Zsenik és őrültek

– Az ön által rendezett számtalan alkotásból nehéz kiemelni egyet, de a Folyékony arany mintha a 2009-ben bemutatott Puskás Hungaryval állna rokonságban, annyiban legalábbis mindenképp, hogy egy olyan témát jár körül, ami a magyarok, a magyarság egyik szimbóluma a nagyvilágban. Hogyan jött az ötlet: a tokaji aszúról mozit készíteni?

– Én kevésbé a témában látom a rokonságot, inkább abban, hogy mindkét filmet felkérésre készítettem, és mindkettő esetében rengeteget gondolkodtam azon, elvállaljam-e. A Folyékony aranyon talán egy kicsit többet is.

– Mi volt a hezitálás oka?

– Önmagában az óriási kihívásnak látszott, hogy kitaláljuk, a Tokaj hívószó kapcsán mit is állítsunk a középpontba. A háború, a filoxérajárvány, a szocialista korszak tömegtermelésre alapozott ideológiájának a szőlőültetvényekre mért pusztításait? A zsidók elhurcolását, akik egykor meghatározó borkereskedői és -termelői voltak Hegyaljának? A valaha itt élt polgárnép bemutatását? A gyönyörű természetet? A gazdagság és a szegénység ma is tapintható kontrasztját? Mert igen, nyilván a bor köti össze mindezeket, ám a bort isszuk, és mint fogalom önmagában, kontextus nélkül értelmezhetetlen.

– És ilyen összekötő kapocs ezen belül a tokaji aszú is, amely fajta talán mindenkinek elsőként jut eszébe e táj­egység neve hallatán.

– Ebből a szempontból is árnyaltabb a kép, hiszen lehetett volna akár a könnyű száraz fehérborokról is beszélni, amelyek szintén jellemzik a vidéket. Végül azért döntöttünk az aszú mellett, mert mégiscsak az a zászlóshajó. De azért azt is látni kell, hogy a tokaji aszú ma már attól híres, hogy valaha híres volt, az utca embere mondjuk Olaszországban vagy Franciaországban nem biztos, hogy valaha hallott róla. Éppen arról beszélünk a filmben, hogy micsoda megszállottsággal és alázattal dolgoznak néhányan azért, hogy az aszú megint a régi fényében tündököljön, és újra az őt díjakkal támogató, ám befogadni nem akaró világpiac egyik meghatározó, csúcskategóriás terméke legyen. A történet igazából ezekről az emberekről szól, és csak rajtuk keresztül a borról. Egy mozifilmben nem is működhetne másként: a néző alapvetően sorsokat szeretne látni, hősöket és antihősöket, akikkel azonosulni tud, vagy éppen ellenkezőleg, elborzad, meghökken a viselkedésük láttán.

– Hogyan választották ki a szereplőket?

– Ditz Edit borakadémikussal, ő kért fel a rendezésre, aztán később kreatív producere is lett a mozinak, és Ugrin Julianna producerrel közösen döntöttünk e kérdésben. Nem könnyen, hiszen legalább harminc-negyven kiemelkedő borász küzd nap mint nap a természettel és a gazdasági-bürokratikus útvesztőkkel Tokaj-Hegyalján. Egy személyben biztosak voltunk, hogy kihagyhatatlan: az Szepsy István, az aszú Puskása, akit gyakran Mád hercegének, az aszúkirálynak is neveznek, és akinek a családja a helyi krónikák szerint sok száz évvel ezelőtt, az aszú születésénél is ott bábáskodott.

Vele beszéltem először, és már a megismerkedésünk pillanatában világossá vált, hogy olyan, mint egy gránitkocka: nagyon erős akaratú és tudatos valaki, aki az egész életét a szőlészetre-borászatra tette fel, a karaktere abszolút filmre termett. De pont e miatt a keménység miatt alaposan meg is szenvedtünk egymással. Pista eleinte azt gondolta, annyi lesz a film, hogy egyszer-kétszer odaül a kamera elé, elmondja, a jó aszú létrejöttéhez milyen hatvanhatféle kőzet kell a talajba, beszél a savgerincről, a cukorfokról, az egyensúlyról, és kész. Végül száz feletti lett a találkozásaink száma, és bár rengeteget csatáztunk közben, megértettem a szándékait, hiszen kicsit magamat láttam benne. Én is mindig mindent azért csinálok, hogy az adott munkám, és általában minden munkám, a lehető legjobb legyen, ő meg arra tette fel az életét, hogy a világ legjobb borát összehozza. Nemes küzdelem volt a miénk, és minden tiszteletem az övé.

– A filmben szereplő másik két borász végül Bacsó András, a Vega Sicilia spanyol borászat tokaj-hegyaljai birtokának, az Oremusnak az igazgatója és a szakmába „zöldfülűként” érkező Alkonyi László egykori sikeres gazdasági szakember és borszakíró, jelenleg a tállyai Kaláka Pincészet társtulajdonosa lett. Ők egyfajta ellensúlyozásai is Szepsy István „gránitkeménységének”?

– Pontosan, szakmailag úgy mondjuk, ők a komplementer figurák, akik lazítanak az abszolút főszereplő szinte félelmetes és rendíthetetlen sziklaszilárdságán. Nem kevésbé zseniálisak Szepsy Istvánnál, de más az útjuk, a szociológiai hátterük, a módszereik, az életkoruk. Egyvalamiben azonban mindhárman megegyeznek: kiváló bort akarnak csinálni. És persze mindhárman kicsit őrültek is, hiszen az aszúkészítés minden pillanata a természet kegyeitől függő heroikus küzdelem, amelyben csak a legelszántabbak képesek kivárni a sikert.

– A forgatás négy évig tartott, ez idő alatt az élet nyilván felülírja az elképzelt forgatókönyvet. Ez esetben volt-e olyasmi, ami másfelé billentette az egész történetet?

– Hogyne, az ilyesmi minden dokumentumfilm-forgatás során előfordul, kérdés, az embernek van-e türelme, pénze megvárni a később sorsfordítónak bizonyuló eseményeket. A legdurvább az volt, hogy Szepsy Istvánnak az aszútermése, amivel még 2015-ben elkezdtünk forgatni, jórészt tönkrement. Pista ezért először teljes joggal ki is volt bukva, nem akarta, hogy a „kudarcát” ország-világ lássa. Meg kellett nyugtatnom, hogy a történet az én szememben mindenképpen pozitív véget ér. Mert, függetlenül a következő egy-két eseményeitől, úgy fogom a filmet megszerkeszteni, és nem mesterséges módon, hogy ő és a néző is azt érezze: mindig jön egy új remény. Az egész közeg arra van predesztinálva, hogy az úgynevezett Üstökös évjáratot, azaz a csúcsot kiizzadja magából. Kis túlzással mint egy bibliai szenvedéstörténetben: a szőlőnek mindig sanyarognia, szenvednie kell ahhoz, hogy megszülje a legjobb termést.

– Nem olyasmi inkább ez, mint sziszifuszi küzdelemként kergetni egy soha meg nem valósuló álmot?

– Ez a film másik alapgondolata. Bacsó András el is mondja az elején, hogy minden borász álma a nagy bor létrehozása, a tokaji aszú ráadásul a borok bora. Megalkotni a legnagyobbat, persze illúzió, mert utána még kevésbé lesz megállás: egyre jobbat és még jobbat akarsz. Az ember mindig a határait feszegeti, ennél szebb téma szerintem egy alkotó számára kevés létezik.

– A folyékony arany színes, szélesvásznú, nagyon látványos és zeneileg is igen minőségi dokumentumfilmként kerül szeptember 19-én a hazai mozikba. Mennyire vevő ma Magyarországon a közönség a hasonló kísérletekre?

– Reménykedünk, hogy nagyon, és nemcsak a dokumentumfilm-rajongók vagy a borászok fognak beülni rá, hanem a bort vagy az izgalmas, drámai történeteket szerető mindennapi emberek is. A világban egyébként nagyon komoly reneszánsza van a dokumentumfilmnek, elsősorban nyilvánvalóan az olyan tőlem távol álló, ám kétségtelenül szenzációsan tálaló munkáknak, mint például a vitathatatlanul tehetséges Michael Moore alkotásai. Magyarországon kicsit le vagyunk maradva e téren, még akkor is, ha a Magyar Nemzeti Filmalap évente néhány mozi-dokumentumfilmet támogat, és az MTVA révén is készülhetnek kisebb, a televízióba szánt munkák.

– Amelyeket rendszerint éjszaka, kapcsolgatás közben, véletlenül el is csíphetünk.

– Régóta alapvető probléma, a tyúk vagy a tojás dilemmája. Nincs nézettsége a dokumentumfilmnek, ezért későre tesszük, de így meg hogyan lesz népszerű, ha senki nem látja? Az Egyesült Államokban és Európa számos országában külön csatornája, illetve fix műsorsávja van az igényes dokuknak, és nem este tizenegykor vetítik őket. Pedig, és ezt jó néhány korábbi filmem, akár a Sejtjeink vagy a Szívügyem közel hárommilliós tévés nézettsége is igazolja, ha jó a téma és színvonalas a megvalósítás, a néző önkéntelenül is odaszögeződik a képernyő vagy a vetítővászon elé. Megfelelő marketingtámogatással évi két-három magyar gyártású, igényesen és kiváló szakmaisággal elkészített dokumentumfilm, ha nem is milliós de pár százezres nézettséget a mai megváltozott médiafogyasztási viszonyok közt is hozhatna. Emellett nem ártana egy olyan internetes oldal sem, ahol jogtisztán és a megfelelő minőségben megtalálhatóak lennének az elmúlt évtizedek legjobb hazai alkotásai. Mert most ott tartunk, hogy én magam, a saját pénzemből digitalizáltatom az általam rendezett filmek egy részét, mert azok nem hozzáférhetők az érdeklődők számára.

– A Színművészeti Egyetem dokumentumfilmes mesterképzésének vezetőjeként hogyan tapasztalja, a felsorolt nehézségek ellenére van, lesz utánpótlás?

– Ez már a negyedik évfolyam a magyar képzésben, és minden alkalommal minimum tízszeres volt a túljelentkezés, a DocNomads elnevezésű nemzetközi vonalon pedig tizenöt-hússzoros: ott már a nyolcadik garnitúra kezd idén szeptemberben, A hallgatóink kiemelkedő eredményeket érnek el, sikeresen szerepelnek a hazai és külföldi fesztiválokon, a díjaik száma száz felett van. Szerintem felnőni látszik most egy olyan generáció, amelynek a tagjai toronymagasan meg fognak haladni bennünket, teljesen új a szemléletük. Ami fáj, hogy az úgynevezett társadalomalakító, fontos témák már alig érdeklik őket. De talán ez általános kortünet, és kevésbé az ő hibájuk: ma már elképzelhetetlen lenne például, hogy valaki kamerával beülhessen egy vállalati igazgatótanács ülésére, ahogyan én azt az Ózd-sorozat forgatásakor minden gond nélkül megtettem. És hát a közönségigény és a divatos témák is megváltoztak, amihez ha tetszik, ha nem, mind a játék-, mind a dokumentumfilmeseknek alkalmazkodniuk kell.