Történelmünk kibeszéletlen, kellően fel nem tárt eseménysorozatainak egyike a tanácsköztársaság. A közel száz éve, 1919. március 21-én kitört, nem egészen öt hónapig tartó első kommün köré a Kádár-rendszer hazug propagandát szőtt (Rákosiék bezzeg hallgattak róla, hiszen az általuk magasztalt Sztálin kivégeztette Kun Bélát), 1848-ban vélve megtalálni az előzményeket, a második világháború magyarországi harcainak 1945 tavaszi megszűntében a vörös törekvések kiteljesedését látva, s így március 15., március 21. és április 4. hamis egybefűzésével (utóbbi dátum tényszerűen sem stimmel, a második világégés végjátékában a fegyverek csak 9 nappal később hallgattak el hazánk területén) létrehozták a „Forradalmi Ifjúsági Napokat.”

A magasztaló propaganda 1990 után elhalt, ám az 1919-ben történtek tényszerű, módszeres feltárása máig elmaradt. E hiányosságot igyekszik pótolni a 133 nap című film, amit tegnap este mutattak be a budapesti Tabán Moziban.

Mint Borsody István rendező a vetítés előtt elmondta, a Skrabski Fruzsina producer és Novák Tamás szerkesztő közreműködésével alkotott film célja, hogy 50 percre lekössék egy mai tizenéves fiatal figyelmét.

E célkitűzés nagy jelentőségű, hiszen az iskolai történelemoktatásban nem kap elég hangsúlyt a 133 napos vérgőzös vörösterror. Ugyanakkor be is határolja a mozgásteret, hiszen a szűk időkeret és a tizenéves célközönség – bár persze a mű korántsem kizárólag nekik szól – nem teszi lehetővé a mélységekbe hatoló „szakmázást.”

Az alkotók azért így is törekedtek tudományos mederben tartani a számos ritka archív felvételt és fotót felvonultató filmet. Talán túlzottan is ügyelve az úgynevezett ideológiamentes megközelítésre, aminek jegyében a felvonultatott történészek – Apor Péter, Katona Csaba, Vörös Boldizsár és Zeidler Miklós – kizárólag a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetéből kerültek ki.

Ebből következően kissé távolságtartóan, patikamérlegen kimérve sorjáznak a tények, az általánosságokon túl örvendetes módon nem feledkezve meg a Lenin-fiúk hírhedt dunapataji mészárlásáról vagy a kommünnel szembeszálló dunai monitorok lázadásáról. Bátorságra vall, hogy nem hagyják homályban a népbiztosok zömének zsidó származását, noha hangsúlyozzák, hogy ez vallási értelemben nem játszott szerepet a kommünvezérek gondolkodásában.

Szintén erénye a filmnek, hogy az alkotók felkutatták és megszólaltatták a vörösterror néhány egykori áldozatának leszármazottját. Rádöbbenhetünk, hogy az 1919-es vörösterror milyen évtizedekig ható félelmet ültetett el az emberekben, a családokon belüli hallgatással hozzájárulva a történelmi emlékezet szétfoszlásához. Kár, hogy a 133 nem mutat meg még több helyi történetet; ez erősítené a mondanivalót, és nyugodtan bele lehetett volna illeszteni az 50 perces játékidőbe, rövidebbre fogva a tanácsköztársaság emlékezetpolitikai utóéletével foglalkozó gondolatokat, melyek érdekesek, de nem magáról a proletárdiktatúráról szólnak.

A dokumentumfilm rámutat arra az eddig alig-alig taglalt, de annál fontosabb tényre, hogy a kommünnek a proletariátus egy részén és egy maroknyi hagymázas baloldali értelmiségin kívül nem volt valódi társadalmi támogatottsága, az emberek inkább tanácstalanul és zavarodottan fogadták a diktatúrát, a vidék népe pedig inkább szemben állt vele, és csak akkor tudott ideiglenesen hátországot teremteni magának, amikor a cseh és román csapatok megtámadták Magyarországot.

Ekkor a magyar Vörös Hadsereg – a Monarchiában szocializálódott, jól képzett, a szolgálatot a kommün hadseregében hazafias elkötelezettségből vállaló tisztek vezetésével – győztesen verte vissza a betörő idegen csapatokat, visszafoglalva Kassát és Eperjest. Ám a diktatúra első számú vezetőjének számító Kun Béla kapitulált a francia követelések előtt, és elfogadta, hogy a hadsereg visszavonul az 1919. márciusi Vix-jegyzékben meghatározott (még a mai trianoni határoknál is hátrányosabb) vonalak mögé.

Ez aztán demoralizálta az addig diadalmasan a hazát védő csapatokat, és végképp gyűlöltté tette a hazafiatlan rendszert. Amely egyébként hátba támadta az általa politikailag megbízhatatlannak tartott, ámde a román támadókat Erdély területén sikerrel feltartó Székely Hadosztályt – kár, hogy ez a vörös rendszer magyartalan lelkiségét jól példázó, a tizenéves célközönséget bizonnyal érzelmileg megfogó momentum kimaradt a filmből

Ugyanezért érdemes lett volna legalább néhány gondolatot fölidézni Tormay Cécile ragyogó irodalmi naplójából, a Bujdosó könyvből, vagy akár a minden XX. századi magyarországi diktatúra által meghurcolt Mindszenty Józseftől, akit a kommün előtt néhány nappal még a Károlyi-rendszer tartóztatott le, megkínozták, lapockáját és kulcscsontját törték.

A későbbi bíboros szabadulása utáni első vasárnapi prédikációjában így emlékezett vissza a kommün időszakára (idézi a Történelemportál.hu 2011. február 24-én): „…láttam a Parlament mennyezetig vérrel befrecskelt pincéit, a vízvezeték csöveire akasztottakat, hallottam a teherautók motorjainak berregtetését a halálpincék előtt, hogy a megkínzottak segélykérését ne hallják künn. Megnéztem testvéreimet a cellában, akiket a kínzók szakkifejezése szerint ’félangolosra’ és ’egész angolosra’ vertek. Hallottam új szótárukat: ’gajdeszbe küldeni’, ’hidegre tenni’, ’haza küldeni’, ’fa alá állítani’, stb. (…) A vörös börtön kapuja a vörös pokolnak, amelyen át belátni a Szovjetbe.”

Erős tónusú mondatok ezek? Igen, de a történész szakértők hűvös tényszerűsége kellően árnyalta volna a szívre ható emlékezést. És ugyanezért tett volna jót dramaturgiailag a 133 napnak, ha – például – Raffay Ernő, az 1918-19-hez vezető folyamatok ezidőtájt aligha vitathatóan legavatottabb ismerője is megszólalt volna. Annál inkább, mert a bevezető képsorok narrációjában Károlyi Mihály „demokrata eszmeiséget követő” politikusként épp csak megemlíttetik, noha az ő egyértelműen hazaáruló ámokfutása logikusan vezetett 1919 márciusához. Kár, hogy mindez nem kapott kellő hangsúlyt.

A 133 mindent egybevetve így is hiánypótló és értékes film, épp ideje volt, hogy valaki végre dokumentarista igényességgel foglalkozzon 1919 sötét és véres hónapjaival. A film továbbgondolásra inspirál, reméljük, a történész szakma folytatja az első magyarországi vörösterror töténetének feltárását. A monitorok lázadása pedig – ezt már csak futólag jegyezzük meg – méltó történelmi játékfilmért kiált.

Ágoston Balázs

A 133 nap című film megtekinthető az interneten: