– Hogyan és milyen céllal jött létre az idén augusztusban 38. alkalommal jelentkező Tokaji Írótábor?

– Csaknem négy évtizeddel ezelőtt az volt a cél, hogy a tanácskozások fórumot nyissanak a kortárs irodalmi élet számára, ahol elhangoznak azok az aktuális társadalmi és szociális problémák, a kulturális élet azon anomáliái, amelyek az írókat is foglalkoztatják, s bemutatkozhatnak a szépirodalom új alkotásai, alkotói. Ez magában foglalta a lehetőségét a népi írók mozgalmához való kapcsolódásnak is: egyes korábbi tanácskozások például visszanyúltak a két háború között a Tokajjal szomszédos Tiszaladányban született Kert-Magyarország programhoz, amelyet, mint ismert, először Somogyi Imre szobrászművész-író fogalmazott meg, és a népi írók körében talált visszhangra. Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Veres Péter és mások fel is keresték Somogyi Imrét, aki Magyarország felvirágzását a családi agrárgazdaságok segítségével, a megművelőiket eltartani képes „kertek” révén látta lehetségesnek. A rendszerváltozással aztán új szakasz következett a Tokaji Írótáborok történetében, a részt vevő írószervezetek egyetértésével alapítványi, majd egyesületi formában kezdett el működni, s valóban autonóm fórummá alakult. Ezáltal esély látszott arra, hogy a magyar irodalmi élet korábbi, mindenkori megosztottságát levetkőzve az írótábor is egyetemessé váljék.

– De ez a mai napig csak hiú ábránd…

– Igen, hiszen annyiféle, általában az aktuális politikai irányzatokhoz kötődő érdek osztja meg társadalmunkat, és benne az értelmiséget is, hogy ez a helyzet mindig újratermeli a megosztottságot. Nem beszélve arról, hogy a „korszerűség” ma a pénzvilág mindenek felett álló dominanciáját jelenti. Ez vált uralkodóvá a könyvpiacon is, amelyet a könyvipar – a világszerte az egyik legjövedelmezőbbnek számító iparág – érdekei és nem a szépirodalmi értékválasztás működtet.

– Az aktuálpolitika és az embereket éppen foglalkoztató napi ügyek alól nyilvánvalóan az író, költő sem vonhatja ki magát. Mennyire feladata egy alkotónak a hozzászólás, az írástudói felelősség?

– Nehéz erre receptet adni, nyilván az egyéni alkaton, az író emberi adottságain is sok múlik. Tény, hogy az író – hagyományosan – a társadalom lelkiismeretének is megszólaltatója, ami az erkölcsi értéktudatot, a mindenkori „kiszolgáltatottakkal és megnyomorítottakkal” való szolidaritást jelenti. Az elmúlt két évtizedben többek között a médiumok, a reklámok társadalmi befolyása következtében is a szépirodalom és képviselői már nem tekintették feltétlen céljuknak a közvetlen, nyilvános állásfoglalást. S az aktuális kérdésekben való véleménynyilvánítás tekintetében fontos az is, hogy a művész maga döntse-dönthesse el, milyen szerepet vállal. Nincs szomorúbb annál, mint amikor valamilyen nyomás, kényszer hatása alatt sorolódnak ide vagy oda az alkotók. Hiszen a korlátozott szerepvállalásnak megélhetési okai is vannak, sokan nem kívánják ingerelni a politikai- és pénzhatalom érzékeny pontjait. Úgy gondolom azonban, senki sem mondhatja azt, hogy kívül áll a társadalom rendszerén, mert egyéni létünkben is mindannyian kiszolgáltatottjai vagyunk a jelen lényeges kérdéseinek, tehát véleményt kell formálunk róluk. Történelmünk folyamatos kataklizmái mindig is kikényszerítették, hogy íróink karakteresen, egyértelműen megnyilatkozzanak, s ma is vannak a magyar írótársadalomnak olyan nagy alakjai, mint Jókai Anna, akik tudnak véleményt formáló közszereplők, egyszersmind sikeres írók lenni. Úgy gondolom, az életellenes társadalmi mozgásokkal még passzív közösséget sem szabad vállalni. A demokráciának szüksége van gondolkodó emberekre, akik az álláspontjukat megérlelik, megvallják és vállalják – a várható következményekkel együtt. Véleményem szerint ez a valóságos jelentése a Bibó-féle meghatározásnak: „A demokrata nem fél.” És ha fél is, mert oka van rá, akkor is kitart a megismert igazság mellett. Enélkül nincs demokrácia.

– A rendszerváltás után sokan azt várták, hogy az elmúlt évtizedeket feldolgozó művek lassan előkerülnek majd az asztalfiókból. Miért nem történt ez meg?

– Nagyon sok jelentős mű, sőt életmű „előkerült”, elég, ha a legismertebbekre, a Hamvas Béla- vagy Várkonyi Nándor-kiadásokra gondolunk, de Wass Albert munkáinak megjelenése, Márai Sándor reneszánsza is ebbe a jelenségkörbe tartozik. Említhetném az „idealistaként” mellőzött, a könyvtárakból kiszelektált gondolkodókat is: Karácsony Sándort, Kodolányi Jánost, Várkonyi Dezsőt, Ranschburg Pált és még sokakat. Műveik újra elérhetőek, az más kérdés, hogy máig nem kanonizálódtak, késik szakmai integrálásuk, tananyagként való megjelenésük. Ugyanakkor időt igényel, amíg egy-egy alkotás ki tudja fejteni a hatását, minden műnek megvan a maga sorsa: az egyiket hamarabb befogadja a „szakma”, a másik felé pedig jelentős értékei ellenére sem fordul figyelem. Számtalan életművet említhetünk, köztük például József Attiláét is, amelyek hatása az író halála után, esetleg évtizedek múlva vált csak érezhetővé. Bízom benne, hogy azok a fontos művek is, amelyek eddig még nem nyertek méltó értékelést, integrálódni fognak, hiszen ahogy Bulgakov mondta, a jó kéziratokat, műveket még a tűz sem fogja.

– Ma már szinte mindent a média ural. Felelős-e ebben is?

– Bizonyos, hogy a reklámnak és a médiának fontos szerepe van az irodalmi művek és az alkotók megismertetésében. Konkrét példa erre az általam vezetett Széphalom Könyvműhely Várkonyi Nándor életműsorozata, amelynek asztalfiókból előkerült kötetei sem kaptak figyelmet. Méltatlanul, hiszen művei új szempontokat adnak az elmúlt és a jelen történelmi-eszmei korszak értelmezéséhez is. Mindennek legfőképp ma is ideológiai okai vannak. A globális világ divatos irányzatai többnyire kikerülik az elmélyült tanulmányokat, de a kis, nemzeti kultúrákhoz kötődő műveket is. Mert amit nem lehet a világon mindenütt nagy példányszámban eladni, az nem képes maximális profitot termelni. Látnunk kell: nemhogy nincs vége a Guttenberg-galaxisnak, de akkora jövedelmet a könyvkiadás még soha nem hozott, mint amilyet a multinacionális cégek realizáltak a válságot megelőző időben, de manapság is.

– Viszont ez a függés a kisebb szerzőkre negatívan hat, hisz anyagilag kiszolgáltatottak.

– Az új könyvek hátrányos helyzetbe kerülnek, ha nem kapnak olyan reklámot, mint a már befutott szerzők munkái. A kulturális közösségek mindenkori felelős vezetőinek kell védőhálót biztosítani az új szellemi értékek számára, amely fenntartja őket addig, amíg a szakma és az értő olvasóközönség utat talál hozzájuk.

– Nálunk megvan ez a hálózat?

– A 90-es évek elején kezdett kiépülni az a rendszer, amely erre a szerepre lenne hivatott, és az irodalom esetében a Magyar Könyvalapítványból, illetve a Nemzeti Kulturális Alap szakkollégiumaiból áll. Működésük, támogatásra fordítható összegeik mértéke attól is függ, melyik kormányzatnak mekkora a kulturális ambíciója. Nálunk most nem túl nagy. Beszédes példa, hogy a Benelux vagy a skandináv államok esetében a költségvetésből finanszírozott rendszer biztosítja egyfelől a könyvkiadás ráfordításait és az írói honoráriumot, másfelől az új szellemi értékek érvényesülését. Belgiumban például az új irodalmi művek első ezer példányát az állam támogatásként megvásárolja a könyvtárak számára, de könyvbemutatókra, felolvasókörutakra is jár dotáció. Nálunk általában a bekerülési költségekkel sem tartanak lépést a támogatási összegek. Például a Magyar Könyvalapítványnak idén 80 millió forintja van könyvkiadási támogatás céljára, míg létrejöttekor, a kilencvenes évek elején még évi 100 millió forinttal rendelkezett.

– Ha az országon belül sem működik kielégítően ez a támogatási rendszer, akkor hogyan tudjuk segíteni a határon túli magyar irodalmat?

– Tudtommal mára nagyon visszaestek az itthonról származó támogatások. A határon túli könyvek, folyóiratok pályáztatási rendszere 2002-ig ugyanúgy működött, mint a határokon belüli új magyar alkotásoké, azóta azonban megszűnt az Illyés Alapítvány is, és az Apáczai Közalapítvány is. Az európai uniós országokban, elsősorban Szlovákiában a csatlakozást követően csökkent a nemzetiségi, kisebbségi kultúrák támogatása. Mint ismert, idén július elsején pedig elfogadta a szlovák állam azt a törvényt, amelynek értelmében nem lehet többé hivatalos nyelvként használni a nemzetiségek nyelveit. Ez egy folyamat betetőzése, mert már eddig is nagy erőkkel folyt többek közt a tankönyvek egységesítése, a magyar nyelven tanulható tárgyak visszaszorítása. De nézhetünk az EU-hoz nem csatlakozott Ukrajna felé is, ahol már második éve törvény mondja ki, hogy csak az államnyelven, ukránul tehető le érettségi. Ezzel kiürítenek egy jól működő kisebbségi iskolarendszert, ami az ottani értelmiség hivatástudata és a magyar állam segítsége révén jött létre, hiszen ha valaki nem szerezhet magyar nyelven érettségit, akkor értelemszerűen nem iratkozik be magyar tannyelvű iskolába. Mindettől nem függetlenül már mindennapos jelenség, hogy embereket támadnak meg az utcán pusztán a magyar szavaikért, és az is, hogy mindez nem vált ki komolyabb hullámveréseket sem az anyaországban, sem az emberi jogok kérdését egyébként nagy figyelemmel kísérő európai uniós bizottságokban. Ezek után nem lesz mit csodálkoznunk, ha Kolozsvár vagy Pozsony utcáin minket, magyar turistákat is megvernek.

– Ez már lehet a nemzetnek egy olyan állapota, amikor világnézettől és pártszimpátiától függetlenül az értelmiségiek összefogására van szükség?

– Mindenképpen. A Tokaji Írótábornak is fontos célja ez. Épp az utolsó kuratóriumi ülésen vetődött fel, hogy a magyar írószervezetek fogalmazzanak meg végre egy közös állásfoglalást a veszélyben lévő magyar nyelv ügyében. Nincsenek olyan illúzióink, hogy ezáltal sikerül biztosítani a kisebbségi helyzetben lévő magyarság anyanyelvéhez, kulturális önazonosságához való jogát, de talán reflektorfénybe kerül a probléma. Az aláíró szervezetek számából pedig kiolvasható lesz, mennyire van saját felelőssége tudatában a magyar írótársadalom, azaz mennyire ép nemzeti immunrendszerünk. A késedelmesség régi, rossz szokásunk, mégis reménykedem, hogy nem kell még egy Mohács vagy még egy Trianon ahhoz, hogy a szellem emberei egységesen átérezzék: nem hátrálhatunk tovább és már nincs is hová.

Farkas Anita, Molnár Edina


MEZEY KATALIN

1943-ban született Budapesten

1967-ben diplomázott az ELTE Bölcsészettudományi karán. Tanárként, újságíróként dolgozott.

Alkotóként verseket, kisprózát, regényt, gyerekverseket, drámákat, hangjátékokat ír.

1987-től az Írók Szakszervezete alapító főtitkára, 1989-től a Széphalom Könyvműhely vezetője. A Magyar Művészeti Akadémia tagja, az Írók Alapítványa és a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke.

Füst Milán-, József Attila-, Artisjus- és Prima-díjas, a Teleki Pál Emlékérem kitüntetettje.

Főbb művei: Amíg a buszra várunk, Anyagtanulmány, Élőfilm , Újra meg újra, Kivala Palkó Nemlehet-országban, Levelek haza, Párbeszéd, A kidöntött kerítés, Válogatott versek