Ipolyvece a megcsonkított Nógrádban, annak is a valamikori vármegyei központról nevezett balassagyarmati járásában található, a fővárosból Parassapuszta, Zólyom, Besztercebánya felé vezető 2-es számú főút mentén fekvő Drégelypalánktól kőhajításnyira keletre. Észak felé az ez idő tájt épp áradó Ipolyig nyúlik a ma mintegy nyolcszáz lelket számláló falu, melynek nevét először 1285-ben említi írott oklevél, Hunfi Demeter birtokaként.

Az idők folyamán egymást követték a birtokos családok: a Baloghyak, a Szobiak, a Koháryak, a Coburgok. A vidéket megpróbálta a történelem, a közeli Drégelyvár elestét és Szondy György kapitány hősi halálát Arany János örökbecsű költeményéből jól ismerjük. A török kiűzése után tót atyafi ak is megtelepedtek itt, a jó palócok között – merthogy Ipolyvece Palócország kellős közepén található. E vélhetően kun eredetű, túlnyomórészt római katolikus hitű, jellegzetes nyelvjárásban beszélő, több néprajzi alcsoportra (nyugati, keleti és középső palócok, barkók, matyók) tagolódó magyar népcsoport a történelmi Gömör, Heves, Hont, Nógrád vármegyék területén ütötte föl szállásterületét, amit azonban a trianoni békediktátum tragikusan kettévágott.

Bár homokos földje soványka, azért e vidék tisztes megélhetést nyújtott valamikor az ittenieknek. A vadregényes Ipoly ma is dúskál halban, márna, paduc, domolykó, harcsa, csuka és sok más faj élőhelye, a folyómente pedig kiválóan alkalmas sokféle gyümölcs, legfőképp a szamóca termesztésére. A kitűnő természeti adottságok ellenére e tájon is fogyatkoznak, öregednek a falvak, elvándorolnak a fiatalok. Elég magas a munkanélküliség, akinek van állása, Drégelypalánkra vagy Balassagyarmatra jár dolgozni. Csak kevesen vágnak bele a gazdálkodásba. Pedig meg lehetne élni belőle. De sokaknak nincs hozzá elég szaktudása, félnek a kiszámíthatatlanságtól, és főképp hiányzik az elszántság, az elhivatottság.

– Az embereket az elmúlt évtizedekben leszoktatták a munkáról. Vissza kell szoktatni őket – mondja a szarvasmarhát tartó Máth Mihály. Az ipolyvecei gazda kitartással, szorgalommal építette fel a családi gazdaságot, és ma már szépen megél belőle.

Az 1990-es években vagyonőrként dolgozott egy drégelypalánki szörpüzemben. Ami aztán német tulajdonba került, az új tulajdonosok pedig útilaput kötöttek a helyiek talpára, helyettük Budapestről hoztak munkaerőt.

– Akkor azt mondtam, többet az életben nem dolgozom másnak, akkor se, ha éhen döglök – idézi fel a váltást Máth Mihály, aki azóta a maga ura. Döntését nem bánta meg, bár a gazdálkodás öröméhez időnként bosszúság is társul.

– Amikor eljutottam oda, hogy megvehettem egy traktort, az adóhivatal munkatársai hamarosan megjelentek, és élénken érdeklődtek, ugyan miből telt rá. 2010 előtt folyamatosan vegzáltak minket a hatóságok. Bezzeg azokat, akik egy egész országot fosztottak ki, senki nem kérdezi – mondja, hozzátéve, hogy a bürokrácia is idegőrlő, főleg azért, mert kis túlzással minden hivatalos közlés azzal kezdődik, hogy hiba esetén milyen szankciók fenyegetik a termelőket. Több bizalom kellene.

– De hát úgy elrendeztek minket az unióban, mint annak a rendje – jegyzi meg. Ugyanakkor bízik benne, hogy az újjászervezett agrárkamara ilyen tekintetben is valós szakmai segítséget nyújt majd. Talán a gyakran életszerűtlen bürokrácia is közrejátszik abban, hogy a környékbeli településeken nem sokan vágnak bele a gazdálkodásba. Pedig van benne jövő.

Tíz vemhes üszővel kezdték, azokat szaporították. Jelenleg öt tehén, hat üsző, tizenkét bika van a birtokon, a szaporulatot értékesítik. Charolais-t tartanak, a XVIII. században a franciaországi Charolles város környékén az angliai eredetű durhammel keresztezett és ily módon nemesíteni kezdett, húsáért tartott, jellegzetesen fehér színű fajtát az 1860-as években törzskönyvezték. Hazánkba az 1970-es évek elején jutott el először, ma már országszerte hétezernél több tehenet tartanak nyilván.

Máthéknak bejáratott vevőkörük van, főleg törökök. Mostanság tisztességes árat kapnak a jószágért, kilónként akár nyolcszáz forintot is, de borjú esetében ez fölmehet ezerkétszázig is. Miheztartás végett: egy kifejlett felnőtt tehén elérheti a hétszázötven kilogrammos testtömeget, egy bika pedig akár ezerkétszáz kilót is nyomhat. No persze költség is van vele, és kőkemény munka. Sok és állandó munka.

– Minden éjjel kint alszom a tanyán, négy óra körül kelek, ellátom a jószágot, aztán hazamegyek reggelizni, majd jövök vissza. Folyamatosan van tennivaló, és mínusz húsz fokban is virrasztani kell az állat mellett, ha ellik. És érteni kell mindenhez: az elletéshez, a gépszereléshez, a traktorozáshoz, az aratáshoz, a kaszáláshoz – vázolja a jószágtartás körülményeit Máth Mihály, aki feleségével, Marikával összesen 145 hektáron gazdálkodik. Ebből 92 hektár kaszálót a Duna–Ipoly Nemzeti Parktól bérelnek, 12,3 hektár legelőt a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet haszonbérleti pályázatán nyertek. Saját tulajdonú területekkel is rendelkeznek, 5,4 hektáron szilvát és meggyet termesztenek, 27 hektár szántójuk is van.

Nagyon ügyelnek a minőségre, öko-biogazdálkodást folytatnak, kerülik a permetezést, a vegyszerhasználatot. Szeretnék bővíteni a gazdaságot, de ahhoz még több föld kellene. Csakhogy jelenleg nincs szabad terület. Azazhogy akad állami tulajdonú föld, de osztatlan közös, azzal pedig leginkább csak a baj van.

– Megesett, hogy a tulajdoni viszonyok tisztázásában bízva feltörtük, felszántottuk, bevetettük egy ilyen terület szélét, ám végül nem született megegyezés a sok tulajdonos között, így kárbaveszett a vetőmag, a munka – idézi fel ilyen irányú rossz tapasztalataikat Máth Mihályné Marika. A zűrzavaros tulajdoni viszonyok miatt így aztán az osztatlan közös földek java része parlagon hever, rajtuk dudva, bozót, akácos terjeszkedik. Bizonytalanra senki nem áll neki megtisztítani, feltörni az ugart.

Máth Mihályné felmenői is gazdálkodók voltak, de a kommunizmusban beverték őket a téeszbe, megfosztva őket földjeiktől, jószágaiktól. Marika édesanyja, Mitasz Ferencné büszkén mutatja a család régi, több mint száztíz éves portáját. A műemlék jellegű épületeket takarosan felújították – saját erőből, mert a műemlékvédelmi illetékesek bizony egy huncut fillérrel sem segítették a munkát –, az egykori istállókból szobákat alakítottak ki a tornácos parasztházban. A múlt ily módon kötődik össze a jelennel és a jövővel.

A családi gazdaságban Máth Mihály és felesége mellett dolgozik egyik fiuk, Szabolcs, illetve Marika öccse, Mitasz Ferenc és az ő neje is. És egy helybéli alkalmazottat is foglalkoztatnak. Így számolva összesen 250 hektáron tevékenykednek, s ez el is tart két családot.

Az eladásra nevelt marhák mellett hatszáz tyúk is él a birtokon, tojásukat érékesítik, a szilvával együtt állandó vevőjük egy fővárosi cukrászat. Saját szükségleteik kielégítésére juhokat és mangalicákat is tartanak, utóbbiak télen-nyáron szabad ég alatt vannak. Nem kényes fajta, nem kell neki állatorvos, sem más különleges gondoskodás. Hiába, a vaddisznóvér sem válik vízzé. Olyannyira nem, hogy a gazdának sem árt óvatosnak lenni, ha bemegy közéjük.

A hazánkban jól ismert és gyakori jószágok mellett az egzotikumnak számító struccal is próbálkoztak, de ez nem bizonyult piacképesnek. Tartására semmilyen támogatás nem igényelhető, mivel vadállatként van nyilvántartva, pedig húsa ízletes és egészséges. Csontjából kozmetikumokat, tollából dísztárgyakat készítenek, bőre pedig értékes luxuscikk, ára vetekszik a krokodiléval. Bár a strucc ormótlan és kissé együgyű madár, nem veszélytelen állat, hatalmas rúgásaival akár komoly sérülést is okozhat. Volt is baj elég a tojókat védelmező kakasokkal, így le kellett vágni őket.

Most egy tojó sétálgat egykedvűen a számára kialakított területen. Meglehetősen jámbor, Dingóra, az ausztrál pásztorra viszont haragszik, amikor a kutya a drótháló alatt befut a felségterületére; ilyenkor a strucc felborzolja tollait és harciasan közelít felé, Dingó pedig visszavonul.

Az ausztrál pásztort máskülönben a déli kontinensen tenyésztették ki a XVIII. században a skót juhász, a dingó, az angol bullterrier és a dalmata keresztezésével, kifejezetten marhacsordák terelésére. Az eb nem is tagadja meg természetét, remek hajtó, nagy segítség gazdáinak. Be is mutatja tudományát, határozott mozdulatokkal pillanatok alatt segít a karámba terelni az időközben quadra pattant Máth Mihálynénak a juhokat. Dingón kívül még egy kutya él a birtokon, egy staffordshire terrier. Az ő dolga az őrzés, látogatásunkkor láncra van kötve, bár némi kezdeti morgást és ugatást követően nem törődik velünk.

A bio-ökogazdálkodás akkurátus nyilvántartást igényel. A marhák adatait, amiket a fülszám tartalmaz, az állatorvos továbbítja a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (NÉBIH) Állattenyésztési Igazgatósága által működtetett Egységes Nyilvántartási és Azonosítási Rendszerhez (ENAR). A könnyen elkallódó fülszám helyett azonban Máthék át akarnak térni a csipre, az biztonságosabb. A szarvasmarha máskülönben igen okos állat. A jószágok nemcsak hallgatnak a nevükre, amit általában a naptár után kapnak, attól függően, mikor születnek, hanem minden nap óramű pontossággal bejönnek a legelőről.

Ottjártunkkor az egyik tehén, Sári épp szabadon bóklászik az udvarban, mivel rendellenességek léptek fel az emésztőrendszerében. Most regenerálódik. Máth Mihály és a család többi jelen lévő tagja szeretik a jószágot, és büszkék arra, amit elértek. Esetükben nem túlzás hivatásszerű gazdálkodásról beszélni.

– Ez a legszebb szakma, ha hagyják dolgozni az embert – mondja Máth Mihály, aki szeretné, ha a családi utánpótlás továbbvinné a gazdaságot. Erre jó esély van, és nemcsak családon belül, hanem tágabb környezetükben is.

– Vecéről és más településekről is gyakran hozzák ki önszorgalomból az óvónők a gyerekeket hozzánk a tanyára. Ilyenkor megismerhetik az állatokat, megsimogathatják őket, megtanulhatják, melyik tojás milyen madáré, és megszerethetik ezt az életformát – mondja Máth Mihályné. Öccse unokája, Levente minden jel szerint belenő majd ezen életformába. Kétesztendős legényke létére kedveli a mangalicaszalonnát, és ami fontosabb, szeret kint lenni a tanyán. Név szerint ismeri az állatokat, nem fél tőlük, bármilyen nagyok is, sőt, boldogan simogatja a két nappal korábban született kisborjút.

– Ebben van a jövő – véli Máth Mihály, hozzátéve, hogy amikor nekifogott a gazdaság felépítésének, sokan megmosolyogták, bolondnak nézték, ma már azonban a tamáskodók is belátják, hogy neki volt igaza. Joggal bíznak benne, hogy szép lassan helyredöccen a világ, és sikerül átadni a következő nemzedékeknek a gazdálkodás szeretetét és ismeretét. Így nem szakad meg a családi folyamatosság.

Ágoston Balázs