Abban a rendszerben a rettegett éjszakai csengőfrász után emberek százai tűntek el nyomtalanul. Az ország több pontján az internálótáborok őreinek eligazítása így szólt: ne csak dolgoztassátok, gyűlöljétek is őket. Akiket Rákosi rezsimje (Bajnaitól átvett szó) osztályidegennek tartott, azokat kitelepítették otthonaikból (és a vagyonukból is), és vidéken embertelen körülmények között dolgoztatták. Az egyházi rendeket feloszlatták, a papságot állandó nyomás alatt tartották. Rákosi politikai bosszúja még a potenciális riválisaira, a saját elvtársaira is kiterjedt, őket is okkal, ok nélkül tizedelték. Senki sem tudhatta, hogy mikor és miért válik a rendszer ellenségévé. Diktatúra volt ez a javából, amit hivatalosan népi demokráciának becéztek. Ezzel szemben Orbán Viktorék lojálisan bánnak az ellenzékkel és még akkor is kerülik a rendőrségi fellépést, amikor az már indokolt lenne. MSZP-szimpatizánsok szájából hallottam: sajnálják, hogy Romániában a magyar küldöttség konvojába belerohanó autó nem a miniszterelnöki kocsit törte szét. Egy francia aforizma szerint az irigység engesztelhetetlenebb a gyűlöletnél. Az elvtársi gyűlöletet azonban lehetetlen kiengesztelni, mert az akkor is megmaradt, amikor baloldali kormánya volt az országnak. Ahogyan egyesek a nemzeti kormányt ma gyűlölni tudják, azok előtt Rákosi elvtárs kopasz fejéről leemelhetné a kalapját. Ez a zsigeri gyűlölet a legrosszabb, ez árt legtöbbet Magyarországnak.

Tégen László, Nagymaros

Jobb elfelejteni

Szerintem az István a király Alföldi rendezte darabnak a legnagyobb baja az, hogy megosztotta az amúgy is megosztott társadalmat, s éppen egy nemzeti ünnepen, augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén. A nemzeti ünnepek legfontosabb célja, hogy összehozza az embereket, hogy együtt ünnepelve, annak hozadékával tudjon megújult erővel dolgozni a hétköznapokban. Nem véletlen, hogy az István királlyal kell ünnepelni, hisz ő tette meg az első lépést a keresztény Magyarország felé, amiről később Antal József úgy beszélt egy kongresszuson, hogy „csak a keresztény Magyarországnak van jövője”. A most bemutatott István a király ezzel az eszmével ment szembe. Alföldi mélyítette a megosztottságot, újra felszínre hozta a keresztényellenességet. Ez a rendezése is bizonyította, hogy alkalmatlan volt a nemzet színházának vezetésére. Alföldi tehetséges kísérletező rendező, de inkább egy olyan színházban dolgozzon, hogy aki oda belép, tudja mire számíthat, ahol az is megengedett, hogy a János vitéz úgy végződjék, hogy Iluskából apácafőnök, prostituált vagy MSZP-elnök lesz… Ha én elmegyek egy darabot megnézni, jelen esetben az István, a királyt, az akkori korba szeretném beleélni magamat, hogy a szöveg számomra mit jelent, azt meg hadd döntsem el én, ne befolyásoljon a rendező különböző rendezési trükkökkel. Választás előtt áll az ország, két út van, a függetlenségé, amikor az ország saját lábán áll, vagy az IMF, EU, és a bankoktól való függés, amikor hitelből élünk, kegyelemkenyéren. Alföldi és szerzőtársai az utóbbi mellett lobbiztak. Egy biztos, számukra az előadás megrendezése kifizetődő vállalkozás volt, hisz az egyik kereskedelmi TV még közvetítette is. Felejtsük el az egészet, úgy ahogy van!

Veér Gyula, e-mail

Az elmúlásról

Elmondok egy történetet, ami az elmúlásról szól, meg talán valami másról is… Családunk egyik tagja végnapjait éli. Közel a 90-hez, súlyos alapbetegségekkel, csak vegetál. Már hetek óta nem mozog, nem beszél, nem tud nyelni, gyógyszerezése csak intravénásan oldható meg, persze azokkal a gyógyszerekkel csak, amelyek intravénásan beadhatók. Tablettás gyógyszer kizárva. Egy – finoman nevezve – ápolási osztályon fekszik, egyébként készséges, figyelmes kezelőorvosok felügyelete mellett. Megszólal a mobilom, az osztályvezető főorvos neve tűnik fel, a hideg kiráz, leülök, felkészülök a legrosszabbra. De nem az, hála Istennek. Az eddig alkalmazott antibiotikummal tovább nem kezelhető, mert már nem tud nyelni, a kezelőorvos másikat javasol. 10 ezer forintért naponta! Ugyanis az OEP ennek a kórháznak nem téríti ennek a gyógyszernek az árát. Mehet-e? – kérdezi az orvos. Mutassanak nekem egy embert, aki erre nemmel válaszol! Pedig a dolog másként is működhetne, sőt működött is. Amíg betegünk nem kórházban volt, szakorvosa felírta a gyógyszert, amit térítéssel igénybe is vettünk. Csakhogy betegünk ma kórházban van, ilyenkor a kinti szakorvos már nem gyógyszerezhet, és ugyebár a kórháznak nem jár a térítés. (Vajon miért nem?!) Két hónapos benntartózkodása óta ez a második alkalom, amikor az (egyébként nem kevés ápolási díjat felszámoló) ápolási kórházaknak nem támogatott – tehát fizetendő – gyógyszeres kezelés kerül szóba. Mert nem olcsó az elmúlás. A történet azonban happy enddel zárult; visszaérkezett munkahelyére a szabadságon lévő kezelőorvos, aki ránézett kezdő kollégájára és csak annyit kérdezett, nem gyógyszerezhető a beteg szondával, orron keresztül? Dehogynem! Azóta újra kapja a tablettás gyógyszereit, köszöni jól van, tízezerrel kevesebbért – naponta.

Oszetzky Gábor, e-mail

Kabaré könnyekkel

Mit vár az ember egy kinevezett ügyésztől, aki még a beidézett tanú titulusával sincs tisztában? Egyszerűen leurazza, volt miniszterelnöki státuszát semmibe véve (utána kellene nézni jogi szakdolgozatának!). Mutyi mutyi hátán! Észnél vagy magyar?? – Ingyen adtam volna az egész Velencei-tavat, s ma már nem itt tartanánk – mutatott rá a rezsim tévedéseinek egyikére. A Pannon puma gazdasági idomárja is csak megerősíteni tudta tanú és bivalybor táska nélkül főnöke országmentő szándékait. Nincs annál rosszabb, mikor egy kormány hatalma tudatában tolvajt keres. Ez már az anarchia hatása korpa (korrupció) közé keveredhetnek zsiványok és ártatlanok is (Demszky). Erre csak egy összetett szó adhat választ: Vagyonelszámoltatás! VAE VICTIS!

Pusztai Endre, e-mail

Ne legyünk hősök!

Egyre több elalvás miatt bekövetkező balesetről hallok hírt mostanában. A tárgyalandók köréből kiveszem a személy- és árufuvarozást, valamint az autóhasználathoz is kötött munkavégzéseket és csak az úgynevezett úrvezetők eseteit veszem górcső alá. Esetükben az alkalmatlanság, képzetlenség és/vagy gyakorlatlanság, kivagyiskodás mellett a legnagyobb veszélyt magukra, utastársaikra és a közlekedés többi résztvevőjére az jelenti, ha nem, vagy rosszul mérjük fel erőállapotunkat, teljesítőképességünket. Amikor fáradtan, kialvatlanul erednek útnak, esetleg nagyobb szakaszokat vállalnak, mint amit még teljes figyelemmel meg tudnak tenni. Ezekben az esetekben bizonyosan jelentkezik a kifáradás, s a kifáradás következtében a figyelem kihagyás, súlyosabb esetekben a nyitott szem mellett történő agyi kikapcsolás, még súlyosabbnál a lecsukódó szemhéjjal való belealvás. Az esetek többségében észrevétlenül múlik el ez a pár tizedmásodperc, de a forgalomban részt vevők száma nő, a sebesség nagyobb lett, a kevés együttállásból származó balesetek tehát szaporodnak. Miből adódhat a fáradt állapotban történő autóvezetés? Talán abból, hogy egyre kevésbé tudunk elengedni amúgy teljesen felesleges dolgokat. Meg akarjuk nézni az éjszakába nyúló filmet, mert az hiába tizenkettedik a tucatból, nekünk jár, és kevesebbek lennénk, ha lemaradnánk róla. Teljes értékű nappalt akarunk élni, s az éjszakát (amikor egyébként úgyis csak alszunk) jelöljük ki az utazásra. Mert biztosak vagyunk benne, hogy meg tudjuk csinálni. Hiszen, ha nem tudnánk megcsinálni, nem érezhetnénk magunkat a meredek állú amerikai hős helyébe, aki pedig mindig meg tudja csinálni, s különböző, nyávogva kiteljesedő mellékszereplők ezért roppant büszkék rá. Mi is szeretnénk olyan kemény fickók, olyan hősök lenni, de nem tudunk, mert más, puhább anyagból vagyunk mint a plakátokon szereplők, és amiből elődeink voltak. S már régen feledtük, hogy az igazi hősök ritkán azok a duzzadó idomú mozivászon-figurák, az igazi hősök névtelenek és észrevétlenek a filmvetítésektől káprázó szemeknek. Ne legyünk hősök, inkább maradjunk életben.

Májer Gábor, e-mail

Közhelyek

Az újkori agyonhasznált kifejezésünk, az esélyegyenlőség, kettős mérce stb. sokszor zavarba ejti a szavazni óhajtó állampolgárt. A jelenlegi iskolarendszer a paradox szó értelmezését egyszerűen, diktatórikus módon kihagyta valamennyi tematikájából. Eklatáns példa: Amennyiben egy háztartás 3 hónapig nem teljesíti rezsitartozását, a szolgáltató drákói szigorral megszünteti energiaellátását. A bankok a törlesztés mulasztásra már sokkal drasztikusabban reagálnak (végrehajtó). A kilakoltatás előtt álló bankadós igencsak elcsodálkozik, mikor azt hallja, hogy a megszűnőben lévő SZDSZ a 2009-ben felvett 4-500 milliós hiteléből egyetlen befizetett sárga csekket sem tud prezentálni. A kölcsönt kibocsájtó bank egyetlen reménye az állam, azaz az adófizetők pénze.

P. E., Budapest

Kertész Imre

Kertész Imre köszönetet mondott a németeknek a haláltáborért. Hisz ezt olvasom a Magyar Nemzetben. „Mi lennék Auschwitz nélkül? Semmi és senki. Egy átlagember.” Igen valóban nem lett volna Nobel-díjas író, hisz nem születik meg a Sorstalanság című műve. De ugyanebben az írásban olvastam: „Sokkal elcsodálkoztatóbb, hogy azelőtt miként tudtam egyáltalán magyarokkal együtt élni. Magyarországon éltem meg a náci időket, itt viseltem a sárga csillagot, itt voltam gettóban, itt fogtak el a magyar csendőrök.” Idetért vissza a táborból miután életbe maradt, ezt már én teszem hozzá. Szavaiból az következik, hogy a magyar csendőr is hozzájárult az Ő későbbi sikeréhez, aki elfogta. Neki miért nem mond köszönetet. Miért a magyarokat gyűlöli, amikor német nemzetiszocialisták állították fel a haláltáborokat, és az amerikai haderő nem bombázta a haláltáborba vezető vasútvonalat, sem a tábort. Sőt nem fogadták be a zsidó menekültek sem. Amerika ezreket tudott volna megmenteni. Nem tette. Erre válaszolnia kellene a történelemnek. Kertész Imrének a szeméről le kell esnie a gyűlölet hályogjának és akkor talán reálisan, tudná megítélni, honnan származik. Én kívánom, érezze jól magát Németországban, és a lelkében a békesség és a szeretet uralkodjon.

Veér Gyula, Budapest