Felszámolt gyárainkból, tsz-einkből, a bagóért idegen kézbe adott szolgáltató vállalatokból, aprópénzért eladott termőföldjeinkből az országnak jóformán semmi haszna sem volt. Aztán a vagyont külföldre mentették. Sokunknak úgy tűnik, hogy a húsz éve történt rablássorozatért már senkit sem lehet felelősségre vonni. Az elprivatizálók ugyan nem háborús bűnösök, de talán még azoknál is többet ártottak az országnak. Rengeteg munkahely szűnt meg az állami vagyon felszámolása miatt, s a hazai munkaerő egy része ezért elhagyta/ja az országot Ebben a Bermuda-háromszögben úgy tűntek el a szoclib kormányok által felvett kölcsönök, mint az igaziban a hajók. És persze a felvett kölcsönök nagy részét is kézen-közön (pályáztatások álcája alatt) lenyúlták az elvtársak. Az országért akkor sem, és természetesen most sem éreznek felelősséget. Most a nemzeti kormánytól egyre többen azt követelik vissza, amit húsz év alatt tőlük elraboltak. A rablók is úgy követelőznek, mintha megrablottak lennének. Ebben a Bermuda-háromszögben csak azért nem tűnt el Magyarország, mert az utolsó pillanatban felismerte a végveszélyessé vált helyzetét.

Tégen László, Nagymaros

Belgák

Nemrégen láttam egy filmet: egy horgász Kongóba indult óriásharcsát fogni. Útja során megrázó fényképek kerültek elő megcsonkított néger gyerekekről: a belga gyarmatosítók vágták le büntetésből kezüket-lábukat, mert nem voltak megelégedve szüleik munkatempójával. E barbárság után pár emberöltővel a belga úriemberek kezdték demokráciára oktatni ezeréves hazánkat. Aggódtak a sajtószabadságért, az emberi jogokért, a kisebbségekért s a jó ég tudja még, miért. A legfőbb aggódó a Belgiumból hazatért Kovács Laci bácsi, aki pártja legfőbb polihisztorává lépett elő. Szakértője a külügyeknek, az adókérdéseknek, de legfőképp az aggódásnak. Hosszú élete során több rendszerváltást ért meg, kisujjában vannak a trükkök százai. Laci bácsi azért került reflektorfénybe, mert pártjának utánpótlása elapadt. Régen a KISZ-ből egy merítéssel „aranyhalak” kerültek elő (Gyurcsány, Zuschlag, Schmuck). Manapság viszont üres a háló, s az Utoya-szigeti utánpótlástáborokat meg őrültek fenyegetik. A párt kénytelen régebbi káderei közül válogatni. Így került felszínre Szanyi, Mesterházy, Gúr Nándor, akik miatt a fiataloknak elmegy a kedve a politizálástól. Maradt végül Laci bácsi, aki most nem Madrid, hanem Brüsszel határán áll a vártán!

M. S., Miskolc

Bukfenc

Vicces párt ez az MSZP. Vagy az idióták gyülekezete? A múlt választáson akkorát buktak, hogy a közvélemény-kutatás szerint jelenleg a parlamentben az utolsó elotti párt, s ha továbbra is ellenségként és nem ellenzéki pártként viselkednek, 2014-ben be sem jutnak oda. Úgy tesznek persze, mintha nem ők tették volna tönkre az országot, mintha semmi felelősség nem terhelné őket az államadósságért, a devizahitelek összeomlásáért, a hibás gazdasági lépésekért, a korrupcióért… Tovább is van, írjam még? S mindezek tetejében persze újra kormányzásra készülnek. Én csak azt mondom, ehelyett inkább énekelgessék az Internacionálét úgy, hogy minden voltunk, semmik leszünk! Gyakorolják eredeti szakmájukat, mert már elfelejtették az autószerelést, pedig arra még a börtönben is szükségük lehet. Mert a kormányzásra teljesen alkalmatlanok, ezt 2002 és 2010 között bizonyították. Szekeres szerint ezentúl csak olyat mondanak, amit meg is tudnak valósítani. No, igazmondásból is bukfencet vetettek! Az a 140 komszoci, aki olyan köz- és szakpolitikai megoldást igyekszik összeállítani, ami megoldja az emberek és az ország nagy kérdéseit – ne fárassza magát. Kivihetetlen, de egyszerű lenne a megoldás: tegyék vissza a sok ellopott pénzt a kasszába és majd a kormány eldönti, mire lehetne okosan felhasználni. Ez lenne a magyar nép kétharmadának akarata is (és ez volt a rabbi javaslata is, amikor Kohn elszegényedéséről számolt be).

Czető Lászlóné, Bp.

Nekünk Mohács kell? 5.

(Folytatás az előző számból)

Mire várunk, teszi fel a kérdést Udvarhelyi István cikkének címében. Én például arra az időre, amikor már nem kell a nyilvánvalót húszévente újra és újra magyarázni, mintha ez a húsz év nyomot sem hagyott volna az emberek tudatában. Arra is várok, hogy a szakemberekben a szakmai megszállottság, a felelősségérzet és az elhivatottság kellő mértékű alázattal és mások iránti megértéssel párosuljon, hogy elkerüljük végre a „boldoggá teszlek, ha belepusztulsz is” jó szándékú, ámde annál kártékonyabb jelenségét. Végül arra az időre is várok, amikor az emberek már olyan felelősen fognak gondolkodni, hogy számukra már az a kérdés lesz természetes, hogy miként fognak itt e hazában 50 és 100 év múlva élni magyarok, akiknek majdani életét mai döntéseink, önzéseink és hiúságaink lehet, hogy végzetesen meghatározzák, és amikor már mindenki érti, hogy a fenntartható, hosszú távon is jó színvonalú megélhetést nyújtó, biztonságos jövő képébe nem férnek bele Bős–Nagymarosok, templomtorony magasságánál húzódó Duna–Rajna–Majna-csatornák, ajkai vörösiszaptározók és verespataki ciános aranybányák. Vannak más utak. Itt az idő, hogy végre azokra térjünk.

Lendvai Gábor, biológus

A „szavak ereje”

Miután anyagi okokra hivatkozva, megszűnt a Petőfi Rádió középhullámú adása, a határon túli magyarok –, akiket e rádió hullámai köldökzsinórként kapcsolt a magyar kultúrához, a magyar léthez – százezrei estek el az adó közkedvelt műsoraitól. Kondor Katalint elnök menesztésével gátlástalanul fogtak hozzá az kiszervezésekhez, átszervezésekhez, megszervezésekhez. De a műveletek irányítói nem a magyar hallgatók igényeit, érdekeit vették figyelembe, nem a magyar kultúra felkarolására törekedtek, hanem a gyanúsan hangzó „nemzetköziség” és a rádiózás (média) „piacosítását” valósították meg. A „nagy szakértők, átszervezők” főleg az idősebb hallgatókat rekesztették ki a rádiózásból. Politikai érdekek előtérbe helyezésével, nagynevű és igen jól képzett szerkesztőket, műsorvezetőket tettek lapátra. Megszüntették az olyan szépen hangzó „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza” szünetjelet, majd jött az MR1-ezés, mindennek az alja. A határon kívül élő magyarok (és a belföldön is) meglepetten reagáltak a rádiózás átszervezésére, de semmit sem tettek-tehettek ellene. A politika szolgálatába gyömöszölt adásokban, a nagyhangú „médiaszakértőket” azóta is szándékosan vagy felelőtlenül rombolják kultúránkat, múltunkat. Mintha mindezt valóban a magyargyűlölet vezényelné! Az is hidegen hagyott mindenkit, hogy a műsorokat összekötő szöveg közötti jelszó: „A szavak ereje” lett! Az igen gyanúsan csengő félmondat egyből a volt miniszterelnök őszödi beszédét, a hazugságok áradatát juttatja eszünkbe. Annak a politikai kalandorcsoportnak tevékenységét, amelyik a feneketlen hazugságaival káoszba vitte Magyarország gazdasági, kulturális és morális életét. Szerintem a rádiózás kedvelői nem kérnek a „szavak erejéből”! Jobb lenne akár az „Ének ereje” is, mert a dal a lélekből tör elő! Tiszta, éltető örömöt hozó, reményt keltő! Nem így a szavak, amelyek dörzsölt érdekcsoportok kezei között manipulálhatóvá válnak, ami már az agymosásra hasonlít. A „reformerek” féltek a nemzet zenéjétől is, a sokatmondó népdalinktól, a cigányzenétől vagy akár a dzsentri világ duhaj és oly fájdalmas dalaitól. A világban szétszóródott magyarok számára éltető lenne egy őszinte magyar rádióadás, hogy unokáink, rokonaink unokái, dédunokáink ne veszítsék el kötődésüket a nemzethez. Nemcsak a „multinacionális kultúráról”, hanem a közeli és távoli múltunkról, saját művészeink alkotásaiból sugárzott adásokat szeretnénk hallgatni. Hogy hozzásegítsenek magyarságunk megtartásához. És hangozzék fel újra az Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Hiszen ez a nép évszázadokon keresztül küzdött elnyomói ellen a szabadságért. Ne hagyjuk, hogy a „szavak ereje” mögött meghúzódó akármilyen galádság legyen a legyőzőnk!

Deák István, Dortmund

Átjátszás

A Demokrata idei 36. száma interjút közölt Éliás Ádámmal, a Vállalkozások Érdekvédelmi Szövetségének elnökével. Neheztelte, hogy a kormány a magán-nyugdíjpénztáraktól elvett 2800 milliárd forintot az államadósság csökkentésére fordította. Ő másként csinálta volna. Ez eddig rendben is van: ez a véleménye. A cikk vége felé azonban megakadt a szemem a következő mondatán: „Ha egy leromlott gazdasági állapotban az utolsó szabad pénztömeget átjátsszák a nemzetközi tőkének…” Mármost ezzel az a baj, hogy nem tudom, az elnök pontosan azt akarta-e mondani, amit az idézett szavak jelentenek, vagy csak nyomósítani akarta fentebbi véleményét az „átjátszás” szóval. Ebben a mondatban ugyanis az átjátszás csak azt jelentheti, hogy ügyeskedéssel, szabálytalanul, tehát tisztességtelenül történt a „pénzvándorlás”. Márpedig ez komoly vád lenne a kormány ellen. És még ez is rendben van, amiként (esetenként?) a szólásszabadság is. Mindazonáltal az emberben marad valami hiányérzetféle, mert manapság annyi téves, rossz, trehány szóhasználat fordul elő beszédben és írásban is keserédes anyanyelvünkben, hogy elbizonytalanodik. Nem ártana pontosan tudni, mi járt Éliás úr fejében.

K. J., Budapest

Nácivadász-hattyúdal

Lassan kihalnak a háborúviseltek. Aki még úgy-ahogy élt, azt még végigtologattuk a folyosón a tárgyalóteremig, hogy remélhetőleg a börtönben végezze. Igen. Az életét. Mindegy, van-e bizonyíték 70 év távlatából, az emberi méltóság pedig ilyen esetben – a bűnösség halvány gyanúja esetén – elhanyagolható polgári csökevény. Jöjjön az elemi ösztön: élvezkedjünk tenyerünket dörzsölve kiszemelt emberünk utolsó megpróbáltatásain. Kár hogy a hatvanas évek megtorlási őrjöngésében edződött bírók többnyire leadták már a rendszámot. De mi lesz ezután? Pályát kell módosítani? Ahhoz sok időre van szükség, a kisebb változtatások kifizetődőbbek. Nyilatkozni kell különböző csatornákon, fűbe-fába belekötni, egyéb nácikkal szövetkezni, tenyérbe mászóan viselkedni a tárgyalótermekben, úton, vízen, levegőben sértegetni egy ország népét, azután figyelni, kinek nem tetszik! Lesz itt még munka!

Molnár Miklós, Debrecen