A mai, úgynevezett gazdasági fejlődés és profitnövekedés egyik legfőbb forrása az az ügyes munkamegosztás, amely a gazdasági tevékenység folytatásához szükséges egyéb költségeket (externáliákat, jelentős részben a környezeti károkat, szociális költségeket, infrastruktúra költségét) a vállalkozók mással fizettetik meg, miközben a tevékenységük hasznából elsősorban és aránytalanul maguk részesülnek. Én elteszem a tevékenységemből származó hasznot, te meg kifizeted a tevékenységemmel járó költségeket. Nemde ugyanezt tesszük azzal is, hogy közpénzekből építjük és javítgatjuk útjainkat, hogy a nemzetközi fuvarozó cégek kamionjai zavartalanul keresztülszáguldhassanak rajtunk? Ez a társadalmi és környezeti igazságtalanság egyik fő forrása, ráadásul hosszú távon aláássa a helyi közösségek biztos megélhetésének lehetőségét. Sem Magyarországnak, sem egyetlen más európai országnak nem érdeke, hogy a Dunán és más európai folyókon akkora hajók közlekedjenek, amekkorákat a folyók természetes körülmények között soha nem hordanának hátukon. Ez azoknak a szállítóvállalatoknak az érdeke, amik a hajókat közlekedtetik. Amint korábban már olvashattuk, a vízlépcsők számtalan súlyos probléma okozói a lecsökkent hordalék-utánpótlástól a folyó bevágódásán át a környező területek kiszáradásáig, a folyó menti vízbázisok sérüléséig és esetleg szennyeződéséig, a talajok természetes vízháztartásának megváltozásáig, a folyóvízi és folyó menti élővilág átalakulásáig, a természetszerű vagy kultúrtáj esztétikai vonzerejének tönkretételéig, amelynek következményeit aligha a szállítóvállalat szenvedi el. Miért lenne nekünk érdekünk az egyetlen megmaradt hegyvidéki folyószakaszunkat, a Dunakanyart ipari tájjá változtatni? Ez nem a fenntartható jövő útja. Ez közös jövőnk felélésének legbiztosabb útja, a jövő nemzedékek létfeltételeinek következetes aláásása. (Folytatás a következő számban.)

Lendvai Gábor, e-mail

Az érem másik oldala 2.

(Folytatás a 34. számból)

Az idei 17. számukban olvastam egy cikket Gotovina Heroj – Egy bátor férfi címen. Nézzük meg az érem másik oldalát is. Krajinából az évszázadok óta ott lakó szerbeket elűzték, a menekülőket aknavetővel, géppuskával lőtték. Később a bosnyákok lőttek rájuk célba a Daruvar – Bosanski Petrovac – Kljuc háromszögben. Ők is tanultak a szerbektől, hogyan lehet sikeresen etnikai tisztogatást végrehajtani. Az „OLUJA” (vihar) elnevezésű invázió sem kényszerítette Gotovinát vitézségre, a horvát hadsereg hatalmas katonai fölényben volt, a legmodernebb NATO-stratégiával, US-felderítéssel a vaskos és nehézkes Varsói Szövetség hadművelete ellen. Na meg az USA meg is engedte nekik! A szerbeknél hiányzott az a 3-4000 katona, akiket Mladic Srebrenica környékén „muszlimvadászattal” foglalkoztatott. Az offenzíva egy jól rendezett színmű volt, filmre vette – horvát megbízásból – a „RUDDER FINN GLOBAL PUBLIC AFFAIRS” nevű publikrelation-cég, ahol csak jó horvátot lehetett látni. A megfigyelő ENSZ-katonákat géppisztolysorozatokkal tartották távol. Ugyanígy üldözték el a Lasva-völgyben, Boszniában a bosnyákokat. Szóval a horvátok sem voltak jobbak, inkább kevésbé rosszak. Gotovinát Tudjman nevezte ki nemzeti hőssé, a népnek ez kellett, s nem egy bűnöző kalandor. Hasonló szerepet játszott, mint heroj Oric Naser, a srebrenicai hős. Sokan elhitték, sokan nem. „Szegény az az ország, amelyiknek hősökre van szüksége” – írta Brecht. (Galilei). A cikk végen van egy felsorolás, ki kerülhetett volna még a Hágai Bíróság elé. Még jó, hogy Szent Istvánt nem küldi oda a szerző – mint tömeggyilkost – hiszen ő is több tízezer embert leöletett „vala”.

Takáts Nándor, Köln

Egy „jó katolikus” válasza

Antimisszió című korábbi Jobbszél-jegyzetemre Mándy Zoltán, az egri bazilika plébánosa a levelezési rovatban reagált. Ha az atya rendszeresen olvassa a lapot, tudja, a Jobbszél mindig egy-egy eseményt, jelenséget figuráz ki ironikusan, olykor abszurd vagy szürreális módon. Ha nem olvassa rendszeresen, akkor is rájöhetett a cikk konklúziójaként szereplő mohamedán futballista történetéből (vagy mondjuk a „Jézus forogna a sírjában – ha nem támadt volna fel…” mondatból), hogy nem a véresen komoly tényfeltáró újságírás klasszikus darabjáról van szó. A cikk nem is elsősorban az egri bazilikáról szólt, az csak az apropót adta. De: igenis antimissziónak tartom a belépti díj szedését, hiszen elriasztja az embereket, nem vonzza Krisztushoz őket, hanem múzeumnak tekinti Isten házát (ahogy Franciaországban ez már meg is valósult sok helyen). Baráti társaságunkban 4 család, 8 felnőtt és 13 gyermek volt jelen, az összesen 3700 Ft. Bekuncsoroghattunk volna, persze, mondván, hogy csak imádkozni szeretnénk. Na de az hogy néz ki? Egyházi adót fizető, rendszeres miselátogatókként ez a „mi templomunk” is. Magyarázatul arra hivatkozik: az egyháznak nincsenek birtokai. Igaz. A kommunisták elvették. Mint sokunktól; birtokot, pénzt, vagyont, szabadságot, életet, jövőt. A kommunizmusban sokan veszítettek, köztük az egyház is. A rendszerváltás után azonban a püspökeink nagyvonalúan lemondtak a birtokokról. Miért? Elolvastam a tájékoztatót, hogy a befolyt pénzt többek között az oszlopok műmárványozására költik. Fontosak az oszlopok, fognak neki örülni a muzulmánok, amikor dzsámivá alakítják majd a templomot. Ha ott tartunk, hogy a hívek nem tudják eltartani a bazilikát, akkor hagyjuk ott az épületet, vonuljunk ki a pusztába, misézzünk ott, s ha lesznek hívek, épül nekik templom is. Kicsi, kidőlt-bedőlt tákolmány, de élő templom lesz, nem múzeum. Nem kell félni, ha bízunk magunkban („…mert ha ez a mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le…” Apcsel 5, 38-39). A múzeumot meg, ha fontos neki, tartsa fenn a műemlékvédelem. Hívek nélkül az egész úgyse ér semmit. Ezzel együtt valószínűleg, ha bemegyünk, úgyis dobtunk volna a perselybe. Így a társaságból a gyakorló hívők duzzogva távoztak, a – mondjuk így – keresők pedig nem tudtak keresni. Pénzszedéssel távol tartani a híveket a templomtól, a tárgyak fetisizálása a lelkek helyett. Olyan, mintha modern stadionokat építenénk falábú focistáinknak, vagy Nemzeti Színházat perverz avantgárd rendezők önmegvalósítására. A cikk szerzőjét egyébként távolról sem az Ön plébániája elleni támadás szándéka vezette, hanem az egyházáért érzett aggodalom. Ha történetesen Tihanyban (vagy pláne Olaszországban) nyaraltunk volna, a cikk bizonyára az apátsági templomban évek óta meglévő, hasonlóan gusztustalan gyakorlatot pellengérezte volna ki. Köszönöm, plébános úr, hogy megtisztelt észrevételeivel. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Ungváry Zsolt, Budapest

Kivégzés?

Elgondolkodtam annak idején azon az újságban megjelent mondaton, hogy „lélegzet-visszafojtva várták a terrorista halálát” (mármint Bin Ladenét) Joe Binden alelnöktől Hillary Clintonig, Robert Gatestől Barack Obamáig bezárólag. Aztán azt hallottuk, hogy egyesek, mármint az USA fejesei „élőben látták Bin Laden kivégzését”. Nos, ehhez nemigen lehet mit hozzátenni, mint azt, hogy ez az egész történet a kiterveléstől a végrehajtáson át a sajtó reagálásáig és a rádió-tévé híradásokig enyhén szólva is gusztustalan. Az az örömködés, ami a médiából áradt Washingtontól Budapestig, számomra gyomorforgató és visszataszító volt. Az USA állítólag a világ legdemokratikusabb állama, így hát a világ nagyobbik fele joggal várhatta tőle, hogy nevezettet elfogják, bíróság elé állítják, fejére olvassák és bizonyítják bűneit, majd elítélik. De nem ez történt. És még sok minden nem úgy történik, ahogy állítják, sőt 1945. augusztus 6. óta minden gondolkodni tudó és akaró ember sok kérdőjelet tesz az USA és szövetségesei cselekedetei és állításai mögé. Ma úgy fest a dolog, hogy mindenki terrorista, akire Washington és szövetségesei ezt a bélyeget rásütik, ugyanakkor a saját portájuk előtt végeláthatatlan kupacokban áll a söprögetnivaló. (Vietnamtól Irakon át Guantanámóig, hazugságokra alapozott háborúktól a lebombázott lakodalmasmeneten át a jogtalanul fogva tartottak megalázásáig, kínzásáig.) Sokunknak egészen más fogalmaink vannak az USA által emlegetett terrorizmusról. Lehet, sőt biztos, hogy vannak terroristák, ezzel szemben azonban szerintem sokkal veszélyesebb és kártékonyabb az állami-szövetségi terrorizmus, ami az egész világ jelenére és jövőjére mindenképpen rányomja bélyegét. Summa summárum, az USA-ban is könnyebb sok mindent „elintézni” a terrorizmusra való hivatkozással, mint helyére tenni a dolgokat, megszüntetni bizonyos igazságtalanságokat, amiként nálunk is sokkal könnyebb „rasszista fasiszta antiszemitázni”, mint az igazság talaján állva rendet rakni, akár igen rövid idő alatt is!

Ludwig Béla, Zalaegerszeg

Egy tanár levele 5.

Számunkra ugyanakkor nem kérdés, hogy létezik-e Magyarországon cigánykérdés, mert mi tudjuk, a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy létezik, bármit mondjanak is a politikusok. Aki ezt tagadja és nem tesz ellene semmit, az felelőtlen és bűnös politikát folytat. Nehéz megmondani, hogy mi lenne a megoldás, és nem is a mi dolgunk, mi csak normális körülmények között szeretnénk tanítani, mert ez a szakmánk, ez a hivatásunk. De tisztán látjuk, kiket adunk tovább a szakmunkásképzőkbe, és tudjuk, hogy ha így folytatódik, 10-20 év múlva már nem lesz ebben az országban elég képzett dolgos kéz, és nem lesz, aki megtermelje a nyugdíjunkat. És azt is látjuk – a KSH népességi adatai is előrejelzik –, hogy rövidesen kisebbségbe kerülhet a magyarság saját hazájában. S ha a többség olyan lesz, mint a mostani alsósaink – márpedig csodát a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudunk tenni velük –, akkor Isten óvja hazánkat, gyermekeinket és unokáinkat!

E. T., e-mail