Hirdetés

A minap láttam egy ukrán videót, amely vidám gyerekeket mutatott a mariupoli acélművek pincéjében. A katonák éppen vizet osztottak nekik, és azt kérdezték tőlük, hogy mit játszanak. Később előkerült egy szomorú kisfiú is, aki arról panaszkodott, hogy már két hónapja nem látta a napot és nagyon várja a háború végét, hogy újra felmehessen a napvilágra.

Budapest ostromakor nyolcéves voltam. Hat hónapot töltöttünk az óvóhelyen a családommal, mert az amerikaiak 1945. február 4-én lebombázták a házat, ahol laktunk, így a harcok befejeztével nem volt hova mennünk. Az óvóhelyen egész nap sötét volt. Csak akkor gyújtottuk meg a gyertyát, amikor ettünk valamit. Játszani nem volt kedvünk. Az utcán sétálni pedig nem volt biztonságos. Egyszer mentünk ki, amikor a szovjet katonák kiparancsoltak bennünket jeget törni. Fiatal, törékeny Édesanyám csákánnyal törte a jeget, én pedig lapátoltam a darabokat. Nagyobb volt a lapát, mint én. Végig sírtam, nagyon fáztam és rettenetesen féltem. Ezt az emléket egy hosszú élet sem tudta kitörölni. A raták jellegzetes hangját pedig még ma is hallom!

Csak egy pár kérdés a végére: Miért vitték magukkal az ukrán katonák a civileket a föld alá? Talán túsznak? Mitől van ilyen jó kedvük a gyerekeknek a bunkerban? Hol készült a videó? Talán ez is átverés? Amikor az oroszok megnyitották a humanitárius folyosót, miért nem engedték el a civileket? Talán a gyerekek nem akarták abbahagyni a játékot? Esetleg azért, amiért ők nem mehetnek Törökországba?

Korábban írtuk