Hirdetés

Eredetileg merő provokációnak véltem Fukuyama kijelentését a lezárult történelemről. Ma már, feltételezve, hogy bizonyos háttér-információk birtokában tette, mindannyiszor elborzadok, ha mélyebben belegondolok. Lehet, nem az emberi faj teljességére lesz érvényes a történelem vége, de ha nem tudjuk hamarosan kicsavarni a lehetőséget a jelenlegi döntéshozók kezéből, maholnap ránk csukják a normális emberi lét ajtaját. Hogy sosem érezhették magukat ennyire nyeregben, mutatja, hogy ma már a hosszú, takarásban végzett előkészítő munka után nyíltan kiállnak, és a képünkbe ordítják, mit terveznek velünk. Világszinten az amerikai nyílt törvénytelenségek, a főkönyvek átírására szolgáló háborúk és a tövében elcsavart NATO mutatják ezt, Európában a Kajla-lavinára reagáló pökhendi vállvonások, idehaza a jobb híján ellenzéknek nevezettek gomolygása. Az éjsötét pillantású országszervező vásárhelyi rémtől annyit tudni, hogy a világ legkorruptabb kormányát cserélné a tisztakezűekére (= akik karonfogva járnak a pénzügyi és más természetű botrányokba nyakig merültekkel). Eddig legalább tagadták, most már kérkednek vele. A kérdés adott: ugyan miért vannak még mindig, akik a rablóhitűek táborába gyűlnek? Emlékezetünkben élnek az emberiséget mérgező akarnokok kinyilatkozásai. Sztálin, Hitler, Mao, Csau, most a filantróp vén hüllő – mind írt magára szabott katekizmust, amelyet kritika nélkül kellett elfogadni. Talán ez lehet a magyarázat: megfelelni. Nem végiggondolni, megvitatni, szimplán azonosulni. Irodalmi megközelítésben a két láb rossz, négy láb jó szuperigazsága.

Ha bennünk szétesik a rend, nincs erő, amely helyre­zökkentse, és akkor magunk akarunk talpig szivárványban mászkálni, háborúval békét teremteni, istentagadó hazaárulók lovagjai lenni, magunk akarunk minden forradalmi divat alanya és tárgya is lenni. Megfelelni az elvárásoknak.

Egyetlen kapaszkodónk azért még maradt, s ez épp Lucifer Az ember tragédiájából. A fekete erő szavaiba kapaszkodhatunk, amely a teremtés óta már oly sokszor állt győzelemre, de ennyire, már bennünk, magunkban is talán még soha. Ha a tagadás, a rontás, a megszüntetés ereje ekkora, akkor a másik végleté: az újjászületésé, építésé sokkal nagyobb és inkább örök, hiszen a nem is csak az igenből élhet. Ez a feladatunk most itt, a világégés küszöbén: megfogalmazni, megélni hatalmas igenjeinket!

Korábban írtuk