A papír

Sok embert hallottam már tisztelettel beszélni a szüleiről, de a Szigeten élő Pali bátyám sokunkat hajaz ebben a tekintetben. Ő a szomszédom. Őnéki nem tért vissza a frontról az édesapja. Lényegében tízéves korától félárva. A múltkor elővett egy töredezett, sárga papírt és megmutatta. Egy végzés a járásbíróságról, az indoklásrészében ez áll: „…községből vonult be… napján, bevetésre vitték a bajtársai előadása szerint, azóta a sorsáról nem tudnak. Ilyen adatok alapján a járásbíróság a rendelkező rész szerint határoz és a halál idejéről az eltűntre vonatkozólag a 12.200/1948 Korm. sz.r. 3§.2bek alapján az eltűnést követő hónap 15. napját állapította meg. Kelt 1949. év október hó 17. napján.” Egy előregyártott gépelt papír kipontozott két sorral, ahová Pali bátyám édesapjának eltűnésére vonatkozó adatokat fekete tintával írták be. Érdekes ember az én szomszédom. A legértékesebb magyar parasztember típusa ő. Amikor elővette az eltűnésről szóló okiratot, láttam a változásokat rajta. Kezében a papír alig észrevehetően megremegett, mélyebbre szívta tüdejében a levegőt, és a szeméből, melegtekintetű fekete szeméből minden kiolvasható volt. Nem hittek a papírnak. Évekig várták haza az apát. Mindennap úgy láttak munkához, hogy azt remélték, egyszer csak befordul a tanyára az eltűnt édesapa. Ez az ország az eltűnt, névtelen sírokban nyugvó halottainké is, mind az idők kezdetétől az idők végezetéig. Ezért jól gondoljátok meg ott a Kossuth téren, mit cselekszetek!

Dobozi Iván, Bp.

Historia est…

Alexandra Rachmanova háromkötetes regényében minden szépítés nélkül beszámolt az orosz forradalomról, a proletárdiktatúráról és az emigráns éveiről. Idézek a műből: „Ma egykori földrajztanárnőm… panaszkodott nekem, hogy nem bírja már ki az iskolában, olyan szörnyű követeléseket támasztanak most a tanárokkal szemben… Óra közben a gyerekek lovagolva ülnek a padokon, kiáltoznak, dohányoznak és káromkodnak, …figyelmeztetni nem szabad őket, feladatot nem szabad adni nekik… Fegyelem csak a politikai tárgyú órákon van, mert ott elvtársak tanítanak… Ránk nézve a híres decemberi dekrétum érvényes, amely szerint az iskolában minden büntetés tilos… Szentül hiszem, hogy én hamarosan kirepülök, s hogy ez mit jelent nekem a három kisgyermekemmel, azt elképzelheti.” A tanárnő félelme beigazolódott. Kidobták. Rachmanova az utcán tüntető, üvöltöző diákokkal találkozott, akik az iskolából jöttek: „…gyűlésünk volt s kidobtuk azt a vén tanárnőt… Ezt akarjuk most megünnepelni. Micsoda?… A földrajztanárnőt? Hiszen az beutazta a fél világot, senki nem tanít olyan érdekesen, mint ő, engem is tanított a gimnáziumban! Hogy dobhattátok ki?… Joguk van most ehhez a diákoknak? Hogy panaszt tehetnek, azt tudom. De csak úgy egyszerűen kidobni valakit – lehetetlen! – Hát hogy lehetséges vagy lehetetlen azt nem tudom, de hogy így van, az bizonyos. Nem ő az első, aki röpült. Képzelje csak el, házi feladatot akart nekünk adni! Pedig mi az iskolán kívül nagyon el vagyunk foglalva. Nem beszélve arról, hogy ez már egészen elavult dolog!” Mindezt a 80 évvel ezelőtti múlt egy érdekességének vélhetné az olvasó, ha nem jutna eszébe az oktatási reformmal kapcsolatos vita, ahol kísértetiesen hasonló ötletek szerepelnek. Úgy látszik, a kommunizmus kísértete még ma is kész békés polgárokat riogatni. Ha még nem is tudjuk végképp a kriptába zárni, akkor legalább tanuljunk a történelemből.

K. J. Hódmezővásárhely

Kokárdaözön

Nem megy ki a fejemből az a kokárdaözön, ami az idei márc. 15-e alkalmával elárasztott bennünket. Gyanús volt. Hihetetlen mennyiségű és méretű kokárda borította el a kormány „jeles” képviselőinek és az őket kiszolgáló liberális kormánytévék szereplőinek mellét. Először a közös nemzeti érzés meleg hullámai öntötték el a szívemet, de hirtelen eszembe jutott a tavalyi agresszív gyűlölet, amellyel elárasztottak minket – azokat, akik mindig is viselték 48 szimbólumát – a tévékben és az írott sajtóban. Bántalmaztak embereket az utcán, fasisztázták, nácizták a kokárdát viselőket. A kokárdát nem viselőket persze nem bántotta senki. Egy üzletfelem odáig süllyedt, hogy kijelentette: ilyen kokárdások vitték el az apját koncentrációs táborba. Hát ez bizony a tavalyi gyűlöletkeltés következménye. És ez az eset is, ami Zsámbékon történt március 16-án: gyökértelen, üresfejű senkik nemzeti zászlókat szaggattak le és gyaláztak meg. És láss csodát! Az idén kokárdatengerben úszott a baloldal, a kétarcú kormány és a média. És a lelkemet majdnem újra elborította az összetartozás érzése, de hirtelen rádöbbenek, hogy ez csak máz és képmutatás. Hiszen szükségük van valamire, amivel etetik a népet. Bizony, mással nem lehet, mivel az ígéretek nagy részét nem tartották be. Üres a kincstár, koncepciótlan a gazdaság. Nemzeti ünnepünk patetikus hangulata segítségével sunyi módon akarják az emberek szívét megnyerni és figyelmét elterelni a drasztikus áremelésekről és nem kevésbé a kormány Amerikát támogató és Izrael araboktól való félelme miatt kialakult háborús helyzetről. A magyarság nagy része szeretné, ha a kormány a nemzeti érzést és a szimbólumokat nem sanda politikai érdekből venné elő, hanem 3 év múlva ellenzékben is oly nagy tisztelettel övezné, mert ez a jeles nap mindenkit erre kötelez.

Kalmár Pál, Zsámbék

Takarékosság

A magyar parlamentnek 386 tagja van, a korábbi ígéretek ellenére miért nem változtatnak ezen a túlzott létszámon? Legalább kétszáz főre kellene csökkenteni költségvetési megtakarítás végett. Tudtommal az Egyesült Államok kétkamarás kongresszusában 435 képviselő és 100 szenátor van: 535 parlamenter tehát a nálunk 25-ször nagyobb országban. A magyarországi arányokat az USA-ra vetítve ott 9900 törvényhozónak kellene lennie. Az meg hogy nézne ki? Milyen pazarlás és megterhelés ez e kis ország adófizetői számára, (Egyébként ha 200 fő nem tud jó törvényt hozni, akkor 386 sem.) A további takarékossági lehetőségekről: minek kell kétfordulós választást, sőt listás és egyéni szavazást tartani? A listás amúgy is ködös a töredékszavazatok miatt. Mennyit meg lehetne spórolni egy másik módszerrel? Mindig arról hallani ugyanis, hogy nincs pénz. Miért nem tesznek róla az előbbiek felülbírálásával? Elsődlegesen nem az iskolaszerkezet átalakításával, tanintézetek megszüntetésével, azok összevonásával kellene foglalkozni, valahol fent kellene kezdeni a takarékoskodást. Például felmerül bennem, kell-e ennyi államtitkár és helyettes? Szükséges-e annyi politikai-diplomáciai utazás hatalmas kísérettel, kell-e ennyi tábornok kis hazánkban? Minek olyan sok ügyosztály a minisztériumokban, miért nem karcsúsítanak a honvédelmi és a külügyminisztériumban? Tömérdek pénzt lehetne az államkasszába juttatni az ún, spontán privatizáció felülvizsgálatával, a korrupció miatt elítéltek vagyonelkobzásával. Miért nem csökkentik a Magyar Televízió hatalmas alkalmazotti létszámát és általában a menők fizetését a tévében. Ebben az esetben hol a számvevőszéki vizsgálat eredménye? Miért nem szüntetik meg egy tollvonással a hatalmas, többmilliós végkielégítéseket, a rengeteg ún. szakértői, tanácsadó apparátusokat minden szervezetnél, intézménynél? Több pénze lett, mégsem jobb az igazságszolgáltatás, nem rövidült az ítélkezés ideje. Felül kéne vizsgáltatnia társadalmi civil szervezetek több százmilliós költségvetési juttatásait is. Vajon az Állami Számvevőszék miért nem kap ezekre vizsgálati megbízást, hiszen milliárdokat és hatalmas létszámot lehetne így megtakarítani.

Rosta Sándor, Zalaegerszeg

Megígérték!

A hatvani közigazgatás alá tartozó Kerekharaszt általános iskoláját is elérte a bezárási hullám. A szocialista többségű képviselő-testület miközben milliókat fordít a polgármesteri hivatal átszervezésére és létszámbővítésre, új bútorok vásárlására, sajtó- és kommunikációs kiadásokra, addig költségmegtakarítás címén megszünteti a kistelepülés általános iskoláját. A szülők kétségbeesve keresik a maguk igazát. Nemcsak a gyermekeik miatt aggódnak de félnek, hogy a település elsorvadását is jelentheti ez a döntés. A szocialisták most az egyszer tartják a választási ígéretüket: csak az „életképes” településeket támogatják. Azt viszont ők döntik el, hogy melyik életképes.

T. T., Hatvan

Olimpia

Döntött a kommunisták nemzetközi közepének bölcs kormánya: nem támogatja Budapest olimpiai pályázatát 2012-re, mert nincs pénze. Most ne foglalkozzunk azzal, hova lett, hova lesz a vélhetően addig megtermelt pénz, mert tudjuk, hogy amíg az elvtársak állnak a kormányrúdnál, semmire sem fog jutni, ami a magyart a magyarságában erősítené. Hülyítésre jut, erősítésre, értelmes célokra nem. Ami sokkal szomorúbb, hogy a magukat médiaszakértőnek nevezők minden kritika nélkül a kormánydöntés mögé állnak. Persze az ilyen újságírói felfogás abszolúte hiteltelen, nem a magyarság egészének véleményét tükrözi. Magyar hazánk már régen külföld egy kicsit, ezt sikerült most Athénban hivatalossá tenni, deklarálva a fiatalság számára, hogy nekik külföldön van a jövő, akár az iskolát, akár a munkát tekintjük elsődlegesnek. Bizonyíték erre a rengeteg munkahely-megszüntetés, gyárbezárás – a növekvő munkanélküliség. Azt hiszem, egy magyarországi olimpia pályázatának elkészítése sokkal több hasznot hozott volna hazánknak, mint az uniós reklámkampányra fordított milliárdok. Képzeljük el, milyen lelkesedés, elszántság, tenni akarás törne a felszínre az országban egy sikeres olimpiai pályázat után. Rengeteg új munkahely jönne létre, hazajöhetnének a külföldön dolgozók. Az értelmes cél érdekében – Magyarország bemutatása a világnak – megmozdulna az egész gazdaság. Egy hónapig a világ közepe lenne hazánk, s nemcsak földrajzi értelemben. Hát ettől fél, ennek lehetőségétől fosztotta meg az országot a kormány, mindegy mit mondott Jánosi elvtárs a dologról. Nem bírják, sosem bírták elviselni az elvtársak a nemzeti trikolórt. Az internacionalizmus bűvkörében élnek, mindegy, hogy vörös vagy kék, csak csillagos legyen. Bánt, hogy hazámnak ilyen vezetői vannak, s az is, hogy az előző kormány sem volt eléggé alázatos a rábízott feladat iránt, és hagyta a történelem során már ezerszer leszerepelt kommunista csőcseléket a hatalomba visszasegíteni.

Szabó István, Emőd

Nekem speciel…

Hát túl vagyunk; a népszavazáson. Jó lenne mielőbb elfelejteni a kincstári optimizmus tobzódását, a szédelgő feldicsérés paroxizmusát, de nem hagyják. Medgyessy már megtette fenyegetés értékű ígéretét: a kampány folytatódik. Nem lehet kétségünk afelől: mire eljutunk a tényleges csatlakozásig, minden józan ítélőképességű emberrel megutaltatják az egészet. Hogy az elcsépelt „házasság” metaforánál maradjunk, Karinthy kis groteszkjét idézem: – Mondja Kovács úr, milyen a menyasszonya? – Ízlés dolga. Nekem speciel nem tetszik. Ha meggondoljuk kényszer- és érdekházasságok esetében ez nem is olyan bizarr. De az állítólagos szerelmi házasság esetében van némi pikantériája a dolognak. Adott esetben ráadásul a fanyalgás kölcsönös. Felmerül a költői kérdés, voltaképpen mivégre az egész? Egy dologról azért meggyőzött az egész izzadmányosan infantilis kampány, nevezetesen a jelenlegi hatalom figyelemre méltó atmoszférateremtő képességére. Erőfeszítés nélkül teremtette meg a békebeli békekölcsönjegyzések és téeszszervezések légkörét. Folytatása következik… Egyébként hadd idézzem néhai Galsai Pongrác hagyatékban fennmaradt gondolatát: „Számomra Isten létének legfőbb és úgyszólván kizárólagos bizonyítéka az a tény, hogy a kommunisták nem hisznek benne.” Úgy tetszik, a gondolat a fonákjáról is alkalmazható. Ha ezek valamit ennyire forszíroznak és ünnepelnek, az balsejtelmeket kell hogy keltsen bennünk. Medgyessy újabb aranyköpése szerint: Kompországot kikötötték. Hát igen. Most pihen és „benne hallgat a sötétség.” Kövessük tehát honfitársak a boldogság SZDSZ-es két madarát EUtópiába, vagy csábosabb nevén EU-fémiába. Fővárosa Brüsszel, szellemi központja Trianon.

Dr. Vadász Dénes, Acsád

Csornaiak

A Tocsik-ügy kapcsán olvastam az egyik bulvárlapban, hogy a csornaiak büszkék Tocsik Mártára. A Legfelsőbb Bíróság döntése után tudjuk, hogy Magyarországon a tocsikolás nem ütközik a törvénybe, tehát ez a tevékenység jogi retorzió nélkül folytatható (Az EU-csatlakozási kampányban arra nem tértek ki, szabad-e az EU-ban is tocsikolni.) A magyar szlengből vett kifejezéssel úgy is mondhatjuk, hogy a magyar törvények szerint szabad csórni. Akkor pedig a városuk szülöttjére büszke csornaiak városuk nevének megváltoztatásán is gondolkodhatnának, nem kellene többé feltételes módban nevezni (pl: Csórna, ha nem félne a törvénytől), hanem felszólító alakban is használható a név: Csórni! (Bocsánatot kérek Csorna városának becsületes polgáraitól és remélem, a bulvárlapban megjelenő megállapítás csak a hangos kisebbség véleménye.)

Dr. Komondy Ferenc, Budapest

Rémálom

– Asszonyom, önre súlyos agyműtét vár, amit a szakma kiválósága, a főorvos úr fog holnap elvégezni – szólt az adjunktus hétfőn. – Asszonyom, önnek momentán nincs szüksége agyműtétre, de a bal lábának amputálása sajnos elkerülhetetlen – mondta kedden a főorvos. – Asszonyom, nem értem, hogy mért ideges, hiszen egészséges, és ebéd után hazamegy – tette el a borítékot a szerdai vizit után a professzor. – Azért otthon igyon egy kamillateát, az majd megnyugtatja. Ezután a három kitűnő sebész befejezte „Új utakon a modern orvostudomány” című kétkötetes művét, majd demonstrálni ment, mert a fizetésük alacsonyabb az Európai Unió átlagánál. Ezt a lehetetlen butaságot álmodtam tele gyomorral, miután meghallgattam a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletét Tocsik Márta és társai ügyében.

N. A., Budapest

Sztárok

Döbbenetes párhuzamot vélek felfedezni az ötvenes évek káderpolitikája és a mai sztárcsináló politika között. Annak idején elég volt az, ha valaki csepeli vasmunkás volt vagy várpalotai bányász, akár négy elemivel, máris alkalmas lehetett bármilyen üzem, gyár vagy minisztériumi jó állás betöltésére. Ennek a primitív, aljas és sunyi, az értékrendet felrúgó hozzáállásnak a következményei évtizedekre tönkretették az ország egészséges kiválasztódáson alapuló személyzeti politikáját, talán a gazdaságát is. Ma, 2003-ban ugyanezt a romboló ideológiát (a negatív jelzőket több oldalon lehetne sorolni) vélem felfedezni, és párhuzamba állítom az ötvenes évekkel. Csak most a médiában csúcsosodik ki az ördög szarva, mert ott lehet a tömegekre hatni, míg apáink idejében a munkásosztály hamis vezető hatalmával altatták el az öntudatot. Mert mit láthatnak a fiataljaink a (szemétre) Való Világ adásaiban. Azt, hogy add fel a még zsigereidben megbúvó tisztes gondolkodás utolsó morzsáit is, majd lépj be a gonosz birodalmába és sztár leszel. Nem baj, ha akármilyen rosszul sikerült, neveletlen, tehetségtelen, családilag többszörösen sérült, sőt ha még más is vagy, a tévé képernyője a csillagok közé emel. Tragédia ez, mert a jobb sorsra érdemes, értékes fiataljainknak kellene helyet adni a médiában, legyenek ők a húzóerő és a példakép – ne a hitvány. Mi még emlékszünk a Ki mit tud? vagy a Ki miben tudós csodálatos versengéseire. Akkor is ott ült a fél ország a képernyő előtt – siker volt. A szereplők pedig ma is elismert igazi sztárok lettek, akik közül a sztár megjelölést sokan visszautasítják, mert sérelmes számukra, ha a mai sztárokhoz hasonlítják őket. Az értékalapú lét legyen a tét.

Békési Ferenc, Székesfehérvár

Vizsga emberségből

A Vasárnapi Újság műsorában (ápr. 27) hallottam Horváth művész úr elbeszélését, hogy hogyan szerzett a nehéz időkben útlevelet Darvas Ivánnak. Darvas Iván kitűnő művész, a kitüntetéseit megérdemelte. Több alakítását láttam, az Egy örült naplója feledhetetlen számomra. Olyan emléket hagyott bennem, hogy ezt az előadást biztos nem nézném meg más előadásában. Mint művész tehát bizonyított. Jó lenne, ha most emberségből vizsgázna és szót emelne Horváth Gyula mellőzése ellen. Szomorú, hogy erre figyelmeztetni kell a rendezőket és színházigazgatókat. Már az a tény is felháborító volt, hogy csak azért zárták ki a Szomszédok sorozatból, mert részt vett jobboldali rendezvényen. Ide kívánkozik az a megjegyzés is, hogy Eger-szegi Krisztina már csak az ország felének az Egérkéje. Ez a kirekesztés természetesen baloldalról, az árokbetemetők egyikének részéről történt. Visszatérve az alapgondolathoz, ha Darvas Iván szólna Horváth Gyula érdekében – amit nevezett megérdemelne -, emberségből vizsgázna, ami több, mint egy jó színészi teljesítmény!

Czető Lászlóné, Bp.

Kései levél

Kedves Laci bátyám! Sajnos sokan hagyták el kényszerűségből az elmúlt század során hazánkat, számos egyéni és családi tragédiát jelentett szinte valamennyi. A politikai természetű menekülés a legszörnyűbb közülük. Viszont az emigránsok rendre megállták a helyüket, sőt hozzád hasonlóan sikeres emberek lettek szerte a világban. Köszönjük neked, hogy te az elsők között jöttél vissza közel nyolcvanévesen, pedig a feleséged nem volt magyar, és évtizedekig a kommunista rezsim be sem engedett a hazádba. Néhány hónappal ezelőtt kicsit rakoncátlankodott a lábad, majd mikor rendbe jött, azt mondtad kacagva: A hét végén már kezdek a bajnok Zalaegerszeg csapatában. Nevettünk valamennyien, viszont most döbbenten vesszük tudomásul, hogy egy biztos kezdő ember hiányzik a mi csapatunkból. Még nem mondtál el mindent, sok kérdésünk van még, amit elsősorban neked akartunk feltenni. Ki fog előttünk járni ezek után hazaszeretetben, hitben, állhatatosságban, bizakodásban, bölcsességben és tapasztalatban?

Lázár Mózes, képviselő

Holokauszt-történet

Szomorú olvasmány volt április 3-i számukban megjelent cikkük a délvidéki magyarok holokausztjáról. A szerző ezt írja: Aki mezőőr volt a magyar közigazgatás idején és viselte a mezőőrök hagyományos uniformisát, azonnal elvitték. Szófiában 1963-ban találkoztam egy úrral, aki 45-ben magyar területen harcoló bolgár hadsereg tartalékos tisztje volt. Egy ideig egy magyar község – azt hiszem Sellye – „városparancsnoka” volt. Rövidre fogva felidézem, amit tőle hallottam: „Egy délelőtt irodámból kinézve különös menetet pillantottam meg. Az utca közepén jugoszláv partizánok hajtottak maguk előtt egy jellegzetes vadász- vagy erdészöltözetet viselő férfit. Távolabb, a járdán jajveszékelő civilek, nyilván hozzátartozók követték őket. Megálljt kiáltottam: Mit akarnak ezzel az emberrel? – Kivégezzük! – Ki ítélte el? – Mi, ez egy fasiszta! – Azonnal hozzák be, itt én parancsolok és felelek mindenért! Ha büntettet követett el, a mi hadbíróságunk fogja elítélni. Kibiztosítottam a géppisztolyomat, az embereim ugyanezt tették. Ez hatott. A partizánok előtt felvettem e telefont. Mintha a tábornokkal beszélnék, jelentettem az esetet. Kis szünet után: Igenis, tábor-nok úr, letartóztatom! – Hallják, mi a parancs? Ez az ember itt marad. Távozzanak. A partizánok káromkodva elvonultak. A biztos haláltól megmentett erdészt – amikor pár nap múlva biztonságban tehettem – hazaengedtem.” A férfi, aki mindezt vagy negyven éve velem közölte, akkor a bolgár televízió mérnöke volt. Nem tudom, él-e hal-e, de megérdemli hogy a neve legalább itt fennmaradjon. Vaszilevnek hívták.

G. Gy., Budapest

Színházmentés (másként)

Nagy örömömre szolgált, hogy az Operaháznak és a Nemzeti Színháznak sikerült megfelelő igazgatót találni Szinetár és Jordán személyében. Most egy újabb nemzeti színház, a szegedi élére is találtak kiváló igazgatót: Székhelyi Józsefet. Jó lenne, ha a további 2 nemzeti színház is megújulhatna: Pécsre pl. javaslom Bálint András kinevezését, hisz onnan indult, ott volt professzor az apja az egyetemen. A Miskolci nemzeti színházba Mácsai Pált javasolnám igazgatni. Ezek után sort kell keríteni a többi vidéki színház felfrissítésére, EU-konformmá tételére is. Színész és rendező óriásunk, humorista fenoménünk Verebes István elláthatná Zalaegerszeget, hisz mellette lakik, majd kis kitérővel Győrt is. Pestre jövet Veszprémet is útba ejthetné egy kis igazgatásra. Ne hagyjuk ki az öreg harcosokat sem pl. Agárdy Gábor Egerbe (még alliterál is), Garas Dezső Székesfehérvárra, Bárdy Gy. Szolnokra ruccanhatna le, hisz ezek közel vannak Pesthez. A távolabbi színházakat fiatal erőkkel kell felemelni. Bajor Imi Nyíregyre, Kulka Jani Debrecenbe, Kern Bandi Békéscsabára, Heller Tomi Kecskemétre mehetne igazgatni. Koltai Robinak maradna a jó öreg Kaposvár, azt már ismeri. Mellékállásnak jó lesz. Volna még ötletem, de kezdetnek már ez is klassz lenne.

B. A., Keszthely

Titkos tévéstalálkozó

Tisztelt Szerkesztőség! Köszönetünket szeretnénk kifejezni a „Titkos tévéstalálkozó” című cikkükért. Önök hírt csináltak abból, ami nem az, így „konferencia jellegű összejövetelünk” nyilvánosságot kaphatott. Örülünk neki, így legalább olvasóik értesülhettek arról, hogy a televízió reprezentatív szakszervezetei és meghívott vendégeik időről időre áttekintik a Magyar Televízió helyzetét és lehetséges jövőjét. A rendezvény zártkörű volt ugyan, de nem „titkos”, ahogyan önök valamiféle konspirációt sejtetve sugallják. (Ha titkos lett volna, az önök fotósa sem sétálgathatott volna a teremben.) Fájlaljuk, hogy újságírójukat nem küldték el, talán azért is hemzseg alig kétflekkes írása a hazugságoktól. Az, hogy a munkavállalók képviselőit Önök „néhány bennfentes”-nek nevezik – nincs közünk hozzá – ez az Önök terminus technikusa. Az, hogy a tanácskozáson többször felszólaló kulturális igazgatóról azt írják, ott se volt, csak az mutatja, hogy ostobán válogatják meg az informátoraikat. Ez az önök szerkesztőségének – nyilván „titkos” – belügye, nem ránk tartozik. (Az sem, ezek után, hogy vajon melyik soruk igaz és melyik valótlan.) Van még ezeken kívül egy kis rágalom is a cikkükben – a politikusokkal egy mondatban emlegetett alkoholról van szó -, amire nem kívánok reagálni, ez a diskurzus már olyan morális mélységbe vezetne, ahová már nem kívánom követni önöket. Azt írják: „…eddig is a színfalak mögött dőlt el a közszolgálati Magyar Televízió sorsa.” Megtisztelő számunkra, hogy a mi tanácskozásunkat is ilyen helyszínnek minősítik. Ám – a fentiek után, kell-e mondanom – ez sem igaz…

Kovács Károly

A televíziós Dolgozók Szakszervezetének elnöke

(Újságírónk szívesen részt vett volna a konferencián, azonban a rendezvény színhelyén azt a tájékoztatást kapta, hogy az zártkörű, a sajtó képviselői nem lehetnek jelen (a fényképeket így nem a Demokrata fotósa készítette). A tanácskozás után pedig telefonon beszélt a négy reprezentatív szakszervezet képviselőjével, köztük a fenti levél írójával is, aki azonban azt válaszolta, hogy nem nyilatkozik a tanácskozásról. – A szerk.)