„Szerettem a hivatásom, főleg a robbantást. Nem féltem én semmitől.”
28 évet töltött a föld alatt: megszólalt az erdélyi robbantómester
A csíksomlyói hegynyeregben a búcsút megelőző nap még csend honolt a Kis-Somlyó és a Nagy-Somlyó lankáin. Néhány zarándokon kívül csak a tereprendezésért felelős brigád tartózkodott a helyszínen, akik épp az utolsó simításokat végezték a másnapi szertartás előtt. A hármasoltár közepén egy szalmakalapos székely ember pihent, s közben figyelte, hogyan kerülnek helyükre az utoló korlátok, hangfalak és tájegységeket jelölő táblák. Amikor meglátott bennünket, intett, menjünk föl hozzá, készítsünk képet onnan, a fenyőfák határolta, még néptelen domboldal legszebb pontjáról. Ekkor még nem tudtuk, hogy néhány pillanat múlva gondolatban egy számunkra ismeretlen, különleges föld alatti világba csöppenünk, ahol egy egykori aranybányász kalauzol majd végig bennünket.
Csomortány Csaba 28 éven át dolgozott a föld alatt. Nem irodában, nem műhelyben. Aknák mélyén, porban, gázban, szűk, robbanásveszélyes üregekben. Ma már nyugdíjas, de lelkesedése a munka iránt nem hagyott alább – csak épp nem bányászként dolgozik, hanem a csíksomlyói pünkösdi búcsú megszervezésében segédkezik.
Most épp a hegynyeregben tevékenykedik reggeltől estig, mintha csak a régi műszakok egyikét töltené. Harmincnyolc éve jön, amikor csak lehet.
– Mint a vetésforgó, úgy működik a csapat, aminek én is tagja vagyok – mondja mosolyogva. Arca csupa derű, vidámság. Pedig amivel évtizedeken át foglalkozott, az korántsem volt gyerekjáték.
– Tizenhét kollégámat temettük el a társaimmal. Velem egyidősek voltak. Bányaomlásban haltak meg – mondja. A félelemről kérdezem. Arról, megfordult-e valaha a fejében, hogy egyszer ő is a hegy gyomrában reked. Csak megvonja a vállát:
– Szerettem a hivatásom, főleg a robbantást. Nem féltem én semmitől.
Csaba az Erdélyi-érchegység egyik legősibb aranybányájában dolgozott, a Fehér megyei Abrud város közelében. A rómaiak óta bányásztak ott, és Európa egyik legfontosabb aranyfeldolgozó központja lett a térség. A szakmát nem választotta.
– A tizenkét osztály elvégzése után elküldtek robbantóiskolába. Miután azt is elvégeztem, igyekeztem elhelyezkedni valahol. Nem volt választási lehetőség. Oda vettek fel, ahol volt hely, és ahol lakást is tudtak biztosítani.
A robbantómester dinamitot is kezelt. Ha minden jól ment, csak egy dördülés hallatszott, s folytatódhatott a munka. Ám a siker nemcsak a szakértelmen múlt, hanem a szerencsén és az isteni gondviselésen is.
A munkásokat persze csupán a bányaomlás veszélye fenyegette. Csaba akkor sem unatkozott, amikor egy időben bányatűzoltóként dolgozott.
A földből szivárgó gázok begyulladhatnak, ha oxigénnel találkoznak. A bányászat során a sok-sok ércen kívül higany is kerül a felszínre, ami rendkívüli módon ég. Gyakran riasztottak minket ilyen esethez.
A veszélyes munka lelki sebeket ugyan nem hagyott Csabán, de testén jól láthatók a nyomai. Amikor felhúzza a pólóját, hatalmas hegeket mutat a hasán: – Egyszer ráléptem egy földből kifordult tányéraknára. Szétszedett rendesen. De már mosolyra is fakad, mert eszébe jut egy másik történet.
Amikor az anekdotázó férfit viccesen megkérdezzük, eszébe jutott-e valaha, hogy hazacsempésszen egy darabka aranyat a zsebében, utólag kiderül, tettetett komolysággal válaszol.
– Eszembe sem jutott – mondja. Majd nevetve hozzáteszi: lefelé és felfelé is ellenőrizték őket.
A bányászszakma Csaba esetében családi örökség. Nagyapja is ezt a szakmát űzte. Az unoka 28 éven át dolgozott a föld alatt. Szerette a munkáját, de nem bánta, hogy nyugdíjazták.
– Mikor a 45. évemet betöltöttem, azt mondták: “Viszont látásra!” De már nem is akartam volna folytatni. Elég volt a jóból.
A segítőkészség és a közösségi szellem, ami a férfit mindig is jellemezte, az aktív, munkával telt évek lezárását követően sem múlt el. Legutóbb a parajdi sóbánya károsultjainak biztonságba helyezésénél tanúsított példamutató magatartást.
– Segítettünk kitelepíteni az embereket és homokzsákot pakoltunk, amikor a falusiak gátat emeltek, hogy az esetlegesen kirobbanó víz ne mossa el a házaikat. Sírva dolgoztunk. Nemrég egyébként küldtek gépeket Budapestről – hetven darabot. Lánctalpasokat, buldózereket, eszkalátorokat, hogy a patakot mihamarabb el lehessen terelni. Sajnos a román állam csak most, tizennyolc évvel az első szivárgások után kezdett el intézkedni. Korábban kellett volna. De most legalább megmozdultak – teszi hozzá.
A beszélgetés végén szóba kerül Csaba hite, s hogy ő maga szokott-e részt venni zarándoklatokon. Elmeséli, tavaly három egykori kollégájával gyalog indultak el Częstochowába, a legjelentősebb lengyel Mária kegyhelyre.
– Mire kiértünk, 116-an lettünk. Útközben férfiak, nők, idősek, gyerekek csatlakoztak hozzánk. 1480 kilométert tettünk meg hatvan nap alatt.
Úgy tűnik, ha van út, amin el lehet indulni, Csomortány Csaba elindul. Legyen szó az emberek javát szolgáló rejtett kincsek felszínre hozataláról, a bajba jutottak megsegítéséről vagy az összmagyarság legnagyobb találkozójának megszervezéséről. Szívóssága, alázatossága és életszeretete mindannyiunk számára példaértékű. Kevés ilyen ember jár köztünk – de annál nagyobb szükség van rájuk.
