni, hanem meg is fényképezni ezeket. Bár korábban is foglalkoztam hasonló témákkal, A magyarországi templomok művészete címmel például közös könyvünk jelent meg Jankovics Norberttel, tudtam, hogy ez a feladat minden eddiginél nagyobb odaadást, odafordulást, precizitást igényel. Nem mintha egy szép reneszánsz várkastély ne varázsolna el a finomságával, szépségével, de egy háromszáz éves épület hangulata valahogy mégsem vethető össze azzal az érzéssel, ami ezekben a sokkal régebb óta rendületlenül álló, emberléptékű szentélyekben elfogja az embert. Az Árpád-kori templomok olyanok, mint az időkapcsolók, ezer év egymást követő nemzedékeinek öröme, bánata és imádsága sűrűsödik össze a falak közt. A végtelenség érzete lepi meg hirtelen az embert, amikor végigsimít a rücskös kőlapon, amely nyolcszáz éve ugyanaz az Úrasztala.

– Hogyan lehet ezt a sok benyomást, érzést a képek nyelvére lefordítani?

– Ezen rengeteg gondolkodtam. Mert nyilván egy Árpád-kori vagy bármilyen más templom rengetegféleképpen vizsgálható, többek közt építészetileg, művészet- vagy egyháztörténetileg, akusztikailag. Engem viszont e szempontok kevésbé érdekeltek, főleg mert amikor belegondoltam, mit is akarok kezdeni ezzel a rengeteg megható és szívszorító élménnyel, rögtön előjöttek a gyerekkori emlékeim. Pápán nőttem fel, kisiskolásként ministráltam, kamaszkoromra néhány rossz tapasztalat miatt, például mert az iskolában mindig kigúnyolt érte a tanító néni, elfordultam az egyháztól. A hitélet azonban valahol mélyen mindig is foglalkoztatott, különösen a kisebb egyházi közösségek mindennapjai: a zsigereimben megmaradt, hogy egy ilyenhez tartozni annak idején nekem is milyen nagy lelkierőt és biztonságot adott. És ahogy egyre mélyebbre ástam magamban, egyszer csak bevillant, hogy szép dolog egy régi építményben ücsörögve elképzelni az őseink életét, arcát, gesztusrendszerét, szokásait, imáit, de az Árpád-kori templomok közössége nem csupa halott emberből áll. Miért nem a ma oda járókat, a saját jelenemet akarom jobban megismerni? Végül ez lett a készülő könyv vezérfonala: az épület az apropó, a lényeg a körülötte rendületlenül és elpusztíthatatlanul zajló, folyton változó élet.

Korábban írtuk


Karaszkó. Felső-Gömör apró falucskájának evangélikus temploma a XIII. században épült

– Messziről jött emberként mennyire volt könnyű belépni ezekbe a viszonylag zárt közösségekbe?

– Ez volt a legelső és a legnagyobb meglepetés, hogy az előzetes várakozásom, ami az ötven évvel ezelőtti tapasztalataimból fakadt, mennyire nem igazolódott. Azzal a kicsit bizonytalan érzéssel indultam neki a feladatnak, hogy hívatlan betolakodóként biztosan képletesen is falakba ütközöm majd mind az egyházi emberek, mind a hívők részéről, idegenkedve néznek majd rám, mit és minek akarok náluk kattintgatni. Ehelyett szinte kivétel nélkül mindenhol rögtön óriási szeretettel és kíváncsisággal fogadtak, sőt, ma már nem telik el úgy hét, hogy valaki ne hívna vissza minket ebédelni, keresztelőre vagy csak úgy, beszélgetni. Szegények, folyton kérdezgetik azt is, mikor lesz végre kész a könyv.

– És mikor?

– A szeptemberi eucharisztikus kongresszusra meg kell lennie. Hogy hogyan, nem tudom, mert egyelőre a vírushelyzettől függetlenül óriási bajban vagyok. Az elmúlt másfél-két évben annyi értékes anyag gyűlt össze az épület- és tárgyfotóktól a miséken, keresztelőkön, esküvőkön át a templomkerti bográcsozásokon készült fényképekig, hogy nagyon nehéz köztük válogatni. Az eredeti terv száz Kárpát-medencei Árpád-kori templomnak, illetve mai hitéletének a dokumentálása volt, de már most százötvennél tartunk, és jó néhány terület, például Erdély egyes részei és téma, így az advent és vízkereszt megfotózása, hátravan. Közben meg egyre jobban elkezdett izgatni az is, hogy most, amikor Európában diszkót meg raktárat csinálnak a templomokból, mi lehet az oka annak, hogy errefelé ez a maradék kis hitélet meg ennyire jól, sőt, talán egyre jobban tud működni.

– És mire jutott?

– Nem tudom, hány misét hallgattam végig az elmúlt egy évben a Kárpát-medencében, de felekezettől függetlenül a nagy részük olyan élmény volt, mint egy katartikus színházi előadás. Sugárzó, a közösséget összetartó, ahogyan a feleségem szokta mondani, a törököt a faluból egyedül kiverő emberek prédikálnak remek szónoki képességekkel, különösen a negyven-ötven éves korosztályban. A szövegeik tele vannak a mai életből vett, jó értelemben modern összevetésekkel, sőt humorral: akadt, ahol például a hívek nagy derültségére Rejtő Jenő volt a hivatkozási alap. Ha azt mondtam, meglepett a nyitottság, amivel engem mint fotóst fogadtak, ezek a prédikációk nemkülönben. Én még latinul tanultam az imádságokat, a miserendet, az egyházé pedig duplán zárt világ volt, önmaga és a szocializmus miatt is. Ezen a merevségen viszont, úgy tűnik, mára többszörösen és végleg túlléptünk. Sokszor halljuk, hogy az egyháznak, különösen a katolikusnak nyitnia kellene. Lehet, hogy ez már régen megtörtént, csak mi nem vettük észre, mert nem megyünk elég közel hozzá? Csak azért, mert ők nem kiabálnak, és reklámozzák harsogva magukat? Hanem szépen, a maguk módján és tempójában igenis változnak a világgal? És persze, ne legyünk álszentek, tudjuk az egyház hibáit, ahogyan azt is, hogy az egyre súlyosbodó paphiány minden felekezetet érint, de jó lenne néha ezekről a pozitív dolgokról is beszélni. Vagy legalább arról, függetlenül attól, hisz-e valaki, vagy sem, mi minden jött létre vagy maradt meg az egyházak által a kultúrtörténetben, irodalomban, zenében, képzőművészetben, építészetben.

Tarnaszentmária. A X. század utolsó harmadában épült bizánci hatásról árulkodó, hazánk talán legkisebb templomában több ezer éve folyik hitélet

– És arról is, amit a magam környezetében is tapasztalok: mintha divat lenne újra templomba járni. És nem a rendszerváltozás utáni dafke módon, hanem saját elhatározásból, egyre több fiatallal a hívők közt. Valóban így van?

– A papok, lelkészek is mondták, és a saját szemünkkel is láttuk, mennyire. És ami számomra nagyon örvendetes, hogy például a fiatal párok már a pici gyerekei­ket is viszik a misére. Imádom fényképezni, amikor ezek a kis bölcsisek-ovisok a szertartás alatt ott tologatják a traktorjukat a padsorok közt, cserélgetik a játékaikat, babáznak meg huncutkodnak egy kicsit. Sőt, fura, mert az egy kényes, mindent és mindenkit megkérdőjelező kor, de elég sok kamasz is megfordul a templomok körül, segítenek díszíteni, takarítani, a kertben, mint egy grundon összejönnek. Ezektől a dolgoktól, tőlük lesz a templom valódi élettér, nem csupán mindenféle fura szertartások bármikor lebontható díszlete. Ahol ráadásul nem bűn jókedvűnek lenni vagy csinosan felöltözni. Tavaly télen fényképeztem például egy fiatal párt, akik egyszerre esküdtek és kereszteltették meg a babájukat, a lány miniszoknyában volt, magassarkúban, szépen kisminkelve. És senki nem botránkozott meg rajta, pláne nem prédikálta ki őket. Ebben sincs már merevség. Sokat gondolkodom rajta, hogy ha az én fiatalkoromban is, amikor tele voltam kétellyel, dühvel, csalódással és sérelemmel a világgal szemben, hasonlóan nyitottabb közeg várt volna, hány álmatlan éjszakát, részegséget és hülyeséget spóroltam volna meg az életem során.

– Az Árpád-kori templomokkal foglalkozóval párhuzamosan egy másik kötet készítésébe is belevágtak, amelyben a csángók hétköznapjait és ünnepeit örökíti meg. Mondhatni, hogy ez a két munka ha nem is szándékosan, de mégiscsak összefügg?

– Mindenképpen. A csángóknál az ünnepek a mai napig nagyon erősen kötődnek a valláshoz, a hitéletükben pedig bőven felfedezhetők az ősi sámánisztikus vonások is. Amikor elkísértük őket a csíksomlyói búcsúra, rengeteg táltosszerű figurát fényképeztem köztük, akiknek derékig ér a hajuk, subában jönnek, nagy bottal, és olyan veleszületett kisugárzásuk van, hogy a tömeg önként követi őket. A csángók közt amúgy is rengeteg fantasztikus ember él. Például a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceumot megalapító Berszán Lajos atya, a példásan nyitott szellemiségű intézményben ma sok száz, a hegyekből lejövő csángó és székely gyerek tanulhat magyar nyelven az óvodától a gimnáziumig. A hetvenhét éves atya ott lakik köztük, vasárnaponként három különböző faluban mond misét, a saját maga vezette mikrobuszával bármikor levezeti egy fenékkel Budapestre és vissza az utat. Mert a hite hajtja előre. És most, hogy ezt a fajta gondolkodást egy nagy kanyar után az elmúlt időszak sok-sok hasonló találkozása révén sikerült nekem is visszaölelnem magamhoz, egyre biztosabb vagyok benne, és ez talán mindkét könyv közös mottója is lehetne: hit nélkül vacakabb a világ.